Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-26 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

* Békét akarunk, a békéért, a szocializmusért küzdünk, dolgozunk A mai politikai szóhasználatban közkeletűvé vált, hogy korunk három fő forradalmi erejéről beszélünk, értve ezen a szocialista világrendszert, a tőkés-országok munkásmozgalmát és a népek nemzeti felszabadító harcát. Miért nevezzük ezeket fő erőknek? Mindenekelőtt azért, mert ezek mérik a fő csapásokat, az imperializmusra, s mert végső soron tőlük függ korunk időszerű feladatainak megoldása, a világ átalakulása és megújhodása. De nemcsak ezért. Vannak más olyan tömegmozgalmak és politikai áramlatok is, amelyek bizonyos fokig forradalmi tartalmúak (például antifasiszták, a fajüldözés ellen küzdők, békeharcosok). Ezeknek a mozgalmaknak a potenciálja igen jelentős, de sikerük végeredményben a forradalmi világfolyamat három döntő erejének győzelmeivel függ össze. Ebben a cikkben azt kívánjuk megvizsgálni, milyen irányai és formái vannak a fő forradalmi erők kölcsönhatásának a saját céljaikért, a közös ellenség - az imperializmus - ellen vívott harcban. Kezdjük néhány általános módszertani észrevétellel. A forradalmi erők mindegyike a specifikus, csak reá |el!emző feladatok tömegét oldja meg, emellett viszont másokkal együttműködve harcol közös célokért. Természetesen amikor egy hadsereg egyik harci .osztaga sikeresen oldja meg feladatát, ezzel segíti a többieknek az előrenyomulását is, - éppen ezért a fenti felosztás csak bizonyos fenntartásokkal fogadható el. Az elméleti vizsgálódás megkönnyítése végett mégis célszerű megkülönböztetni a feladatok említett két csoportját. Amikor korunk fő forradalmi erőiről beszélünk, mindegyiküket egységes egészként fogjuk fel, elvonatkoztatva belső struktúrájuktól. Márpedig ezek rendkívül összetett társadalmi jelenségek. A szocialista világrendszer például olyan államokat foglal magában, amelyek a fejlődésnek, az új társadalom építésének különböző fokain állnak. Ügyszintén nem egyforma a munkásmozgalom összetétele és színvonala az egyes tőkésországokban, s ennek a mozgalomnak egy jelentős része a reformista szociáldemokrácia befolyása alatt áll; lényegesen különböznek egymástól a nemzetközi kommunista mozgalmat alkotó pártok -- társadalmi összetételüket, létszámukat, politikai befolyásukat, tapasztalataikat, stb. tekintve. Különösen bonyolult a struktúrája az olyan forradalmi erSnek, mint a nemzeti felszabadító mozgalom; igen eltérő politikai áramlatok tartoznak ehhez a mozgalomhoz. Ezt a belső differenciáltságot, összetettséget, sokféleséget figyelembe kell vennünk, nehogy elméleti és gyakorlati hibákba essünk. Például az a tétel, hogy „a népek nemzeti felszabadító harca új szakaszba lépett" korántsem jelenti azt, hogy ez érvényes Afrika, Ázsia vagy Latin-Amerika valamennyi országára. Az adott esetben a fejlődés irányáról van szó, a nemzeti felszabadító mozgalom egészének történelmi tendenciájáról. Azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a fő forradalmi erőkre, vagy a másik elterjedt kifejezéssel élve, áramlatokra való felosztás nem úgy értendő, hogy ezek között valamilyen áthághatatlan korlátok vannak - hiszen különben nem beszélhetnek kölcsönhatásukról. Az egyes forradalmi osztagok minden minőségi meghatározottsága ellenére ez három olyan áramlat, amely végső soron egyetlen hatalmas erővé olvad öszsze, amelynek szét kell majd rombolnia a régi világot és helyébe új, igazságos társadalmat kell állítania. A forradalmi világfolyamatnak minden sokfélesége mellett van egy egységes végső iránya. Előfordulhat, hogy a forradalmi mozgalom egyik vagy másik osztaga ma vagy holnap különböző tartalmú és súlyú célok elérésére törekszik. Ám történelmi szemszögből tevékenységük az egész emberiség olyan egyetemes feladatának a megoldását szolgálja, amelyet objektíve a társadalmi fejlődés egész menete készített elő, nevezetesen: a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet. Megérteni, hogy a forradalpni világfolyamat nem egyszerűen különböző erők cselekvéseinek az összege, hanem a történelem törvényszerű mozgása, ezen alapul e folyamat valamennyi problémájának marxista - leninista megközelítése. Elsősorban ez az elv szolgáltat tudományos kritériumot annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy milyen viszonyban állnak egymással korunk fő forradalmi áramlatai, enélkül nehéz, ha ugyan nem lehetetlen, kölcsönhatásuk konkrét irányairól és formáiról beszélni. I A forradalmi mozgalom minden egyes osztagá*• nak helye a legközvetlenebbül függ az általa megoldandó feladatoktól, saját társadalmi bázisától, vagyis azoktól a társadalmi osztályoktól és rétegekből, amelyek a feladatok megoldására törekednek, vagy a manapság elterjedt kifejezéssel élve: hordozói ezeknek a feladatoknak. Ebből a szempontból a szocialista világrendszer és a tőkésországok forradalmi munkásmozgalma természeténél fogva azonos típusú: ugyanaz az osztályeredetük és ugyanaz a hordozójuk: a munkásosztály; ugyanaz az ideológiájuk: a marxizmus - leninizmus; ugyanaz a céljuk: a szocializmus, a kommunizmus. A két forradalmi erőnek ez a közössége egyre nyilvánvalóbb és szervezetileg is kifejezésre jut abban, hogy a szocialista országokban az új világ építését vezető és a kapitalista országokban a munkásosztály harcának élén állá kommunista és munkáspártok tevékenyen együttműködnek az egységes nemzetközi kommunista mozgalom keretében. Persze azonos típusúnak lenni még nem jelent teljes egyezést. A tőkés országok' proletariátusának és a szocialista világrendszernek a forradalmi harca között vannak lényeges különbségek, amelyek a munkásmozgalom eltérő fejlődési fokait: a szocialista forradalom győzelme előtti és utáni állapotot tükrözik. Ebből pedig igen lényeges sajátosságok adódnak a két forradalmi erő tevékenységének tartalmában, feltételeiben és formáiban. A testvérpártok közös dokumentumai a szocialista világrendszert úgy határozzák meg, mint a nemzetközi munkásosztály fő vívmányát és alkotását. Ez. a meghatározás pontosan kifejezi, a két forradalmi erő közötti viszony jellegét. A szocialista világrendszer a munkásmozgalom szülötte, leghaladóbb és leghatalmasabb osztaga. Ahogy a forradalom újabb és újabb országokban győz, a szocialista rendszer keretei kiszélesednek, az egyik forradalmi erő mintegy átcsap a másikba, új állapotba megy át és új minőségre tesz szert. Az a tény, hogy a proletariátus a tőkés társadalom elnyomott és kizsákmányolt osztályából a szocialista állam vezető erejévé válik, minden egyéb következmény mellett azzal is együtt jár, hogy sokszorosára nő az ereje. Más szóval^ a szocialista világrendszer élcsapat-szerepe természetszerűen adódik abból, az objektív tényből, hogy a forradalmi munkásmozgalomnak ez a harci osztaga a történelem akaratából a többinél messzebbre jutott, utat tör a közös cél felé. a legnagyobb lehetősé gekkel rendelkezik, és a legnagyobb mértékben járul hozzá a szocializmus világméretű győzelméhez. Ugyanezek az objektív okok teszik a Szovjetuniót a forradalmi mozgalom támaszává. A Szovjetunió a szocializmus első és leghatalmasabb országa, a szovjet nép haladt előre a legmesszebbre az új világ építésében; létrehozta a fejľett szocialista társadalmat és most a kommunizmus anyagí-technikai'bázisának építésén munkálkodik. A testvérpártok azt is hangsúlyozzák, hogy mekkora tekintélynek örvend az SZKP, Lenin pártja, amely óriási tapasztalatokat szerzett a tömegek forradalmi harcának vezetésében, alkotóan továbbfejleszti a marxista - leninista elméletet, következetesen teljesfti internacionalista kötelességét. Nem elméleti formulák, hanem maga az élet, az antiimperialista mozgalom gyakorlata igazolja, hogy a komG. H I A S Z : A FŰ FORRADALMI ERŐK ÉS KÖLCSÖNHATÁSUK munizmus és a Szovjetunió ellenségeinek minden állítása ellenére a Szovjetunió -szerepe a forradalmi világfo lyamatban égyre növekszik. A szocialista világrendszer szerepének a hangsúlyozása semmiképpen sem jelenti a nemzetközi munkásmozgalom másik nagy osztagának a lebecsülését. Ellenkezőleg, minél élesebb jelleget ölt a két ellentétes társadalmi-gazdasági rendszer párviadala, annál nagyobb jelentőségű az emberiség sorsa szempontjából a tőkésországok forradalmi munkásmozgalmának a fejlődése. A munkásosztály, amikor álhatatosan védelmezi a munkb érdekeit a töke elleni harcban, amikor fokozza harcát és szervezettségét, amikor maga köré gyűjti a többi dolgozó osztályt és népréteget, ezzel belülről mér érzékeny csapásokat a tőkés rendszerre, közelebb hozza a gyökeres társadalmi-gazdasági átalakításokat, amelyek természetesen igen jelentős mértékben megváltoztatják az erők megoszlását is a nemzetközi porondon. Ehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy az újabb világháború elhárításában és az imperialista agresszió leküzdésében, a nemzetközi helyzet radikális megjavításáért folyó harcban mind nagyobb szerepet játszik a demokratikus tömegmozgalom, amelynek élcsapatát a munkásosztály alkotja. A szocialista világrendszer és a tőké'sországok forradalmi munkásosztálya úgy viszonylik tehát egymáshoz, mint az osztálytermészetét és céljait tekintve azonos mozgalom két része, ámde más a helyzet a népek nemzeti felszabadító harcával. Igaz, hogy azt a harcot végső soron ugyanazok az okok idézték elő, amelyekből a munkásmozgalom is fakadt, nevezetesen a töke elnyomó jellege, az, hogy a tőke nemcsak a fejlett burzsoá államok dolgozó osztályait zsákmányolja ki, hanem gyarmati, félgyarmati vagy neokoJonialista uralma alá vonja egész kontinensek lakosságát is. A közös ellenség természetes szövetségesekké teszi a munkásmozgalmat és a nemzeti felszabadító mozgalmat. Az előbbi közvetlenül érdekelt az imperialista expanzió valamennyi formájának likvidálásában, mert ez nemcsak valamennyi nemzet szabadságának és egyenjogúságának a szocialista követelésével áll összhangban, hanem emellett gyöngíti a tőkét, korlátozza rablásainak területét, megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a gazdasági fejlődésben elmaradott országok fosztogatásával hosszabbítja meg életét. Másfelől a monopóliumok korlátlan hatalmának a kapitalizmus fellegváraiban való aláásása, kiváltképpen pedig uralmuk forradalmi megdöntése előmozdítja a nemzeti felszabadító mozgalom céljának gyors és sokkal kevésbé fájdalmas elérését. Mindamellett látnunk kell a lényeges eltéréseket is, amelyek az adott esetben már a forradalmi erők társadalmi természetéből is következnek. Jóllehet a munkásosztály a nemzeti felszabadító főrradalomnak mindig elmaradhatatlan részvevője, sokszor pedig egyik fő mozgató ereje is, mégsem egyedüli hordozója. Jellegét tekintve ez a forradalom már kezdettől fogva felöleli a legszélesebb társadalmi rétegeket, beleértve a nemzeti burzsoáziát is. Ez a forradalom nem annyira belső, mint inkább külső, azaz nemzetközi vagy államközi konfliktus formáját ölti, és legalábbis eleinte, nem érinti a kialakult tulajdonformákat, a termelési viszonyokat és az anyagi javak elosztásának módját. Ezek szerint szövetségesek, de csak egy bizonyos határig? Hetven évvel ezelőtt, amikor befejeződött a világ felosztása és megkezdődött imperialista újrafelosztása, amikor a földön nem söpört még végig az Októberi Forradalom tisztító vihara, amikor a londoni City gentlemanjai nem kételkedtek még Nagy-Britannia indiai uralmának rendíthetetlenségében, a Wall Street bankárai pedig azt tervezték, hogy a leigázott Kínában terjeszkednek majd, az egyszerű igenlő válasz a fenti kérdésre természetesnek és elég megnyugtatónak tűnt S a marxisták közül sokan így is válaszoltak rá. Am Lenin tagadó választ adott: nem, nemcsak egy bizonyos határig. Az egykori gyarmati világ imperialista elnyomás alatt sínylődő népeinek nemzeti felszabadító harcát a proletárforradalom szövetségesének tekintve rámutatott arra, hogy a „világforradalom eljövendő döntő ütközeteiben a földkerekség népessége többségének eredetileg a nemzeti felszabadulás jegyében folyó mozgalma a kapitalizmus és az imperializmus ellen fog fordulni..." (Művei. 32. köt. Budapest 1953. 518 old.) A dolog lényege valóban az, hogy a gyarmatok és a függő országok „alsó" társadalmi rétegeit, amikor bekapcsolódnak az antiimperialista mozgalomba, nem a nemzeti büszkeség vagy presztízs elvont eszméi vezérlik. Az imperialista liga lerázásától, a nemzeti függetlenség kivívásától remélik helyzetük radikális megváltozását, a nyomorbál, az elnyomásból és a jogfosztottságból való kiszabadulást. A tömegeknek ezek a törekvései mélységesen szociális értelmet, antikapitalista irányt adnak a nemzeti mozgalomnak. Ma azt látjuk, hogy az élet nemcsak egyszerűen igazolta Lenin gondolatát, hanem meg is sokszorozta társadalmi jelentőségét. A világban végbement gigászi változósok nemcsak lehetővé, hanem elkerülhetetlenné is tették a felszabadító forradalomnak társadalmi forradalomba való átnövését. Sőt sok fontos társadalmi feladat megoldása a mai viszonyok között a legszorosabban összekapcsolódik az imperializmustól való gazdasági és politikai függés elleni harccal. Igy például a legtöbb latin-amerikai országban az antiimperialista forradalom egyúttal agrárforradalom vagy antifeudális forradalom is. A politikai függetlenség kivívása, bár gyökeres fordulatot jelent a nép életében, egymagában még nem vezet el automatikusan olyan égető feladatok megoldásához, mint a gazdasági elmaradottság leküzdése, a gazdaságilag fejlett és a gyöngén fejlett országok között a tudományos-technikai forradalom korában folyton szélesedő szakadék áthidalása. A fejlődő országok csak akkor oldhatják meg sarkalatos problémáikat, ha - közvetlenül vagy valamilyen közbülső fokokon át -< a szocializmus útjára lépnek. Ezt az igazságot mind világosabban felismerik a felszabadító mozgalom résztvevői. A legjobb bizonyíték erre az, hogy ebben a mozgalomban egy hatalmas szocialista irányzatú áramlat alakult ki. čppen a szocialista világrendszer létezése teszi lehetővé a fejlődés nem-kapitaiista útjára valá áttérést Ez az első időkben némely felszabaduló országban mintegy kompenzálja a proletariátus hiányát vagy nem elég érett voltát. Mindez meggyőzően mutatja, menynyire értelmesek politikailag az olyan kísérletek, amelyek „a forradalmi harc centrumának a nemzeti felszabadítás zónájába való áthelyeződésre", „a forradalmi kezdeményezésnek a parasztság kezébe való átmenetére" és hasonlókra vonatkozó hírhedt koncepciók segítségével igyekeznek szembeállítani a felszabadító mozgalmat a szocialista világrendszerrel. Anélkül, hogy a nemzeti felszabadító mozgalom mai szakaszának behatóbb jellemzésébe bocsátkoznánk, bizton állíthatjuk, hogy e mozgalom fejlődésének domináló tendeciája a szocialista világrendszerhez, a nemzetközi munkásosztály forradalmi harcához való közeledés. Éppen ezért mind nagyobb lehetőség nyílik kölcsönhatásukra. Ugyanakkor a marxista - leninisták figyelembe veszik azt is, hogy a nemzeti felszabadító mozgalom nem egynemű, hogy a szocialista követelésekkel fellépő forradalmi szárny mellett létezik benne egy meglehetősen erős olyan áramlat is, amely szembeszáll ugyan az imperialista önkénnyel, de nem döntött még véglegesen az egyik vagy a másik társadalmi-gazdasági rendszer mellett. A fejlődő országok egy része az osztályellentétek éleződésének, valamint a külső és a belső reakció mesterkedéseinek hatására nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is kezd az imperialista államokhoz húzni, az ilyen országokban hatalmon levő helyi burzsoázia pedig a nemzetközi burzsoázia egy olyan specifikus válfajává változik, amely szemben áll korunk fő forradalmi erőivel. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy az imperializmus a nyomás, a zsarolás és a politikai intrika összes rendelkezésére álló eszközeinek latba vetésével igyekszik a felszabadító mozgalom egyik-másik osztagát elszakítani a szocialista világrendszertől, viszályt szítani ezek között a forradalmi erők között. Ugyanilyen irányban hat a helyi reakció is, amely egyebek között a nacionalista és a vallási előítéletekre spekulálva arra törekszik, hogy antikommunista kampányt szítson és kiprovokálja a kommunistáknak - a nemzeti felszabadítás legkövetkezetesebb harcosainak - az üldözését. Am mindez természetesen mit sem változtat az egész felszabadító mozgalom progresszív fejlődésének objektív tendenciáján és csak arról tanúskodik, hogy ennek a tendenciának bizonyos nehézségeken és akadályokon át kell utat törnie magának. Az elmondottakat összegezve leszögezhetjük: - Korunk a kapitalizmusból a. szocializmusba valő forradalmi átmenet kora, ennek az. átmenetnek a fő szervezője és mozgató ereje pedig a nemzetközi munkásosztály és kommunista élcsapata. - A szocialista világrendszer a leghatalmasabb és legelőrehal adottabb osztaga a forradalmi munkásmozgalomnak, természetes támasza a nemzeti és társadalmi felszabadulásért való harc kibontakozásának mindenütt, ahol még a tőke uralkodik. - Az emberiség jövőjének, a béke, a nemzeti függetlenség, a demokrácia és a szocializmus győzelmének a kérdése a két társadalmi világrendszer - a szocializmus és az imperializmus - párviadalában dől el. Ebben a párviadalban a szocialista rendszer, a tőkésországok forradalmi munkásosztálya és a nemzeti felszabadító mozgalom természetes szövetségesek. (A tanulmány befejező részét a Vasárnapi Oj Szó kővetkező számában közöljük.)