Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-23 / 303. szám, csütörtök

A MŰVÉSZ, AKI A MEGISMERÉS VALÓSÁGÁBÓL MERLT Látogatás az 50 éves Szabó Sándornál „A plasztikus erények: a tisztaság, az egység és az igazság tartják uralmuk alatt a természetet." G. APOLLINAIRE A műterem szót hallva, sokan olvasmányaikat vagy a filmeket felidézve „bohémtanyát" képzelnek el, ahol tarka összeviszszaságban hevernek a befejezett vagy félig kész vásznak, az ecsetek, a festékes tubusok és egyéb kellékek — egyszóval, ahol „művészi rendetlenség" uralkodik. De Szabó Sándornál egészen más kép fogadja a látogatót, bár a vendéglátó szerint, néhány héttel korábban még láttam volna valamit a montmartrel romantikából. A falakon néhány jól elhelyezett festmény tanúskodik a harmincéves művészi pálya egyes állomásairól: korai, talán még az iskolán festett aktcsoport, csendélet, sötét tónusú tájképek és valami a legújabb termésből: a perspektívától megszabadított, a tárgyakat felbontó, mértani elemekre épített kompozíciók. Szabó Sándor 1921. december 19-én született Levicén (Léva). Az iskolában a rajzórákon korán fölfigyeltek tehetségére, de szülei féltették a művészi pálya bizonytalanságáról. Ezért elvégezte a tanítóképzőt, de közben megérlelődött benne az elhatározás: festő lesz. Sokat járta a természetet, a Levice környéki erdőket, dombokat, gyűjtötte vázlatkönyvébe a látottakból leszűrődő élményeket. A háborús évek késleltették a szándékot — Szabó Sándor, aki közben egy ideig Prágában járt iskolába — már 27 éves volt, amikor beiratkozhatott Bratislavában a Műszaki Főiskola Képzőművészeti Tanszékére, majd a Képzőművészeti Főiskolára. Ekkor már nagyjából kialakultak művészi elképzelései és egyéni szemléletét tanárai — egyébként a szlovák festészet kiválóságai: Mudroch, Milly, Lehotský, Fulla — már nem tudták mélyrehatóbban befolyásolni. Továbbra is élt benne a diákévek bensőséges viszonya a természethez. Az ötvenes évek elején Mednyánszky, részben Levitán, Chitussi, Kavan voltak rá hatással. A realizmusból kiinduló, sötét árnyalatú tájfestményein főleg a zöld és a barna színek dominálnak. Szabó Sándor 1952-ben, a VII. szlovákiai képzőművészeti kiállításon lépett először a nyilvánosság elé. Az egyszerű motívumokat ábrázoló, de bensőséges, költői hangulatot araszLEONYID KOGAN ZENEKARI ESTJE Leonyid Kogan, szovjet hegedűművész vendégszereplése zenei életünk piros betűs ünnepnapja volt. Kogan nem felhőtlen, derűs egyéniség. Töprengő, vívódó alkat, aki örök küzdelmet folytat az anyaggal. Persze nem technikailag, hanem a technikai tökély oly magas fokán áll, hogy vele kapcsolatban ilyesmire még gondolni is nevetséges, hanem „lelki síkon", magasabb értelemben. Leonyid Kogan a művészet nehezebb útját választotta. Nem ablakból nézi kényelmesen a hegyóriásokat, hanem megmássza őket, nem hátrál a mélység széléről, hanem lebocsátkozik. Sorsszerű komolyságon épült előadóművészete nem tűr semmiféle fölösleges sallangot, mert rendeltetést tölt be: Kogan az előadott művet, amelynek mélységeit és magasságait ő maga már küzdelmesen megjárta, gyökeréig feltárja, teljes értelem- és érzésközeibe hozza a hallgatóhoz, s ennek a nagy célnak megfelelően minden frázisnak, minden hangnak értelmi és erzelmi töltése van. A hallgató maga sem tudja mi ragadja meg jobban: a művész szenvedélyének ereje vagy lírájának átszellemült költészete. Kogan játékában nyoma sincs rögtönzési hajlamnak, előadóművészetében van valami a nagy mesterművek véglegességéből. Leonyid Kogan két művet adott elő: Vivaldi g-moll és Beethoven D-dúr hegedűversenyét. Egy- este két nagyszabású versenymű töretlen ívű tolmácsolása, már ez a tény ls jellemzi a művész szellemi erelét. Az előadás mint együttes produkció is jól sikerült. A Szlovák Filharmónia háromhetes külföldi hangverseny körút járói visszatérve és a vendégművész játékától felvillanyozva dr. Rajter vezényletével kitűnő formában, viruló zenekari hangzással muzsikált. Haydn 98. számú B-dúr szimfóniája a műsor friss, lendületes befejezése volt. Az lG71-es hangversenyévad utolsó estjén a szovjet művész a zene szépségével ajándékozott meg bennünket. Elmondhattuk a költő szavaival: „A hegedű végzett, s úgy megyünk most haza a hanqverseny után, mintha agyunkban rakott volna fészket egy egész liget csalogány." HAVAS MÁRTA Kurucz Sándor felvétele tó tájképei, mint pl. Tavaszelő, Tél a kertben, Napfényes ősz, szép visszhangra találtak mind a kritikusoknál, mind a tárlatlátogatóknál. Az 1956. évi bratislavai önálló kiállítás már Szabó újabb fejlődési korszakát tükrözi. A XIX. század tájképfestészetének hagyományait továbbfejlesztve már megmutatkozik nála az expresszív szemlélet, melyet a modern festészet előfutára, Cézanne így fogalmazott meg: „A táj testet ölt, visszatükröződik és gondolkodik bennem." Nem kétséges, hogy az a Van Gogh is hatással volt Szabó Sándorra, aki megkísérelte, hogy a tájba ugyanazt az érzést helyezze, mint az emberi alakba. Gazdagabb színhatások, a népi építőművészet motivációja, életközelség és határozott szociális nézőpont jellemzi ezeknek az éveknek alkotásait, melyek nagyrészt a Felső-Garam vidéke legjellegzetesebb tájain, a festői Heípán készültek. Ezek a képek már kétségtelenül a megismerés és az érzelem együttes eredményei. A háború, a rettegés és a pusztulás évei mély nyomot hagytak Szabó Sándor nemzedékének lelkében. Ezért a háború témája sem idegen számára: a Felkelést idéző hármas képciklusáért 1964-ben Vít Nejedlý-díjat kapott. A művész egyre inkább tudatára ébred: csak a fényképészek dolga a természet reprodukálása. A képnek, a festménynek olyan elemekből kell felépülnie, melyeket az alkotó nem a látás, hanem a megismerés valóságából merít. Így jutott el a szintetikus kubizmus saját kifejezési formájához, mely talán a spanyol Juan Gris festészetéhez áll a legközelebb. Ez az irányzat az általános alapformákból indul ki, konkrét dolgokat alkot és az általánosat, a tisztán képit emberivé akarja tenni. Gazdaságosan bontja a formát egyszerű elemekre, szabad teret enged az alkotónak, de nem veszti el a kapcsolatot a realitással. Ezek a törekvések jellemzik Szabó Sándor festészetének mostani szakaszát, erről tanúskodnak a Vidék, a Csendélet hallal vagy a Halász című képek, melyekben a sajátos téma nyugodt, kiegyensúlyozott formában jut kifejezésre. Szabó képeivel csaknem minden szlovákiai képtárban, kiállításon találkozhatunk. A legutóbb a CSKP 50. évfordulójára rendezett pályázaton tüntették ki a munkáját. Bemutatták festményeit Prágában, Moszkvában, Varsóban, Krakkóban, Jugoszláviában és másutt. Most újabb területen kísérletezik: a festészet elemeit az építészetben applikálja. Dolgozik kerámiával, mozaikkal, vassal és egyéb fémmel, színes vakolattal, stnkkolusztróval. Az egyszerű, de tetszetős díszítőelemek, újszerű megoldások megtörik a típusépítkezések egyhangúságát, szürkeségét, és végső fokon az életkörnyezet javítását szolgálják. A legközelebbi tervek? Az építészet területére tett „kiruccanás" mellett Szabó Sándor egv gyűjteményes kiállításra válogatja az anyagot. A feladat nem könnyű: a régebbi képeket csaknem kivétel nélkül megvásárolták a képtárak és az érdeklődők, az újak viszont lassán készülnek: a művész sokáig érleli, csiszolgatja munkáit, egy-egy kép hosszú vívódás eredménye. t)nnek ellenére úgy véljük: egy ilyen kiállításra a jubileum a legjobb alkalom lenne! OELMÁR GÁBOR |_j A Novij Mir című szovjet folyoirat 19/2-ben folytatásokban kozii Igor Mojszejevnek „űiiibereKrói, táncokról és országokról" szóló emlékiratait. • Claudc Lelouch tizenhárom film forgatását bízza egy fiatal munkaközösségre az 1972. es évben. „Ha tehetséges vagy és jó mesére találtál, feleslegesen ne költsd a pénzedet sztárokra és ne pazarolt az idődet se" — ez az elképzelés vezeti Leloucht munkaterveinek öszszeállításánál. SZÜLŐK, NEVELŐK FÓRUMA AZ ILLEDELMESSÉGRE NEVELÉS A nemrég kiadott új iskolai rendtartás a tanintézetekben folyó munka szempontjából rendkívül nagy jelentőségű. Legnagyobb pozitívuma az, hogy szerzői teljességre törekedtek s felöleltek valamennyi lényeges kérdést a tanulók iskolai, illetve iskolán kívüli viselkedésével kapcsolatban. Az új rendtartás kiadásával valóra vált a pedagógusok követelménye, hogy hatékony fegyelmező és rendszabályozó eszközt bocsássanak rendelkezésükre, a tanulók oktatására és nevelésére vonatkozóan. Néhány korábbi írásban már tájékoztattuk a szülőket a rendtartás egyes szabályairól; ezt a sorozatot most folytatva, az alábbiakban a tanulók viselkedésének néhány kérdését szeretnénk felvetni, konkrétabban a nyilvános helyeken, az utcán, a közlekedési eszközökben való viselkedés problémáját. A kérdés felvetését indokoltnak tartjuk, mivel a tanulók viselkedése még sok kívánni valót hagy maga után, és távolról sem felel meg azoknak a követelményeknek, melyeket a szocialista iskola- és nevelésügy támaszt velük szemben. A különböző korosztályú gyermekek idejüknek javarészét a nyilvánosság előtt töltik. Naponta megteszik az utat az iskolába és haza, segítenek szüleiknek a bevásárlásnál, különféle emberekkel kerülnek kapcsolatba, beszélgetnek, vitáznak, játszanak. A nyilvánosság nem más, mint életkörnyezetünknek az a területe, mely körülvesz bennünket, de nem képezi szerves részét közvetlen otthonunknak, tehát mindannyiunké: a fiataloké, a felnőtteké, az idősebbeké. Ezen a helyen zajlik a polgárok közösségi és társadalmi élete. A társadalmi életnek viszont törvényszerűségei, általánosan elfogadott szabályai vannak, melyek tulajdonképpen lehetővé teszik a társadalmi életet. Ezen szabályok nélkül nehezen létezhetne társadalmi élet, ugyanis feltehetőleg gyorsan általános káosz, anarchia és zűrzavar keletkezne. Az említett szabályok sokrétűek: egy részüket törvényekben és előírásokban, más részüket a közigazgatás utasításaiban és rendeleteiben rögzítették, nem kis részüket azonban a társadalmi élet erkölcsi és etikai normái szabják meg. Ezek a normák bizonyos fejlődésen mennek keresztül, ami a társadalmi előrehaladás fokát tükrözi, éppen ezért beszélhetünk kapitalista erkölcsről és etikáról, valamint szocialista erkölcsről és etikáról. Ehelyütt nincs szándékunkban részletesen foglalkozni az erkölcs és az etika fogalmának megvilágításával, ám annyit szükségesnek tartunk megjegyezni, hogy ezek az emberi és a társadalmi kapcsolatoknak oly fontos és szükséges vonásait fejezik ki, mint a tisztelet, az emberiesség, az együttérzés, az illedelmesség, a segíteni akarás, a becsületesség. A tanulók magatartásának kérdését érintve kénytelenek voltunk egy kicsit elkanyarodni a felvetett problémától és tömören szólni a társadalmi élet néhány általános kérdéséről is, de a tanulók viselkedését a nyilvánosság előtt csak akkor minősíthetjük kedvezőnek, ha az összhangban lesz az adott társadalom által elfogadott és tiszteletben tartott normákkal és elvekkel. Természetes, ez az összhang csak helyes neveléssel, lépésről lépésre teremthető meg. A felnőttek feladatai erre vonatkozóan megoszlanak: egy részük a szülőkre, más részük viszont a pedagógusokra hárul s a gyakorlat igazolja, hogy törekvésük akkor jár sikerrel, ha ezek a célok azonosak, ha az iskola törekvései egybeesnek a család elképzeléseivel. Éppen ezért a tanítókra és a szülőkre háruló feladatok közül a legfontosabbnak a nyilvános helyeken való helyes viselkedésre nevelést kell tekinteni, s ennek az iskolai rendtartásban is leszögezett általános elvekkel összhangban kell történnie. A viselkedés elvei néhány pontba foglalhatók. Ezek között első helyen szerepel a felnőttekkel és az idősebbekkel szembeni tisztelet és illendőség. Ugyancsak lényegesek a további pontok is, melyek a közúti forgalom szabályainak betartására, a szocialista tulajdon, tehát a közvagyon megbecsülésére vonatkoznak. Látszólag mindez magától értetődő dolog, ám mennyi energiába, erőfeszítésbe kerül, hogy ezek a feltételezett természetességek, magától értetődő dolgok ifjúságunk többségénél valóban magától értetődővé váljanak. Az ifjúság viselkedésének kérdését érintve, elsőként a felnőttekkel és az idősebbekkel szembeni illendőséget és tisztelettudatást említettük. S a mindennapi életben hányszor adódik olyan helyzet, amikor a gyermek eleget tehetne ennek a követelménynek. A példák sokaságából ragadjunk ki csak egyet, s vegyük szemügyre a fiatalok viselkedését a közlekedési eszközökben, a villamosban, az autóbuszban, a vonaton s máris leszögezhetjük, még nagyon messze vagyunk attól, hogy elégedettek lehessünk fiataljaink magatartásával. S ez a helytelen megnyilvánulás a helytelen nevelés következménye, sőt esetenként nem is beszélhetünk nevelésről. A helytelen nevelés illusztrálására egyetlen esetet említünk ineg, melynek az egyik bratislavai autóbuszban voltam szemtanúja. Az édesanya mintegy 5 éves fiával együtt felszállt az autóbuszra. A gyermek látva az utasokkal tömött buszt, azonnal tudatosította, hogy nem ülhet, mire hangos tiltakozással, sírással reagált. Amikor ez a — jogtalan — tiltakozás túl hosszúra nyúlt, az idősebb utasok egyike felállt és átadta ülőhelyét a gyermeknek. Ám ez esetben nem is annyira a gyermek, mint inkább az anya viselkedése érdekes, aki nemcsak hogy a fiát egyszer sem figyelmeztette arra, amennyiben az ülőhelyek foglaltak, ne követelődzőn, hanem az arckifejezése bosszúságot és türelmetlenséget árult el, hogy milyen sokáig tart, míg az utasok közül valaki észreveszi, hogy fia a buszban áll. Valóban igen visszás helyzet. Az ilyen nevelés csakis tiszteletlenséget, tekintetnélküliséget, önzést és beképzeltséget idézhet elő. A helyes viselkedésre nevelésben szinte általánossá vált, hogy az iskola a tanulókat elméletben világosítsa fel a helyes viselkedés és magatartás elveiről, míg az ellenőrzés, az elvek gyakorlati megvalósításának szemmel tartása a szülőkre hárul. A tanuló ugyanis többnyire délután vagy az esti órákban kerül nyilvános helyekre, amikor a tantestületnek már nincs lehetősége az ellenőrzésre, viszont a szülőknek igen, s csakis rajtuk, akaratukon múlik, hogy élnek-e a lehetőséggel, azaz mennyire látják szükségesnek és indokoltnak ezt az ellenőrzést. Az újságokban gyakran olvashatunk fiatal bűnözőkről, akik viselkedésükkel túllépték a törvényesség határát. A bűncselekményekkel kapcsolatban teljesen indokolt az a megjegyzés, mennyire furcsa, hogy a szülőknek nem tűnik fel, hogy gyermekük gyakran eltávozott otthonrol, rendszeresen későn járt haza, s azt sem tudták, merre |árt, kivel töltötte idejét. Ki ellenőrizze hát ezeket a fiatalokat? Hol van itt az iskola és a család együttműködése a nevelést illetően? írásunkban ieginkáob arra törekedtünk, hogy felvessünk néhány gondolatot az iskolai rendtartás egyik legfontosabb szabályáról. A tanulók számtalanszor kapcsolatba kerülnek a társadalommal, ezért nem lenne célszerű, ha felsorolnánk valamennyi esetet, amikor ez a kontaittus az erkölcsi és az etika követelményeinek a keretében volt. Fejtegetéseink célja az volt, hogy rámutassunk a tanulók viselkedésének társadalmi leientőségére és fontosságára, valamint az állandó szülői gondoskodás jelentőségére. S mindezt a tisztelet és az illendőség érdekében tettük, Xjj 23 mert ennek hiányát vagy elmulasztását bárki közülünk a m „saját bőrén" érezheti. Dr. CZAKŰ MÁTYÁS w II 1971.