Új Szó, 1972. január (25. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-04 / 2. szám, kedd

KUTATÁS AZ ANYAG MIKROVILÁGÁBAN

Filmszínházainkban nagy sikerrel vetítik joszif Hejti«: legújabb filmjét, a Salud, Mariját! A film főszerepét Ada Rogov- ceva (a felvételen) kijevi színésznő játssza, aki teljesítményéért a moszkvai filmfesztiválon díjat nyert.

CSÖKKEN VAGY NÖVEKSZIK A MOZINÉZÖK SZÁMA?

1955-ben Olaszországban a mozilátogatók száma 819 millió volt, s ez 1969-re 31 százalékkal, tehát 560 millióra csökkent. Ugyanilyen tendencia figyelhető meg más kapitalista országokban is: Franciaország és az Egyesült Államok statisztikái 15—20 év alatt több mint 50 százalékos visszaesést mulatnak, s végül Angliát említenénk, ahol a 84 százalékos veszteség szinte hihetetlennek tűnik. A felsorolt adatok mellett figyelembe kell még vennünk, hogy világviszonylatban az elmúlt 15 évben 2 milliárddal nőtt a mozilátogatók száma. Az UNESCO által készített kimutatás szerint egyébként a kapitalista országokban megfigyelhető csökkenő tendenciával ellentétes irányú fejlődés megy végbe a szocialista és az afroázsiai országokban.

E rövid bevezetés után nézzük meg, mi lehet a több országban kialakult válság oka, hogyan szeretnének ezen ötletekkel, újításokkal segíteni.

1966-ban azok az olasz filmszínházak, ahol a legdrágább jiTgy ára 300 líra volt (ezek teszik ki a mozik 90 százalékát |, i, bevételeknek majdnem a felét szolgáltatták. 1969-ben 977.0 mozi működött Olaszországban — e tekintetben minden más országon túltettek —, s az „olcsó“ filmszínházak ekkor már a bevételek 34 százalékát adták, ugyanakkor ott, ahol a jegyek ára 500 líra felett volt; 40 százalékkal járultak a bevételhez. Mindez egy tényt biztosan kimutat: különösen a drágább mozik, az elsőhetes filmeket bemutatók a látogatottság gyors hanyatlására áremeléssel válaszoltak. Rövidlátó következtetés lenne, ha ezt a tendenciát a sport, az autó, a televízió és más szórakozási lehetőségek gyors fejlődésének tulajdonítanánk, megfeledkezvén arról, hogy a háború után, egész 1955- ig a moziké volt az elsőség az érdekességek, az izgalmas, újszerű események, jelenségek bemutatásában. Ezt a szerepet kétségtelenül elhódították tőle, az árak emelése tehát nem jelenthet megoldást, nem is ellensúlyozhatja a látogatottság tendenciáját.

Hollywoodban egyébként minden szempontból jelentős, a filmgyártás valamennyi területét átfogó reformoknak lehetünk tanúi. Mivel az United Artista kivételével a filmgyártó cégek passzív mérleggel zárták az elmúlt éveket, számtalan újítást vezettek be a forgalmazásban, értékesítésben, propagálásban. Ugyanakkor a pénzszerzés legváltozatosabb módjait eszelték ki, mint például a a vállalatokhoz tartozó földterületek értékesítése, híres színészek egyes ruhadarabjainak borsos összegért való kiárusítása, stúdiók bemutatása néhány dolláros belépőjegy ellenében. A reformok, ötletek ma már látható, sőt forradalminak mondható eredménnyel jártak.

A hollywoodihoz hasonló kísérletekkel találkozhatunk Olaszországban is. Bár ezek az esetek még nem túl gyakoriak,

□ Jeanne Moreau alakítja a főszerepet Philippe de Broca Louise című művében. A film Jean-Louis Curtis egyik regényéből készül.

néhány példát máris felsorolhatunk. Egy, már jól ismert, de a játékfilmkészítésben még kezdő rendező, Giuseppe Ferrara nemrég alapította meg a Cine 2000 társulatot új filmje forgatásához. A közelmúltban alakult a San Diego Cinematogra- fica is, amely több kis „szövetkezetei“ irányít ifjabb Renzo Rossellini vezetésével. A San Diego Cinematografica máris összekötötte sorsát egy forgalmazó társulattal. Olyan társulási formát- alakítottak ki, amelyben a gyártásban részt vevő minden személy, a munkások, a technikai szakszemélyzet, a rendezők, a színészek, a forgalmazók is érdekeltek. Meghatározott arányban osztják föl egymás között a jövedelmet. Együtt vállalják a kockázatot, együtt élvezik a siker gyümölcseit. A vállalkozás új formája felbontja a filmgyártás régi, hagyományos struktúráit. Az új társulás egyben lehetővé teszi olyan témák megközelítését is, amelyekhez korábban nem nyúltak.

Ami egyébként a tartalmi kérdéseket illeti, több újság beszámolt arról, hogy egy nagy New York-i filmfesztivál alkalmával több mint tízezer rajongó ünnepelte a hetvenhat éves Mea Westet. Gyalogos és lovas- rendőrök tartották fenn nagy üggyel-bajjal a rendet, és többször összeütköztek az egykori idők nagv „vamp“ sztárjának hódolóival. Ugyanakkor Rachel Welch, aki pedig a bemutatott film főszereplője, szinte fel sem tűnt érkezésével. Hasonló jelenségnek lehetünk tanúi Párizsban,is, ahol nemrég mutattak be több, a harmincas években készült amerikai filmet, közöttük a Marx testvérek komédiáit is. A siker kirobbanó volt, ami nemcsak Marlene Dietrich- nek, A sangliaji express és Raoul Walsh-nak, A nagy ösvény főszereplőjének szólt, hanem legalább annyira Gauchó- nak, Chlcónak és Harpónak is. Ez a siker egyrészt az intellektuális érzékenység fokát mutatja azoknál a nézőknél, akik olvastak, hallottak ezekről az alkotásokról, a film egykori avantgarde szerepéről, másrészt azonban óriási tömegsikert is.

Az említett jelenségek vizsgálatakor önkéntelenül felmerül a kérdés a sztárkultusz vagy legalábbis egyes elemei újraéledésének vagyunk-e tanúi. Érdemes ezen is elgondolkozni. Sí ha joggal szemlélhetjük kritikusan mindazt, amit gyűjtőnéven Hollywood fémjelez, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a film fejlődésének ez a korszaka sok értéket is teremt, és főleg sok tanulsággal szolgálhat. Előfordulhat, hogy a most hetvenöt éves filmnek a múltból erőt kell merítenie jö- vőjéhez, hiszen hetvenöt év a film történetében annyit jelent, mint hétszáz az irodalomban. Tévednénk azonban, ha ebből azt a következtetést vonnánk le, hogy a közönség megelégszik a régi emlékek felidézésével, az elmúlt idők eseményeinek újraátélésével. Valójában minden emberi saját kora, élete kérdései foglalkoztatják, s a múltból is az érdekli, ami a jelenre érvényes. Éppen ezért a filmnek nem szabad elmaradnia sem az időtől, sem közönségétől, s ezzel minden rendezőnek, színésznek, filmesnek számolnia Kell.

Amióta a tudatra ébredt ember meg akarja érteni a világot, él a sejtés, hogy a bonyolult, ezerarcú természet változatos jelenségei mögött egyszerű elemek és egyszerű törvények húzódnak meg. E sejtések öltenek testet a milétoszí Thalész elméletében, amely szerint minden dolgok alapja a vi:c, vagy Hérakleitoszéban, aki a tűzben véli megtalálni az ősanyagot. Később Em- pedoklész mindent a föld, a levegő, a tűz és a víz kombinációjára vezet vissza. E spekulációkban közös vonáá., hogy az egyetemes ősanyagot az ismert, érzékletesen tapasztalt anyagok sorában keresik.

Eljutottak azonban már a görög filozófusok is az absztrakció egy magasabb fokára: Leukipposz és Démokritosz szerint a végső valóság az űrben mozgó, elpusztíthatatlan atomok, és a színek, hangok, ízek, minden, amit érzékelünk, csak másodlagos.

MIBŐL VAN A VILÁG?

Ma úgy érezzük, hogy századunk és a korszerű fizika megadja a végső választ arra a kérdésre, hogy miből van a világ. Elméleteink összhangban vannak a gazdag tapasztalati anyaggal, a megfigyelt tényekkel, és megvan a heurisztikus értékük is: segítségükkel új ismeretekre tehetünk szert, és újabb megfigyeléseket jósolhatunk meg.

Az ősi atomelmélet a múlt században Dalton és mások nyomán támadt fel. Ezzel magyarázták a vegyületek keletkezésekor észlelt egyszerű számarányokat. Dalton atomjai elsősorban abban különböztek hérakleitoszi őseiktől, hogy ahány elem, annyiféle atom. Az újra éledő atomelmélet további győzelme volt a kinetikus gázelmélet. Sem ez, sem az előbbi nem igényelt semmi ismeretet az atom szerkezetéről, legfeljebb annak feltételezését, hogy az atom tökéletesen rugalmas. Az ideális gáztörvényektől való eltérések magyarázata tovább vezetett a Van der Waais- törvényhez, majd az Avogadro-szám meghatározásához. Ez már alapot adott az atomok méretének becslésére, és az egész gondolatot sokkal reálisabbá tette.

A nyilvánvaló eredmények ellenére a múlt század nem egy kiváló elméje elutasította az atom gondolatát. E. Mach osztrák fizikus és szubjektív idealista filozófus (róla nevezték el az áramlástanban használt Mach-számot, amely a repülő test sebességének és az illető közegben fellépő hang terjedési sebességének a hányadosa) például egyszerűen értelmetlennek és haszontalannak nevezte. Az elutasítás fő oka a közvetlen evidencia hiánya volt, tetézve azzal a körülménnyel, hogy a közvetlen belátásnak még csak az elvi lehetősége sem látszott.

A századforduló táján azonban a röntgendiffrakció meghozta a közvetlen evidenciát, azaz nyilvánvalóságot, és ugyanez időben felfedezték, hogy az atom nem oszthatatlan, hanem atommagból és elektronokból áll. A fizikusok közül így sokan csak akkor fogadták el az atom létezését, amikor már kiderült róla, hogy nem az anyag végső építőköve.

A MIKROVILÁG SAJÁTOS TÖRVÉNYEI

Az atom szerkezetének felismerése a század- fordulón, J. J. Thomson és E. Rutherford munkássága fényt derített az anyag eddig megmagyarázhatatlan villamos és mágneses tulajdonságaira. Ezt azonban egy olyan lépés követte a megismerés fejlődésében, amely mélyen megrázta gondolkodásunkat: kiderült, hogy az atomok viselkedése nem írható Je a klasszikus newtoni mechanika törvényeivel. A fizikusoknak, akik a múlt század végén már azt hitték, hogy birtokolják a világrendszer alaptörvényeit, egy-két évtized alatt alkalmazkodniuk kellett a kvantum-! mechanika teljesen újszerű gondolatvilágához.

így visszatekintve tulajdonképpen nem is olyan csodálatos, hogy a mikrovilágban más törvények uralkodnak, mint a mindennapi tapasztalatok anyagi világában. Hiszen már Démokritosz atomjai sem a köznapi anyag tulajdonságaival voltak felruházva. Várható volt, hogy az anyag pará- nyait leíró mozzanatok közt vannak olyanok, amelyek a nagy tárgyak szempontjából mennyiségileg nem játszanak szerepet. De hát könnyű utólag okosnak lenni...

A RÉSZECSKÉK TÖMKELEGE

Rutherford és Niels Bohr atommodellje, annak kvantumos leírásában, alkalmas arra. hogy számot adjon minden kémiai és csaknem valameny- nyi fizikai jelenségről. És csaknem bizonyosak vagyunk abban, hogy a fizika eme területe már nem tartogat számunkra új, eddig ismeretlen törvényeket. Nem vonatkozik ez a kozmikus méretekre és a világegyetemre mint egészre. Az atommag és az elektron néhány egyszerű tulajdonsága megmagyarázza a testek olyan tulajdon, ságait, mint a keménység vagy a szupravezetés.

Az a tény, hogy az anyag makroszkópos tulajdonságai visszavezethetők az atommag és az elektron néhány egyszerű sajátságára, távolról sem jelenti azt, hogy ezek a részecskék önmagukban egyszerűek. Az utolsó harminc év fizikájában döntő szerepet visz az elemi részecskék fizikája.

E kutatások talán legszembeötlőbb eredménye, hogy mennyi fajta anyagi részecske létezik — számuk ma már megközelíti a kétszázat. A nagy energiájú gyorsítókban létrehozott részecskék sokfélesége lényeges információkat szolgáltat az anyag termesztésének megértéséhez, de alkalmas arra, hogy megzavarja az alapvető elemi részecskék felfedezésével klasszikusan leegyszerűsödött világképünket. Ne feledjük ezért, hogy a testek, a mindennapi anyagok végül is háromféle részecskéből épülnek fel, és a sokféle újonnan felfedezett részecske csak nagyon kevéssé járul hozzá az anyagtulajdonságok megértéséhez.

A „KÖZÖNSÉGES" ANYAG TITKAI

A sokféle különleges részecske nagy energiájú kölcsönhatásokból születik, a három klasszikus részecske felismeréséhez viszonylag alacsony energiaszintek elegendőek. Amikor a kis energiájú folyamatokban egy-egy elektron, proton vagy neutron kilép az atom kötelékéből, akkor minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a kilépő részecskét nem ez a folyamat hozta létre, hanem az megelőzően már létezett az atomon belül. Alátámasztja ezt a feltevést, hogy a folyamatok során nem változik a töltések és a tömegek összege, valamint az, hogy a részecskék száma független a folyamatok természetétől. A rövid életű különleges részecskék viszont a nagy energiájú kölcsönhatások során keletkeznek, és újabb kölcsönhatásokban meg is semmisülnek, illetőleg egymásba átalakulnak.

A „közönséges“ anyag tehát három részecskéből épül fel, és a számtalan új részecskétől aligha várhatunk olyan újdonságot, amely a makroszkópos világ megértéséhez közelebb visz. Az sem látszik valószínűnek, hogy olyan újabb jelenségekre bukkanunk — mint például a század- fordulón a radioaktivitás —, amelyeknek a megértéséhez a különleges részecskék adhatják meg a kulcsot.

„TÉL! ÁLOM" A GYÓGYÁSZATBAN

Hibernációnak (hibernus latin szó; jelentése tél) nevezünk egy olyan új orvosi módszert, amellyel kikapcsoljuk az idegrendszert, s a beteget lehűtjük. Az emberi szervezet lehűtése nemrégen még halálos beavatkozásnak látszott. A kísérleti próbálkozások eredményei azonban megdöntötték ezt az előítéletet. Olyan jelentős és biztató eredménnyel kecsegtetnek, hogy az eljárás a modern gyógyászatban új. széles körű kilátást nyit.

A legtöbb emlős illát belső hőmérséklete 37 fok körül mozog, akár a trópusokon él, akár északon. Ha ez nem így lenne, nem lehetne az ember független a környezetétől, és például erős hidegben alig tudna mozogni, mint ahogy az úgynevezett hidegvérű állatok is (amelyeknek nem „hideg“ a vére, csak éppen mindig olyan a hőmérsékletük, mint az őket környező vízé vagy levegőé), csak egy bizonyos hőfok felelt aktívak, azon alul lelassul az életfolyamatuk. De nagy árat fizet a függetlenségért az ember: tömérdek energiát pazarol arra, hogy hidegben melegítse és melegben hűtse a testét. Ahogy hideg környezetbe kerül, szűkíti a bőr ereit és „dideregni“ kezd: izmai akaratlanul mozognak, hogy ezáltal hőt termeljenek.

Az ép szervezet csakis akkor hűl le, hogyha a hőtermelés érdekében végzett túlmunka következtében már minden rendelkezésre álló energiaforrását kimerítette. Ez gyakorlatban majdnem egyenértékű a halállal, s ezért hitték régebben, hogy nem lehet lehűteni a szervezetet. De sok esetben észlelték, hogy a téli utcán el- alvó és kihűlt részeg ember föléleszthető, ha fölmelegítik, mielőtt még 20—21 fok alá esett volna a hőmérséklete.

Az orvostudomány ma különféle módon ki tudja kapcsolni a szervezet hőszabályozó készségét. Például úgy, hogy kuráréval, a híres délamerikai nyílméreggel megbénítják az izmokat, hogy ne tudjanak remegni, és így hőt termelni.

De bizonyos új gyógyszerekkel kikapcsolhatjuk úgy is, hogy az agyi központ működését állítjuk le, mint az említett esetben az alkohol tette. Ekkor meglepő dolog történik az emberrel: hőmérséklete esni kezd, és minden életmegnyilvánulása meglassul. Az első pár fok esés még nem nyilvánul meg másban, mint nagy nyugalomban, 31 fog alatt azonban az ember már félálomban van, és 27—28 fok körül el is alszik. Ez nem igazi álom, mert erősebb ingerekre még reagál a beteg, de fájdalmat nem érez és egyáltalán nem vesz tudomást arról, hogy mi történik vele.

Ugyanekkor nagyon meglassul a légzés és a pulzus szaporasága; a szív percenként nem ver többet, mint 36 —40-et, a vérnyomás Is leesik. Nincs is szükség a vérnyomás magasságának és a keringés nagyságának a fenntartására, mert a lehűlt szervezetnek sokkal kevesebb oxigénre van szüksége, mint a normális hőfokúnak. Az oxigénhiány előbb lassan, majd gyorsabban esik, 27 fokra hűtött beteg még harmadrész annyit sem fogyaszt, mint lehűlés előtt. 27 fok alá embert általában nem hűtenek, mert e hőfok alatt már lehetőség van arra, hogy szív működésében zavar támadjon.

Ha fontos is lenne néha, hogy 27 fok alá hűí- sük a pácienst, és így még jobban redukáljuk az oxigénfogyasztást, már ez a hőfok is óriási elő nyöket nyújt. Súlyos tüdőgyulladásban például könnyen áll elő olyan helyzet, hogy az épen ma radt tüdőszövet felülete nem elégséges ahhoz hogy a vér kellőképpen felfrissüljön. Ilyen esetben a testhő csökkentésével azonnal megszűnik az erőlködő légvétel, és visszaáll az egyensúly. A másik terület, ahol eredményes a hibernáció, a szívműtéteké. Bizonyos veleszületett szívhibákon csak operációval lehet segíteni, ami csak úgy vihető keresztül, ha tartamára a vérkeringést 8—10 percre megszüntetjük. Ennyi ideig tartó vértelenséget viszont nem bír el az agy. A megoldást a szervezet lehűtése adta meg. (dj)

1972.

I. 4.