Új Szó, 1971. december (24. évfolyam, 384-309. szám)

1971-12-19 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

EGRI VIKTOR: AZ ÚJRA 1 1 a színműíró MIHAIL BULGAKOV DRÁMÁI Bulgakov dťämak A Turbín család napjai Menekülés Képmutatók cselszövése Puskin utolsó napjai Boldogság Iván, a Réttentő „Egészen különleges tehetsége van a cselekményszövéshez, állandó feszültségben tudja tartani a nézőket, figuráit a cselekmény során bontakoztatja ki, és biztosan vezeti a nézőket a darab határozott, sőt kiélezett következtetéseihez." (Nyemirovics-Dancsenko) Európai könyvkiadó A

budapesti Nemzeti Színház kamaraháza, a Katona József Színház az elmúlt esztendőkben Mihail Bulgakov két színművét, az Iván, a Rettentő című szatirikus játékát és a Képmutatók cselszövése (Moliére) című drámáját mutatta be. Mind a két darabot nagy elismerés fogadta. Az Európa Könyvkiadó 19138-ban megjelentette A fehér gárda és Színházi regény című prózáit, majd három alkalommal, 1969-ben, 1970-ben és idén kiadásra került legjelentősebb munkája: A mester és Margarita. Most őszszel Moszkvában jártamban a falragaszokon olvastam, hogy az 1926-ban írott A Turbín család napjai című drámája, amelyet a feljegyzések szerint 1941-ig játszottak, ismét műsoron van. Jaltában pedig a Menekülők című drámájából készült kitűnő szélesvásznú, színes filmjét nézhettük meg. Ezek után fel kell tennem a kérdést: ml volt az oka, hogy ennek az Izgalmasan eredeti nagy orosz próza- és drámaírónak prózái 1941 után hazájában hosszú éveken át nem kerültek kiadásra, drámái pedig — talán csak az 1943-ban bemutatott és 1959-ig műsoron tartott Puskin utolsó napjai kivételével — nem kaptak színpadot? A kérdésre semmiképpen sem könnyű teljesen szavahihető, egyértelmű feleletet adni. A szovjet esszéirodalmat évek óta izgató „Bulgakov titkot" Elbert János — a mai szovjet irodalom egyik leghivatottabb ismerője és fordítója — eredeti forrásművekre támaszkodva, szintén megfejteni próbálja, és úgy tűnik, hogy kitűnő tájékozottságával sikerül a Bulgakov életét és munkásságát „körülvevő megfejthetetlenségeket" jó részben tisztázni, számunkra érthetővé tenni. Elbert János a megfejthetetlenségek kérdéskomplexumának közelebbi megvilágítása előtt a kötet A drámaíró Bulgakov című utószavában néhány adatot sorol fel; többek között ezeket: „Fő müve, A MESTER ÉS MARGARÍTA csak több mint másfél évtizeddel a szerző halála után látott napvilágot, a KUTYASZÍV kéziratban maradt, a JEGYZETEK A MANZSETTÄMON groteszk prózai villanássorozatából csak lapok jelenhettek meg. A TURBÍN CSALÁD NAPJAI-t csupán a Művész Színház játszhatta, a vidéki színházak nem. Az 1926—1928ban írott MENEKÜLÉS csak harminc évvel később kerülhetett színpadra. Bulgakov két fergeteges vígjátékát, a ZOJKA LAKÁSÁt és a B'IBOR SZIGETet a siker tetőfokán vették le a műsorról. A MOLlÉRE-t hét előadás után lesöpörte a színpadról a PRAVDA szerkesztőségi cikke, és a balsikerű visszhang elsodorta a főpróbájáig már eljutott IVÁN, A RETTENTŐ bemutatóját is." Ezek szerint a Pravda szerkesztőségi cikke vonta volna maga után az adminisztratív intézkedéseket! De valakinek ösztönöznie kellett az újság cikkét. Konsztantyin Rudnyickij, Bulgakov életművének „filológus kommentátora" Sztálinnak a Menekülés-t és a Bíbor sziget-et elítélő nyilatkozatában látja az ösztönzőt. Sr.tálin 1929-ben egy elfogult író, Bill-Belocerkovszkij támadásaival szemben ugyan megvédte a Turbín család utolsó napjai-t, viszont ugyanabban a levélben elítélte Bulgakov másik darabját, és évtizedekre eldöntötte annak sorsát: „A MENEKÜLES arra tesz kísérletet, hogy szánalmat, sőt talán egyenesen rokonszenvet keltsen a szovjetellenes emigráns társaság egyes rétegei iránt, következésképpen azzal kísérletezik, hogy igazolja, vagy félig-meddig igazolja a fehérgárdista ügyet. A MENEKÜLÉS jelenlegi formájában szovjetellenes jelenségnek tekintendő..." De ne hallgassuk el, hogy amikor Bulgakov az őt ért „sorozatos, szélsőséges, jobboldali támadások után" — Elbert szavait idézem — Sztálinhoz fordult védelemért és arra kéri, hogy nevezzék ki a Művész Színházba segédrendezőnek vagy alkalmazzák díszletező munkásnak, Sztálin kevéssel a kérelmező levél megírása után telefonon kedvező választ ad Bulgakovnak és megkérdi: „Vagy engedjük ki külföldre? Nagyon elege van belólünic? Bulgakov naplója szerint így válaszolt Sztálinnak: „Az utóbbi időben sokat gondolkodtam: élhet-e az orosz író távol a hazájától? S az a véleményem, hogy ez lehetetlen." Mélyen emberi ez az álláspont, és ritka becsületes, igazi hazafiságra vall. Évtizedekkel később, a Nobeldíj odaítélése után, Borisz Paszternák sem vállalta az emigrációt, amikor döntenie kellett, idegenbe megy-e vagy hazájában marad? Bulgakovnak a Művész Színház védelmet nyújtott a támadások ellen, de vajon segédrendezői minőségében megkapta-e ott a zavartalan munka lehetőségét, körülvette-e a dramaturgok és rendezők részéről az a megértés és jóakarat, amely biztosította volna elképzeléseinek realizálását? Ilyen termékeny összhang azonban nem keletkezett, és nem nehéz a Színházi regény hősében magát Bulgakovot felismerni, és arra a következtetésre jutni, hogy azok a pofonok, amelyeket Makszudov elszenvedett, voltaképpen az író arcán csattantak. Színházi paródiája, a Bíbor sziget szerencsétlen flótásában Is őt kell meglátnunk: Dimagickij-Vernének keserű kifakadásait az ő személyét ért sérelmek és munkáját lebecsülő gáncsoskodások szülték. A nézeteltérések sokasodnak, aztán túlcsordul a pohár, és Bulgakov kénytelen levélben tiltakozni írói elgondolásainak kiforgatása ellen. A Művész Színházban őrzött levél szerint 1932 tavaszán ezeket írta Gorcsakovnak, a Képmutatók cselszövése rendezőjének: „Ma megkaptam az április 17-i próba jegyzökönyvének kivonatát, és miután áttanulmányoztam, közlöm önnel, hogy kategorikusan megtagadom a darab újabb átdolgozását, és ezt egyidejűleg közlöm Sztanyiszlavszkijjal is, mert a színház teljesen öszszerombolta írói elgondolásomat, és sorozatosan azzal kísérletezik, hogy már elfogadott darabomat egy teljesen más darabra cserélje át." Bulgakov nem az első színpadi szerző, és korántsem az utolsó, akinek elképzeléseit egy rendező önkényesen eltorzítani próbálja, de megütköztet, hogy ez a Művész Színházban, számtalan klasszikus orosz dráma bemutatójának színhelyén történhetett és Bulgakovval, aki akkoriban már elismert szerző volt, akit a mai szovjet esszéirodalom a Csehovot követő nemzedék egyik legkiválóbb tehetségének tart, s akinek a világ drámairodalmában elfoglalt élenjáró helye sem vitatható el. Ma szinte hihetetlennek tűnnek a Bulgakovot ért támadások, írje Elbert János, de nem kell csodálkoznunk, hiszen ugyanabban az időben Solohov Csendes Don-ját is azzal utasították el, hogy „nem a vörösök harcát ábrázolja a fehérekkel, hanem a fehérek harcát a vörösökkel." Solohov viszonylag elég korán, még a harmincas években kapott elégtételt, az értelmetlen támadásokba, intrikákba és állandó mellőztetésekbe belefáradt Bulgakov azonban nem élhette meg művei érdemükhöz méltó értékelését, nem lehetett tanúja színdarabjai feltámadásának, annak a hatalmas újjászületésének, amely ma életművét felöleli. Ha sorra vesszük a kötet hat színjátékát — legjelentősebb színpadi alkotásait — meggyőződhetünk róla, milyen mesteri jártassággal, dramaturgiai Ismerettel tudta bemutatni a zaklatott sorsú ember bukdácsolását, apró és nagy, tragédiákhoz vezető sérelmeit. Milyen sokoldalúan és milyen árnyaltan, páratlan jellemábrázoló művészettel, csehovi lírával és együttérzéssel tudta alakjai belső világát megrajzolni, környezetébe annyi színt rakni, hogy a színpad festett világa a valóság komorságát árasztja, ha az élet tragikus ellentmondásai feszítik mondanivalóját —< és groteszk fintorokkal néz szembe velünk, ha fanyar kedvvel komédiázik. A Képmutatók cselszövése alaphangja kesernyésen tragikus főhősében a komédiaíró és komédiázó Moliére-ben a hatalomtól felemelt és hatalomtól összezúzott ember bukását járja körül torokszorító keserűséggel. A Puskin utolsó napjai-t ugyanaz a kérlelhetetlen komorság, ugyanaz a végzetterhes vergődés, a hatalomnak az alkotóra súlyosodó nyomása jellemzi. A játéknak van emellett egy megismételhetetlen bravúrja: mindvégig Puskinról, az emlékezetes párbaj előzményeiről, a halált okozó elkerülhetetlen puskagolyóról van szó, de a költő maga nem szólal meg a színpadon, csak nagyritkán megjelenik hátterében vagy közvetlen szomszédságában, megközelíthetetlen magányban, közeli tragédiája komor fenségét árasztva — és mégis ő ad hitelt a dráma minden mondatának. A Turbín család napjai, melynek első három felvonása 1918 telén, befejezése pedig 1919 elején játszódik le Kijevben, korántsem állítja be rokonszenvesen ennek a vészterhes, viharfelleges időnek fehér ellenforradalmárait: Ukrajna hetmanját és szárnysegédjét, a petjurista tiszteket, a junkereket és haidamánokat. Bulgakov szemében olyanok, amilyenek voltak: a háborún élősködő és azt mindaddig folytatni akaró paraziták, akik, cserbenhagyva megtévesztett, a fegyelem vasmarkával engedelmeskedni kényszerített katonáikat, nyomban hanyatt-homlok menekülnek, amint saját becstelen életük veszélybe kerül. Nagy elfogultság kellett, hogy valaki ebből a nagyhatású drámából az ellenforradalom dicséretét olvassa ki, és nem azt a kimondhatatlanságában is nyilvánvaló, meggyőző tényt, hogy a bolsevizmus eszméje diadalmasan tör utat és legyőzhetetlen. Jellegzetes, más arcot mutat a kötet két befejező darabja, a Boldogság és az Iván, a Rettentő. Szatíra mind a kettő, köztük a Boldogság mintha előtanulmánya volna az Iván, a Rettentő-nek. Bulgakov gogoli fintorokkal ostorozza bennük a mindennapi életben mengyilvánuló kicsinyességeket, az ember teremtő kedvét megbénító ostobaságokat. A drámákat Elbert János, Hernádi László, Karig Sára, Rab Zsuzsa és Szőllős Klára ültette át magyarra azzal, a fordítói művészettel, amely valamennyiüket egyformán jellemzi.