Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1971-11-07 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
A z átkelés helyétől öt versztányira híd állt a mocsár fölött, mely a tudovakui országúthoz vezetett. A kozákok éltek a gyanúperrel, hogy Levinszon nem marad éjszakára a faluban, ezért már előző este lesbe álltak az országúton, mintegy nyolc versztányira a hídtól. Egész éjszaka ott maradtak, várták az osztagot, és figyelték a távoli ágyútüzet. Reggel egy küldönc rúgtatott hozzájuk azzal a paranccsal, hogy maradjanak, ahol vannak, mert az ellenség átkelt a mocsáron, és ebben az irányban nyomul előre. Vagy tíz perccel a küldönc érkezése után Levinszon osztaga is elérte az országutat, nem sejtve, hogy a kozákok lesben állnak, és hogy az ellenséges lovasküldönc csak az imént vágtatott errefelé. A nap már a fák fölé emelkedett. A dér felolvadt. Az ég végtelen magasságokig jegesen áttetsző kék volt. A fák nedvesen csillogó aranyukkal az út fölé borultak. A nap melegnek, egyáltalán nem őszinek ígérkezett. Levinszon szórakózott tekintettel nézte azt a tiszta, csillogó és verőfényes pompát — de nem érzett belőle semmit. Látta harmadára fogyott, elcsigázott osztagát, amely révetegen kígyózott az úton, és tudta, hogy ő is halálosan elfáradt, és nincs már ereje, hogy bármit is tegyen ezekért az emberekért, akik némán, összetörve mentek utána. Az egyetlen, ami még nem volt mindegy neki, az osztag sorsa volt, ezeké a szívéhez nőtt, hűséges, mindenkinél, még saját magánál is közelebb álló embereké; soha egy pillanatig sem szűnt meg érezni, hogy immár semmit sem tud tenni értük, hogy immár nem vezeti őket, csak ők ezt még nem tudják, és ezért baktatnak engedelmesen a nyomában, mint a nyáj a pásztora után. És ez volt a legszörnyűbb, amitől leginkább félt, amire tegnap reggel, Metyelica halálakor gondolt... Igyekezett egy pillanatig fontosabb cél érdekében megint úrrá lenni önmagán, összeszedni nlinden erejét, de gondolatai széthullottak, összekuszálódtak, szeme lecsukódott, és furcsa, zilált léptek, emlékfoszlányok, a környező világ zavaros, ködszerű, ellentmondásos benyomásai kavarogtak benne hangtalan és testetlen örvényléssel... „Mire való ez a hosszú, végeérhetetlen országút, ez a nedves lomb, ez a halott, felesleges ég? ... Mit kell most tennem? ... Igen, elérni a Tudo-vaku völgyét. .. Tudo ... Vaku ... völgyét — milyen furcsa ... Milyen fáradt vagytik, milyen álmos vagyok! Mit akarhatnak még tőlem ezek az emberek, amikor olyan álmos vagyok?... Azt mondja — járőrt... Igen, persze, hogy járőrt... Olyan jóságos kerek feje van, mint a kisfiamnak és természetes, járőrt feltétlenül kell küldeni, aztán aludni... aludni... És mégis egészen más formájú, mint a fiamé — ... mi az?" — Mit mondtál? — kérdezte hirtelen felkapva fejét. Mellette Baklanov lovagolt. — Azt mondom, hogy járőrt kellene előre küldeni... — Igen, igen, feltétlenül, kérlek, intézkedj... Pár perc múlva fáradt vágtában valaki utolérte Levinszont. Levinszon szemével követte a meggörbült hátat, és felismerte Mecsiket. Valahogy nem találta rendjén valónak, hogy Mecsik megy járőrbe, de nem tudta, mi nincs rendjén, és ugyanebben a pillanatban meg is feledkezett a dologról. Aztán még valaki lovagolt el mellette. — Morozka! — kiáltotta Baklanov a másik lovas után. — Tartsátok szemmel egymást... „Ez hát életben maradt? — gondolta Levinszon. — Dubov meg elesett... Szegény Dubov ... De mi volt Alekszandr Fagyejev: Morozkával? ... Igaz, ez tegnap este történt. Jő, hogy akkor nem találkoztam vele!" Mecsik, aki jó darabon előre lovagolt, hátra nézett. Morozka mintegy százötven lépésnyire lovagolt mögötte, az osztag is látható volt még. Aztán az osztag is, Morozka is eltűnt egy kanyarulatnál. Nyivkfc neui akart vágtában menni, és Mecsik gépiesen hajszolta előre; alig értette meg, miért küldték ki, de mivel a parancs az volt, hogy vágtában menjen, hát engedelmeskedett. Az út nyirkos szakadékok mentén kígyózott, tölgyés jávorfák között, amelyek még vörös, őszi lombdíszben pompáztak. Nyivka hirtelen visszahőkölt, és a fákhoz lapult. Az emelkedőn lépésben nuent. Mecsik elszundikált a nyeregben, nem törődött vele tovább. Időnként felriadt, és értelmetlenül ott látta maga körül még mindig ugyanazt az áthatolhatatlan sűrűséget. Nem volt sem eleje, sem vége, ahogyan nem volt eleje-vége annak az álmos, tompa kábultságnak sem, amelyben támolygott, s amelynek semmi kapcsolata nem volt a valósággal. Nyivka hirtelen prüszkölni kezdett, a bokrokhoz farolt, odaszorítva Mecsiket a hajlékony ágakhoz... Mecsik felvetette fejét, és a következő pillanatban egyszerre elhagyta álmossága, valamilyen semmihez sem mérhető állati rémületnek adva helyet: pár lépésnyire tőle az úton kozákok állottak. — Szállj le!... — mondta az egyik fojtott hangon. Valaki zabiáján megragadta Nyivkát. Mecsik halkan felkiáltott, lecsúszott a nyeregből, pár alázatos mozdulatot tett, aztán hirtelen mozdulattal levetette magát a lejtő széléről. Gyorsan gurult lefelé. Kezét beleütötte egy vizes fatörzsbe, felugrott, elcsúszott — néhány pillanatig a rémülettől megnémulva, négykézláb kapálózott, végül kiegyenesedett, s a szakadék mentén továbbrohant. Nem érezte tagjait, belekapaszkodott mindenbe, ami kezeügyébe, akadt, hírtelen ugrásokkal haladt előre. Üldözték; mögötte recsegtek a bokrok, valaki hörögve átkozódott... Morozka, aki tudta, hogy előtte még egy járőr lovagol, hasonlóképpen hanyagul végezte dolgát. A végső fáradtságnak abban az állapotában volt, amikor minden, a legfontosabb emberi eszmék is elsikkadnak, és csak az azonnali pihenés sóvár" vágya marad meg — pihentli, pihenni, mindenáron. Nem gondolt már sem a maga, sem a Varja életére, arra sem, hogyan viselkedik majd vele szemben Goncsarenko, még arra sem volt ereje, hogy Dubov halálán sajnálkozzék, pedig Dubov azok közé tartozott, akik legközelebb álltak hozzá — most csak arra gondolt, mikor nyílik meg előtte végre az ígéret földje, ahol álomra hajthatja fejét. Ezt az ígéret földjét nagy és békés falunak képzelte el, verőfényes falunak, teli kérődző tehenekkel és jó emberekkel, akik jószágtól és szénától szagosak. Szinte látta, hogyan köti meg a lovát, hogyan issza tele magát tejjel, amelybe jószág ú rozskenyeret aprít, aztán felmászik a szénapadlásra, oldalára fekszik, meleg köpenybe burkolódzik és alszik. S amikor egyszerre feltűnnek előtte a sárga szegélyű kozáksapkák, és Júdás úgy hőkölt vissza, hogy lovasát a szeme előtt vérvörösen felkáprázó vadrózsabokorba nyomta — a széles verőfényben fürdő falu látománya egyszerre szétfoszlott, helyette egy szörnyűséges, becstelen árulás gyanúja villant át rajta, amelyet éppen most követtek el... — Elszaladt a nyomorult... — mondta Morozka, aki egyszerre tisztán maga előtt látta Mecsik ellenszenves, világos szemét, és ugyanakkor mélységes sajnálatot érzett maga és a mögötte jövő emberek ipánt. Nem az fájt neki, hogy mindjárt meg kell halnia, vagyis, hogy niegszűnik érezni, gyötrődni és mozogni — ebbe a szokatlan és furcsa állapotba bele sem tudta képzelni magát, mert ebben a pillanatban még élt, gyötrődött és mozgott, de tisztán megértette, hogy sohasem láthatja meg már azt a napfényben fürdő falut, és drága jó társait, akik mögötte lovagolnak. Pedig, hogy ezek a fáradt, gyanútlan, benne bizakodó emberek az ő testének és lelkének részei, az olyan világos volt, mint amilyen magától értetődő az a gondolat, hogy ne magára gondoljon, hanem figyelmeztesse a mögötte jövőket a veszedelemre... Kirántotta a revolverét, magasan feltartotta, hogy jobban hallhassák, és a megállapodás szerint háromszor elsütötte ... A következő pillanatban valami harsogva lángba szökött előtte oly erővel, mintha a világ egyszerre kettéhasadt volna, és Morozka lekonyult fejjel, Júdással együtt belezuhant a bokorba ... Amikor Levinszon meghallotta a lövéseket, ezek olyan váratlanul érték, és mostani helyzetében olyan megfoghatatlanul lehetetlennek tűntek, hogy fel sem fogta jelentőségüket. Csak akkor értette meg, miről van szó, mikor a Morozkára leadott sortűz ropogását meghallotta. A lovak is dermedten megálltak, felkapták fejüket, és izgatottan hegyezték fülüket. Tehetetlenül körülnézett, mintha máshonnan várna segítséget, de abban az egyetlenegy, némán kérdő arcban, amelybe valamennyi partizán sápadt és megfeszült arca összefolyt előtte — a tehetetlenség és a félelem egyazon kifejezése ült... „Ez az, amitől féltem" — gondolta és olyan mozdulatot tett karjával, mint aki keres valamit, amibe belekapaszkodhatnék, de nem találja meg... És egyszerre tisztán meglátta Baklanov egyszerű, kissé gyerekes, lőporfüstös és fáradtságtól eldurvult arcát. Baklanov egyik kezében revolverét szorongatta, a másikkal úgy belemarkolt a lova nyakába, hogy rövid, gyerekes ujjai a húsba nyomultak — és megfeszített figyelemmel nézett abba az irányba, ahonnan a lövések eldördültek. Kissé előrehajolt, gyermekarca kidagadó pofacsontjaival várta a parancsot. Az a mindennél hatalmasabb, igazi szenvedély lobogott benne, melynek tüzében az osztag legjobb emberei odaadták életüket. Levinszon összerázkódott, aztán kiegyenesedett és édes-keservesen felcsendült benne valami... Hirtelen kirántotta kardját, és mint Baklanov, csillogó szemmel ő is előrehajolt. — Áttörés, mi? — kérdezte rekedten Baklanovtól, aztán hirtelen megforgatta feje fölött görbe kardját, hogy csak úgy szikrázott a napsütésben. És minden partizán, aki ezt látta, megrázkódott és kiegyenesedett nyergében. Baklanov vad pillantást vetett a szablyára, hirtelen az osztag felé fordult, élesen és messze hallhatóan elkiáltotta magát. Hogy mit kiáltott, Levinszon már nem értette meg, mert abban a pillanatban — ugyanattól a belső erőtől elragadva, mely Baklanovot is hatalmába kerítette és őt magát az imént arra bírta, hogy kardját megsuhintsa — vágtatott az úton azzal az érzéssel, hogy nyomában ott csörtet az egész osztag ... Amikor pár pillanat múlva magához tért, visszafordult és látta, hogy az emberek erőlködve nyergükben, előreszegezett állal, szemükben ugyanazzal az elszánt tűzzel, amely a Baklanovéban ragyogott, a háta mögött vágtattak. Ez volt az utolsó összefüggő benyomása, amelyre még emlékezett, mert a következő másodpercben már valami vakító forróság szakadt rá — ütötte, megforgatta, összeszorította — és Levinszon áem tudott I magáról többé semmit, csak azt érezte, hogy még él, V. I. Miuchin: A forradalom lángja
