Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-31 / 25. szám, hétfő

A várva várt találka Procházka SáfTdor Dániel már egy hete jóformán mási% se tudott gondolni, csak arra, hogy csütörtökön este fél hétkor ta­lálkára megy. Különös izgalom vett rajta erőt, ami persze nem csoda, hiszen akivel találkoznia kell, Csallóköz legcsinosabb lá­nya, sőt talán egész Nyugat- Szlovákiában nincs szebb terem­tés, mint Mary, azaz Kovács Mariska. Legalább is Dániel sze­rint ő a legszebb. Főleg angolos vonásait találja vonzónak. Ilye­nek, egész biztosan ilyenek az angol nők, állapította meg Dá­niel, amikor megakadt a szeme rajta. Bár angol nőt élve soha­sem látott, hiszen még nem járt a szigetországban; de az semmi esetre sem lehet vitás, hogy Mary meghökkentően hasonlít a tavalyi s az újságokból jól ismert „Miss Angliára“. Ezért is szólítja Mariska helyett angolo­san Marynak, ami a hölgynek szerfelett imponál. Teljesen érthető volt tehát Dániel izgalma a találka előtt. Kivált ha azt is figyelembe vesszük, hogy még egyáltalán nem tudta, mit mondjon Mari­kának, a feleségének, akft — ezt csupán a teljesség kedvéért említem meg — nem becéz Ma- rynek. Egyelőre fogalma sem volt, milyen okkal hagyhatná el a békés családi otthont ma esté­re. Ráadásul az is zavarta a gondolkodásában, hogy teljesen nyugodtnak kellett látszania, noha korántsem volt az. Állan­dóan figyelte feleségét, nem gyanít-e valamit. Mindig meg- rezdült, ha megszólalt a felesé­ge. — Te, Dani, — mondta az asszony — nem feledkeztél meg valamiről? Dániel ismét megijedt: — Miről? — kérdezte csodál­kozva. Az asszony egy pillanatra megállt, majd dolgát folytatva tömörea ennyit mondott: — Ma csütörtök van. Dániel megszédült, mintha egy puha, de nehéz tárgy esett volna a fejére. Néhány másod­percig levegőhöz sem jutott. — Mi van ma? — kérdezte bamba ábrázattal, de tettetés nélkül. — Csütörtök — válaszolta Marika és csend lett a szobá­ban. Fülsiketítő csend, melyet Dániel hiitoa akart megtörni, semmi sem jutott az eszébe. Vé­gül megint Marika szólalt meg. — Neked ma menned kell valahova. Dániel csak azért nem ro­gyott össze e szavak hallatára, mert közben szerencséjére le­ült. Ügy érezte, minden csepp vére az arcába szökött. Mégis most értette meg, a felesége megsejtett valamit. Sőt, arra is rádöbbent, honnan: a naplójába beírta a mai napra a találkát. Sohasem tett ilyen ostobaságot, de most igen. Hogy miért, ta­lán maga sem tudja. „Mert hü­lye vagyokl“ — szerette volna kiáltani, de nem tehette. Min­dent megértett, mindent. Azt is, hogy semmi értelme se lenne, ha egyszerűen le akarná tagad­ni a tervezett randevút. Nem, letagadni nem lehet — villant át az agyán a gondolat, de a teljes igazságot se tudhatja meg Marika! — Hülyeség — dadogta. — Miért lenne hülyeség? — mondtli a felesége. — Csak nem képzeled, hogy nem mész el?! Dánielt a váratlan fordulat újfent az előbbi lelkiállapotba hozta. Még jó, hogy most nem kellett semmit mondania, mert ismét az asszony szólalt meg. Igaz, amit mondott, az Dániel számára az eddigieknél is meg­lepőbb volt: — Méghozzá lassan hozzá­kezdhetsz a készülődésnek, hogy el ne késs. Dániel a semmibe bámult. □ BORISZ POLEVOJ — a lap főszerkesztője — a Junoszt két- századik számának összeállítá­sán dolgozik. A kétszázadik számban természetesen új ver­sekkel szerepelnek a szerkesz­tőség egykori felfedezettjei, Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Rozsgyesztvenszkij is. □ A BROADWAY-N bemutatás előtt áll Arthur Miller új „ka­tasztrofális komédiája“, amely­nek címe A világ teremtése és egyéb ügyek. Csak hosszú idő után nézett fel s találkozott tekintete a felesé­gével. Ekkor az asszony ismét megszólalt: — Melyik ruhádat veszed fel? Bár még mindig levegőért kapkodva, most már Dániel is szóhoz jutott: — A... anyukám, később mindent megmagyarázok. Me ... meg fogsz érteni. Az asszony hangja teljesen nyugodt volt: — Már értelek: az utadba akadt egy nő s találkád van vele. Hát mi ebben az érthetet­len? Kivált ha csinos a kicsike — tette hozzá cinkosan nevet­ve. Dániel most már igazán sem­mit sem értett. — De drágám, én ... — Nincs idő a fecsegésre, mert elkésel! — utasította visz- sza a lelkizést a felesége. Utá­na kitárta a szekrényajtót, hogy ruhát válasszon férjének. — A legjobb lesz, ha a barna öltönyödet veszed fel — monda­ta. — Ebben biztos sikered lesz. Előbb azonban kivasalom a nadrágodat, hogy még jobban imponálj neki — szólt szinte biztatóan s már kezében is volt a vasaló. — De drágám, én sehová sem megyek! — igyekezett vissza­nyerni a hangját Dániel. — Erről szó sem lehet! — kapcsolta be a vasalót az asz- szony. — Mit képzelne a szegényke, ha hiába várna rád. Még azt hihetné, hogy valami baj ért. — Higgyen amit akar! — mondta Dániel. — Én veled akarok lenni! — Velem?! — nevette el ma­gát az asszony. — Hiszen ve­lem bármikor lehetsz. Dániel úgy érezte, valami új trükkhöz kell folyamodnia. Tüs­tént támadt is egy jó ötlete: — Megmondom őszintén: — nem kellek neki. Ezt telefonon már többször leszögezte. Most személyesen is meg akarta mondani. Ezért beszéltük meg a mai találkát. Az asszony bátorítóan tekin­tett férjére. Dániel azonban nyomban megtudta, hogy a bá­torítás másra vonatkozik, mint ő gondolta: — Ügy kell viselkedned, hogy tetsszél neki. Ma este például viszel neki egy csokor virágot. Máris szaladok a sarki virág­boltba, mert negyedóra múlva becsuk. Addig te öltözz fel, de siess! Mire Dániel megszólalhatott volna, neje már ott sem volt. Rövidesen azonban visszatért s a kezében néhány szál szegfű fehérlett. — Két perccel később már hiába mentem volna! — mond­ta örömmel. Amikor azonban meglátta, hogy férje még nem öltözött fel, kissé bosszankodva adta kezébe a kivasalt nadrá­got: — Gyorsan öltözz fel, mert mindjárt menned kell! Én addig készítek vacsorát. Éhesen nem engedhetlek el. Tudod, te „éhe­sen még beszélni sem tudsz“, idézte férje gyakori mondását. — De én nem akarok tőled elmenni — erőlködött Dániel s megfogta felesége kezét. — Ugye, hogy nem dobsz ki? — suttogta gyengéden. — Már miért dobnálak ki? — nevetett az asszony. — Én leszek a legjobb fér] a világon! — hebegte Dániel. — Hiszen eddig is te voltál — mondta Marika higgadtan, s megsimította Dániel forró hom­lokát. — Olyan jó veled lenni! — csillant meg Dániel előtt újból a remény. — Bárcsak mindig melletted lehetnék! — Mindig mellettem lehetsz — simította meg ismét Marika férje homlokát, majd hozzátet­te —, de ma este nem. Mert találkára kell menned. Amikor látta, hogy férje el­szomorodik az utóbbi szavak hallatára, biztatva így folytatta: — De hát egy este nem a vi­lág! Dániel sírni szeretett volna: — Ezután mindig őszinte le­szek hozzád! — szólt könyörög­ve. — Soha többé nem hazudok! És minden kívánságodat teljesí­tem. — Jól van drágám — lehelt Marika egy csókot férje hom­lokára. — Most tehát elmész a találkára s neki is igazat fogsz mondani — sürgette. Dániel részegnek érezte ma­gát. Azt sem tudta, hogyan ke­rült ki a lakásból s hogyan ju­tott el a randevú színhelyére, az egyik belvárosi presszóba. Az eseményekre se emléke­zett valami tisztán, amikor nem­sokára hazaérkezett. Csupán egyben volt biztos: „Miss Ang­lia“ nagyon durván viselkedett vele szemben, amikor ő — fo­gadalmához híven — teljes őszinteségre törekedve meg­mondta neki, hogy a felesége tud a találkáról s nincs ellene semmi kifogása. Ellenkezőleg: még küldte is. Sőt, a virágot is ő vette. „Mindent elviselek, csak azt nem, ha hülyének néz­nek!“ — üvöltötte Mary része­gen az egész presszó megbot­ránkozására. Procházka Sándor Dániel Ma- rytól egyenesen Marikához ro­hant. Úgy sietett, mint aki élete legdöntőbb találkájára megy. Mint akit szerelem, féltékeny­ség, bizonytalanság és bűn egy­szerre hajt. Ma este bizony jócskán kijutott neki a megle­petésekből. Pedig amikor a la­kásba berontott, még egy vá­ratlan fordulat várta: Mary he­lyett ezúttal Marikán fedezhe­tett fel bizonyos angolos vo­nást. Akkor, amikor az angol hidegvérrel csak ennyit mon­dott: „Igazán sajnálom, hogy így sikerült ez a várva várt este“. FÜLÖP IMRE GÁL SÁNDOR: Mié ff ff ei Könnyű, volt az ég, megemel­kedett a város felett. Az utcán fekete ruhás nénik cipelték szatyraikat. Kész dolog, gondolta, ahogy elnézte őket. Kész dolog, főn­nek, vesznek néhány karfiolt, néhány tojást, és hazacipelik. Nem törődnek semmi mással. Kielégíti őket a bevásárlás, a főzés, a mosogatás. Egy élet­forma, a maga nem létező igé­nyeivel ... A zöldséges bolt előtt állt, a napszínű narancsok, komolyta­lan sárgarépahalmok, a komor feketeretkek társaságában, ame­lyek koszos fadobozokban vár­ták a megváltást. Most már minden azon mú­lik, hogy jön-e? Ha jön, nem szabadulhat. Nem narancs ugyan, nem is feketeretek. De azért jó lenne beleharapni. A gondolat komolytalanságán el­mosolyodott. Megvenném, és egyszerűen hazavinném. Nem tiltakozhatna. Csak hát neki jo­gában áll tiltakozni. Na... igaz... Ez a tiltakozás nagyon szép lehetőség. Topogott egy kicsit, és meg­húzta a kabátja ujját. „Mondani szeretnék magának valamit...“ Nem, ez nem jó. De akkor hogyan kezdjem? ... „Kisasszony, ráér egy perc­re? ..." Na, fiam, ez biztos si­ker! Te hólyag ... Ha a közhe­lyeket variálod, még nagyobb közhelyeket kapsz. Még csak ez hiányzott. Mehetek haza. Se kéményseprő, se tört ablak, se szürke ló ... Felfújhatod a dél- előttödet. Tegnap kellett volna odamenni hozzá, mikor megállt Könözsi István felvétele a kirakat előtt, és rád nézett. De tegnap még remegett a gyomrod a félelemtől s a bi­zonytalanságtól. Most nem re­meg? Nem! De most meg a lány nem jön. Pedig már jön­nie kellene. Hát csak várakozz, fiam, türelemmel, a türelem ne­mes erény, s állítólag rózsát is szokott teremni. Kicsit tovább sétált a járdán. Aztán megfordult, s visszafelé is lépett egypárat. Most kissé távolabbról szemlélte a ládák­ban heverő zöldséget. Ahogy nézte a kusza rendetlenséget, egy percre megfeledkezett ar­ról, amiért ideállt a zöldséges bolt elé, s nem vette észre, hogy akit várt, a lány, befordult a sarkon. Mikor felpillantott, már ott állt előtte, és mosolyogva nézett rá; egy kicsit kacéran, egy kicsit csúfolódva, gúnyos komiszsággal. Ez úgy keresztülnéz rajtam, mint a kirakatüvegen, villant át rajta a gondolat. — Szóljon már valamit, az istenért, kérdezze meg, hová sietek, hány óra van, ráérek-e egy percre. Vagy nem ezt akar­ta? — kérdezte a lány. — De... — Akkor miért nem szól? — Bedöglöttem. A lány meqlóbálta a táskáját, és nevetett. — Akkor most mi lesz? — Mit tudom én! Öt napja minden délelőtt meg akartam szólítani, de mindig bedöglöt­tem. — Tudom. — Honnan tudja? — Buta egy kérdés, nem gondolja? — Azt hiszem, igaza van. Ráér? — Öt napja minden délelőtt vártam, hogy megszólítson ... Ráérek. — Akkor gyere. — Nem korai ez még? — Micsoda? — A tegezés! — Jó, akkor: jöjjön. így meg­felel? — Tökéletesen. S hová me­gyünk? — Hozzám. — Ez rosszul hangzik. Vala­mi erkölcstelenséget érzek mö­götte. — Miért? — Ki volt a kezdeményező? — Aha... Értem. így még jobb. — Ennek örülök. Szeretem a gyors felfogású férfiakat. — Ebben volt egy kis bekép­zeltség. — Nem volt. Csak a helyzeti előnyömet használtam ki. Aki fölényben van, ennyit megew gedhet magának, nem igaz? — Tökéletesen. Szereti a sár* garépát? Vagy a feketeretket? — Miért? — Amióta magát lestem, megí­télt a fejem feketeretekkel meg sárgarépával. Nézze —» emelt ki a ládából egy gyerek­fej nagyságú retket —, hát nem gusztusos? — De az. — Csakhogy én nem szere­tem. Azt szerettem volna, hogy maga narancs legyen. Be­megyek az üzletbe, szólok a néninek, és ad magából egy kilót. — Ez érdekes. — Már nem. Csak volt. Azt hiszem, mégis jobb volna, ha velem jönne ... — Hisz már megyek. Nem vette észre? — Mit kellett volna észre- vennem? — Hogy negyedóra alatt há­rom lépéssel közelebb jutot­tunk ... — Nem fejezte be. — Mihez jutottunk közelebb? — Mit tudom én! Talán a retekhez, talán a narancshoz ... A cél nem fontos, a mozgás a fontos. — Puff neki! Tudtam, hogy bedöglök. Totális szellemi fö­lény ... nekem meg csupa frá­zissal. van tele a fejem. Ilyen hülye napot! — Ne keseredjen el — mond­ta a lány —, nekem is vannak ilyen napjaim. A mai nem — tette még hozzá —, ma min­den mozgásban van ... Csak én vagyok olyan moz­dulatlan, mint ezek a házak, gondolta a fiatalember. — Hát akkor most mi lesz? — kérdezte a lánytól. — Én bedöglöttem, maga körül meg minden mozog. Érzi az ellent­mondást? Nem érzi? Persze az én helyzetem a magáéhoz vi­szonyítva teljesen látszólagos; része vagyok a maga körüli mozgásnak. Így van? A lány hallgatott. Nem értet­te egészen az előbbi mondato­kat. Csak azt tudta, hogy az a mozgás, amit érzett, s ami fe­szültséget teremtett benne, le­lassul, mint a folyók áradó sod­ra téli dermedésben. Álltak egymás mellett a jár­da szélén, és eqyilcük se mert szólni. Nem vették észre, hogy az erőkülönbségek kiegyenlí­tődtek, s az esélyek egyenlővé váltak. Ha akármelyikük kezd, most győz. Egy szó, egy törpe kérdés elég lett volna, hogy bármelyik irányban elindulja­nak. De csak az egyre növek­vő dermedtséget érzékelték, amelyben az előbbi percek és gondolatok ellökik egymást, és szinte hallották az összekocca­nást, mint amikor két kemény tárgy találkozik az ismeretlen tér valamelyik pontján. 1972. L 31. Versek SZITÄSI FERENC: TÁJ ELSŐ SZEMÉLYBEN Égen lóg az erdő, a gyökerek mellemig érnek,- benövi szívem az ének A villám fészkére ül. Elázott táj vagyok, kék húsomba repülnek a fejszék. Leveleimen folyók futnak, lesepri őket a szél, s csak üres koporsó úszik tovább medrük helyén. HOZZÁD Csúcsomon a bánat. Kék virágú szemem felissza a lázadásod. Emlékké hervad, mi él.- csak sir a szirom, nem beszél. Ajtóim várnak, hogy mozdulataid benyissanak a holnapokba ...

Next

/
Thumbnails
Contents