Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
A Rinascita című olasz hetilapban a közelmúltban a japán külpolitika helyzetét elemző tanulmány jelent meg. Tekintettel a tanulmány értékes megállapításaira, az alábbiakban — némi rövidítéssel — alcímekkel ellátva közöljük a szóban forgó írást: Amikor az ENSZ-ben a Kínai Nép- köztársaság képviseletéről szavaztak, Japán lojálisán támogatta az Egyesült Államoknak azt a próbálkozását, hogy fenntartson egy helyet a Csang Kai- sek rendszernek a közgyűlésben. Az utolsó pillanatban más országokkal együtt Japán is odaadta nevét a zűrzavaros körülmények között született amerikai határozattervezethez, amelynek az volt a célja, hogy Tajvan kizárását minősítsék „fontos kérdésnek“ (az ilyen kétharmados többséget igényelj, mégpedig azzal a céllal, hogy ismét megakadályozhassák Peking felvételét. Amikor a közgyűlésen felvetődött, hogy az amerikai határozattervezetet töröljék a napirendről, Japán azon országok egyike volt (a másik Szaúd-ArábiaJ, amelyek az Egyesült Államok mellett álltak ki. Két nappal később Fukuda japán külügyminiszter kijelentette, hogy tapogatózások folynak Pekingben a kínai—japán kapcsolatok várható normalizálódása jegyében. Ez a kettős magatartás — az Egyesült Nemzetek Szervezetében ellenséges beállítottság Pekinggel szemben, másutt pedig a közeledésről szóló bejelentések — sokatmondó példái annak, milyen zűrzavaros állapotok jellemzik általában is a japán külpolitikát. ton-tengely fiatal partnerének, az amerikai antikommunizmus, a szocialista világgal szembeni nyílt ellenségesség lojális hívének helyzetébe emelkedett. A gazdasági építés időszaka volt ez, s a fellendülést abból a hatalmas profitból finanszírozták, amelyet Japán a koreai háborúban és később az indokínai háborúban halmozott fel, mégpedig dollárban. Az antikommunizmus végül is gazdasági előnyöket termett, és az egymást követő kormányok igyekeztek a „bruttó nemzeti termék“ barométer-állására terelni a közvélemény jelentős részének figyelmét, mintha ez volna a nemzet fejlődésének legfőbb kifejeződése ... A koreai háború kezdetétől számított tíz év alatt szerzett hat- milliárd dollárt ultramodern ipar felépítésére használták fel, amely az amerikai technológia legújabb vívmányain alapult. Nem ártana, ha a japán „gazdasági csoda“ lelkes hívei emlékeznének arra, hogy e csoda nagy részét vérével fizette meg a koreai és a vietnami nép. Az a 600 millió dolláros évi átlag, amit az ötvenes években hadianyag és felszerelés-szállítással kerestek meg a japánok, ugyanazokban az években a japán nyersanyagimport 14 °/o-át fedezte. Nincs mit csodálkozni tehát, hogy az egymást követő jobboldali kormányok, a Zaibatsu monopóliumok vezetői ugyanazok, akik a harmincas években kiépítették a hadigépezetet a Kína elleni agresszióhoz, akik a második világháború alatt „a világ legvirágzóbb övezetét“ kovácsolták Kelet-Äzsiában, egyben a leglelkesebb támogatói voltak az amerikaiak ázsiai agressziós politikájának is. A „fiatal partner“-szakasz első részében, akárcsak a megszállás ideje alatt, az egymást követő japán kormányok ellenálltak a Japán újrafel- fegyverzésére irányuló amerikai nyomásnak. Előre megfontolt politikai terv volt ez: a szállításokból eredő profitot olyan hatalmas ipari gépezet kiépítésére használták fel, amely azután militarizált gazdasággá egészülhet ki, amikor eljön a „felemelkedés“ pillanata. 1957-ben, három évvel az után, hogy a „fiatal partneri“ szakasz elkezdődött a japán—amerikai kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírásával, Nobusuke Kishi lett a miniszterelnök, ugyanaz, aki annak idején a megszállt Mandzsúria katonai kormányzója volt. (Kishi fivére a jelenlegi miniszterelnöknek, Eisaku Szató- nak). Kishinek nem volt szüksége amerikai nyomásra az újrafelfegyver- zéshez, amikor hozzálátott egy olyan japán katonai-ipari komplexum kiépítéséhez, amely szorosan összefonódott amerikai megfelelőjével. Következésképpen a Mitsubishi — a hadianyaggyártó fő kolosszus a második világháború előtt és alatt — három ágazata csakhamar a legnagyobb katonai szállítók közé lépett elő. Szorosan együttműködtek a Lockheeddel és a North American Aviationnal az F-104 J és az F-86-os vadászbombázók, a Sikorsky-val egy egész sor katonai berendezés gyártásában és a MC-Don- nel Douglas-szal a Nike-Herkules rakéták licenc alapján való előállításában. A Kishi-kormány alatt (1957—1960) megvalósult az „első védelmi terv“. Költségvetése viszonylag szerény volt: 1 milliárd 300 millió dollár, négy-öt évre elosztva. Hogy azóta milyen gyorsan pörögtek az események, A japán külpolitika harmadik szakasza 1969 novemberében kezdődött Szato washingtoni látogatásával, valamint az újabb amerikai—japán biztonsági szerződés aláírásával, amely első ízben tekintette Japánt egyenrangú partnernek. Olyan partnernek — tegyük hozzá —, aki megosztja a csendőr-szerepet az USA-val a Csendes-óceán ázsiai térségében. A paktum néhány hónappal azután született, hogy Nixon meghirdette Guam szigeti doktrínáját, amely szerint az ázsiai országok közösen vállalják a „védelem“ terhét (a háború „viet- namizálása“ Dél-Vietnamban és „ázsiaik az ázsiaiak ellen“ a térség többi részében J. Az egész csendes- óceáni-ázsiai térségnek ily módon valamiféle „legvirágzóbb övezetté“ kell válnia Kelet-Ázsiában az USA és Japán ellenőrzése alatt. Mintegy jutalomképpen e szerep elfogadásáért, valamint hogy megteremthesse a nélkülözhetetlen katonai bázist ahhoz a típusú agresszív cselekményekhez, amit ez a szerep maga után vont, az Egyesült Államok viszaadja Japánnak az oki- nawai katonai erődítményt, valamint a Ryukyu szigetek többi részét. Ily módon Japán mindenekelőtt Ázsiáért lenne felelős, az Egyesült Államok pedig a csendes-óceáni térségért. Úgy tűnt, hogy ezt a platformot az USA és Japán mind szorosabb együttműködése érdekében vették fontolóra. A kommunistaellenesség, a szocialista világgal szembeni ellenséges beállítottság, és a csendes-óceáni-ázsiai térség együttes uralásának közös vágya mellett azonban egyéb tényezők is szerepet játszottak, mégpedig gazdaságilag létfontosságú tényezők. Az USA politikai vezetői évekig élvezték a két ország közötti szoros kereskedelmi kapcsolatok előnyeit. Megakadályozták Japánt abban, hogy teljes mértékben kiaknázhassa a Kínával folytatott nagyarányú kereskedelem potenciális lehetőségeit. A koreai háború elején Japán minden más országnál hosszabb ideig és „lojálisabban“ alkalmazta az Egyesült Államok által a Kínai Népköztársaság ellen sugalmazott kereskedelmi bojkottot. Az amerikai monopóliumok örömmel exportálták technológiai termékeiket és gyártási licenceiket japán üzletfeleiknek. De amikor immár Japán egyenrangú partner lett, mindjárt a második helyre lépett előre. Az árucikkek és szolgáltatások előállításában a szocialista világon kívül csak az Egyesült Államok előzi meg. És ami még ennél is fontosabb: a „bűvészinas“ túltett mesterén... A.japán ipar versenytárssá vált a kulcsterületeken is, amelyeket pedig az USA mindaddig zárt vadászterületének tekintett (autó-, acélgyártás, elektronika, textilipar, optikai készülékek stb.). nerből az USA vad versenytársává vált, és többé nem volt hajlandó „a főnökre hallgatni“. Másrészt, hivatalos amerikai áldással Japán arra készült, hogy független szerepet játsszon Ázsiában, baljós szerepet, amennyire a IV. védelmi terv egyes részleteinek taglalásából erre következtetni lehet. Ez idő szerint Japán a hetedik helyet foglalja el a világ katonai nagyhatalmai között, és mire „a negyedik védelmi terv“ tető alá kerül, több lépcsőfokot átugrik majd. A politikusok, mint például Fukuda külügyminiszter, már csaknem két év óta sürgetik, hogy Japán katonai ereje legyen egyenlő gazdasági erejével, vagyis, hogy az ország a harmadik legnagyobb katonai hatalommá válhasson a világon. Ugyanakkor minden szinten erő teljes ellenállás észlelhető a Kishi-Szató irányvonallal szemben. Sokan követelik, hogy nor- malizálják a kapcsolatokat Pekinggel, és népes üzleti küldöttségek egymásnak adják a kilincset Kínában. Az üzleti világ fontos tényezői úgy vélik, hogy Japánnak be kell érnie a tisztes kereskedelem normális profitjával és le kell mondania a veszedelmes neo- kolonialista vállalkozások szuperprofitjairól. A Kishi-Szato irányvonal lényege, amely nem kevés döbbenetet kelt liberális-demokrata körökben is, egy, a szélsőjobboldaliak között igen népszerű mondatban foglalható össze: „Az egyetlen hiba, amit a második világháborúban elkövettünk, az USA elleni támadás volt. Különben ázsiai hódításainkat megszilárdíthattuk volna, és most is ott tartanánk, ahol hajdanán. Legközelebb az USA áldását kérjük majd, és nem tesszük ellenségünkké.“ A Nixon-látogatás bejelentése előtti hónapokban a japán külügyminiszter — amerikai felkérésre — az amerikai „két Kína“ politika fáradhatatlan ügynökének szerepét töltötte be, és jóval túlment az ügyben elhangzott hivatalos amerikai nyilatkozatokon... A Szato-kormány zsákutcába jutott. Nem volt képes megakadályozni, hogy Peking elfoglalhassa helyét a Biztonsági Tanácsban és hogy Tajvant kizárják. Ezenkívül Szato, aki ilyen ellenséges zárótüzet nyitott a népi Kínára, nem alkalmas arra, hogy a kapcsolatokat normalizálja Pekinggel. Szato politikai harakirit követett el. Wilfred! Burrhettz Ü L LI "ľ I Japán és a külvilág kapcsolatait a második világháború befejezése óta a nem hivatalos Tokió—Washington- tengely uralja. Közvetlenül a háború után az USA — a nagyzási hóbortban szenvedő MacArthur tábornok személyében — abszolút hatalmat gyakorolt Japánban. A külföldi diplomaták nem a japán állam képviselőjének, hanem MacArthurnak nyújtották áí megbízólevelüket. A megszállás ideje volt ez, s MacArthur névleg a szövetséges hatalmakat képviselte, voltaképpen azonban többé-kevésbé amerikai diktatúráról volt szó. Ugyancsak névlegesen, a megszállás fő célja a japán militarizmus újjászületésének a megakadályozása volt. Például, a SCAP (a Szövetséges Hatalmak Legfelsőbb Parancsnoksága) 1. sz. általános parancsa betiltotta a fegyvergyártás minden formáját. A parancsot azonban maga MacArthur nyomban megszegte: megbízásokat adott japán cégeknek az amerikai megszálló csapatok ellátására és felszerelésére. Később a koreai háború kirobbanása után ez a rendelkezés végképp papír- ronggyá vált — ekkor vetették meg a korszerű japán hadiipar alapjait. MacArthur arra használta fel korlátlan hatalmát, hogy megakadályozza a haladó erők fellépését a háború utáni Japán politikai életében. És hogy szétzúzza a kialakulóban levő harcos szakszervezeti mozgalmat, egyszerűen „megtisztította“ a szakszervezeteket legaktívabb vezetőiktől, a „kommunistaellenesség“ jelszavával. Vérrel fizették meg a japán csodát A második időszak a megszállás befejeződésével kezdődött; ekkor a két országot kölcsönös segélynyújtási egyezmény kötötte össze, s ezt rendkívül erélyesen támadták az összes haladó japán erők. Japán a megszállt ország állapotából a Tokió—WashingMilitarizált gazdaság A csendőr szerepében azt abból a 16 és fél milliárd dollárból lehet megítélni, amelyet a költség- vetésben a „negyedik védelmi tervre“ fordítottak: ezt az 1972 és 1976 közötti időszakra szánták. A törpéből óriás 1969-től az amerikai gyárosok védelmet kezdtek követelni. Japán nemcsak a hagyományos amerikai piacokon vágott magának széles utat, ha- ■nem közvetlenül az Egyesült Államokban is. 1970-ben felkérték Japánt, hogy csökkentse az Egyesült Államokba irányuló acélexportját. (Ez az export elérte az évi 4 millió tonnát.) Japán erre nem volt hajlandó, és az Egyesült Államok akkor hozzálátott a kokszutánpótlás elvágásához, márpedig a japán acélipar ettől függ. Ám a japánok más forrásokat találtak, és olcsóbb acéljuk tovább versenyezett az amerikai termékekkel az USA határain belül... A Szato- és a Nixon- kormányzat közötti ideológiai rokonság ellenére, Japán egyenrangú partVálaszút előtt Mindenesetre 1972 novemberében leváltják a liberális-demokrata párt elnöki tisztségéből, következésképpen utóda lesz a miniszterelnök. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban Sza- tónak már előbb távoznia kell. A kérdés az, hogy ki álljon a helyére. A választás tekintendő a majdani japán külpolitika kulcsának. Kishi- Szato választása ez idő szerint Fukuda külügyminiszterre esik, a császárt is ő kísérte el európai útjára. Ö volt az első japán miniszter (pénzügyminiszter volt), aki nyíltan kérte Japán újrafelfegyverzését, mégpedig a világban elfoglalt gazdasági helyzetének arányában. Hogy ha ő lesz Szato utóda, a jövő katasztrofális lesz Japán ázsiai szomszédai, de maga Japán számára is. Más szóval, Japán válaszút előtt áll. A gyorsan pergő események — Kína újból feltűnt a nemzetközi porondon, Nixon közeledik Kínához, a japán— amerikai gazdasági kapcsolatokban válság következett be — hirtelen állították Japánt választás elé, sokkal hamarább, mintsem a japán uralkodó osztály ultrareakciós elemei szerették volna. Pedig nyilvánosan közölni kell, mi lesz Japán szerepe a világban. És a „bűvészinas“ nem valami biztos abban, hogy a „mester“ végül is milyen utat követ majd.
