Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-30 / 283. szám, kedd

• ••••••••••••••BD - Ö J F I L M E K ­• ••••••••••••••BD SALUD, MARIJA! (szovjet) Az idei moszkvai nemzetközi Marija asszony élete rendkí­filmfesztiválon keltett nagy visszhangot Joszif Hejfic film­je, a Salud, Marijai A Csehov­történetek utánozhatatlan nagymestere, a szovjet film egyik élő klasszikusa egy nagy­szerű asszony életútját, egy nemzedék sorsát mutatja be sok poézissel megalkotott film­jében. A szokatlanul kezdődő film hősnőjét a polgárháború ide­jén ismerjük meg. Az anar­chisták, mint a vörösök hír­szerzőjét kivégzik Mariját, de a fiatal forradalmár a csodával határos médon megmenekül a halál torkából. A következő képsorokon már 40 évesen a második világháború hírszerző parancsnokaként látjuk, ahogy visszatekint életére és harcos múltjáról mesél bátorításként egy fiatal bevetésre készülő szerelmespárnak. A látványos indítás után a rendező kibontja az előzménye­ket. Marija emlékeiben vissza­tér leánykora, amikor röpcédu­lákat terjesztett a francia in­tervenciós csapatok körében. Itt ismerkedett meg egy fiatal spanyol tengerésszel, Pablóval, akiben szerelmére és forradal­már küzdőtársára talált. Ké­sőbb elválnak útjaik, de hosz­szú elszakítottság után ismét találkoznak. Spanyolországba kerülnek, hogy harcoljanak Francóék ellen. Harcolt és szenvedett: itt veszítette el fér­jét, majd később a polgárhábo­rúban fiát. A Nagy Honvédő Háború idején visszatért szülő­földjére, hogy hazája szabadsá­gáért és jövőjéért harcoljon. Q Claude Lelouche Smic, Smac, Smoc című legújabb film. jét egy hét alatt készítette el, és a forgatás költségei.. 170 000 frankot tettek csak ktrlgy is lehet — művészfilmet csinálni. Mindezen túl pedig: Lelouche művészfilmjei eddig mind kö­zönségsikert arattak ... vüli és mégis hétköznapi. So­kan voltak ilyen „névtelen" hő­sök, Marija csak egy a sok kö­zül, akik együtt nőttek fel a szovjet hatalommal. A film for­gatókönyvét Grigorij Baklanov, az ismert író, Joszif Hejfic ren­dezővel együtt írta, s az alko­tás „modelljét" a ma is élő Ma­rija Fortusz asszonyról mintáz­ták. A cselekmény minden moz­zanata megtörtént eseményen alapszik. A szovjet film „nagy öregje" ebben a műben hagyományos eszközökkel dolgozik. A film kockáin a hősnő elbeszélése elevenedik meg visszaemléke­zések formájában. A rendező­nek az ábrázolás visszafogott­ságával sikerült elkerülni a téma melodramatikus buktatóit és a kalandosság felszínessé­gét. Az asszony portréjának bemutatásával színes korrajzot ad. Hősnőjének közvetlen, em­beri arcát mutatja meg, min­den pátosztól és hősiességtől mentesen. A film Marijája új arc a szovjet filmművészetben: az ismeretlenségből kilépő nagyszerű színésznő Ada Ro­govceva, mélyen átéli a törté­net minden pillanatát. A rész­leteket elhihetővé teszi pá­tosztalan, természetes játéka révén. A fiatal kijevi színész­nőt a film, illetve alakítása is­mertté tette a nemzetközi film­világban. Játékáért a moszkvai fesztiválon a legjobb női ala­kítás díjával tüntették ki. Igen rokonszenves színész a Pablót alakító Angel Gutierez is, a moszkvai színművészeti főiskola tanára. A színész spa­nyol emigráns, aki a szüleivel gyermekkorában menekült a Szovjetunióba. „Örökös hon­vágytól szenvedő ember — mondta Hejfic — talán ezért is olyan jó az alakítása. Hiszen a fájdalom és a művészet na­gyon-nagyon rokon fogalmak." A film kitűnő operatőre Genrih Maradzsan. — y in— ifi:i:n;« AZ ANTIANYAG-KUTATÁS ÚTTÖRŐI Ami néhány évtizeddel ezelőtt még csak meghökkentő fel­tevés volt, ma már egyre bizonyosabb valóság: anyagi vilá­gunk „tükörképe", az antianyag is létezhet a természetben. A földi kísérletek után most a csillagászokon a sor, hogy felderítsék, vannak-e önálló „antianyagszigetek" a világ­egyetemben. így kommentálta nemrégiben a világsajtó a tu­dományos kutatás egyik legújabb eredményét — a töltés­szimmetria felfedezését a természetben. 1970 januárjában különös hír járta be a világsajtót: a szer­puhovi szinkrofazotron — a rendkívül nagy energiájú ré­szecskegyorsító — nehézhidro­gén (deutérium) antimagot „termel". Néhány hétté) ké­sőbb pedig újabb szenzáció híre röppent fel: a nagy ener­giák fizikájának szerpuhovi in­tézetéhen a periódusos rend­szer második elemének atom­magját, a hélium „antimagját" is sikerült előállítani. Anatolij Logunov akadémikus így világította meg ennek je­lentőségét a moszkvai rádió­ban: „A XX. század egyik leg­nagyszerűbb felfedezése a magfizikában a természet sa­játos szimmetriájának felisme­rése. Ennek az a lényege, hogy minden elemi részecské­nek létezik agy „ikertestvére", antirészecskéje. A kalandos kutatás kezdete Az antirészecskék megisme­résének kalandos történetét az alábbiakban a Delta c. folyó­irat nyomán fogjuk követni. Dirac amerikai fizikus 1931­ben, tisztán elméleti úton, ar­ra a következtetésre jutott, hogy léteznie kell pozitív vil­lamos töltésű elektronnak is. Ez olyan paradox állításnak tűnt, hogy akkor senki sem hitte el, sőt még ő maga is kétségbe vonta gondolatmene­tének helyességét. Akkoriban ugyanis már bizonyosan tudták a fizikusok, hogy környező vi­lágunk minden atomja pozitív villamos töltésű magból és ne­gatív töltésű elektronok burko­latából áll. 1932-ben azonban meglepő dolog történt. Anderson ame­rikai fizikus olyan nyomot ész­lelt egy ködkamra-felvételen, amely csak elektrontól szár­mazhatott, de ezzel ellentétes pályájú volt. A különös jelen­ségre csak egyféle magyará­zat illett: az elekronnal azo­nos tömegű, de pozitív villa mos töltésű részecske adott életjelt magáról. Az elektron „ikertestvére" a pozitron nevet kapta. Később kiderült, hogy amikor nagy energiájú foton (a fény ré­szecskéje) ütközik az atommag­ba, egy elektron és egy pozit­ron képződik. Ez az ún. pár­képződés, erre figyelt fel An­derson a kozmikus sugárzás vizsgálata közben. A pozitron ugyanolyan kö­zönséges részecskének lenne tekinthető, mint a többi elemi rész, ha nem derül fény ké­sőbb különös sajátosságára: elektronnal találkozva a két részecske fotonok alakjában szétsugárzódik. Az „ellenlábasok" rejtélye Anderson felfedezése után a nagy fizikai laboratóriumokban világszerte megkezdődött a hajsza annak felderítésére, van-e a többi elemi résznek is antirészecske-párja, „ikertest­vére". Először a protonok an­tirészecskéi után nyomoztak a kutatók. Minthogy a proton csaknem kétezerszer „súlyo­sabb az elektronnál, az „iker­testvér" megtalálására csak az atomfizika „nehéztüzérségi fegyverei", a hatalmas részecs­kegyorsító berendezések terem­tettek lehetőséget, így az anti­protonok előállítása 1955-ben valósulhatott meg. Segré, Chamberlain ameri. kai fizikusok és munkatársaik az akkor elkészült Bevatron gyorsító-berendezésben rézle­mezt bombáztak nagy energiá­jú protonokkal és a protonnal egyenlő tömegű, de negatív vil­lamos töltésű antiprotonok lét­rejöttét sikerült megfigyelniük. Szovjet tudósok 1959-ben állí tottak elő antiprotonokat a dubnai 10 milliárd elektronvol­tos szinkrofazotronnal. A szév­sugárzódás az antiprotonpkra is érvényesnek bizonyult: ha közönséges protonba ütköznek, mezonokká sugárzódnak szét, de csaknem kétszer akkora energia szabadul fel, mint az elektron-pozitron ütközéskor. Közben, 1956-ban az atom­mag villamosan semleges al­kotórészét, az antineutront is előállították, tehát bebizonyo­sodott, hogy az atom minden alkotórészecskéjének van „el­lenlábasa", antirészecskéje, s később a többi elemi rész an­tipárját is sikerült megtalálni, illetve előállítani. Ezzel eltűnt az a furcsa szimmetria, amely addig jellemzőnek látszott az anyagra: az elemi negatív vil­lamos töltés az elektronhoz, az elemi pozitív töltés pedig a protonhoz kapcsolódik. Az an­tirészek felfedezésével helyre­állt a rend, és a részek-antiré­szek szimmetriája a fizika alapvető tétele lett. De ha az atom minden alko­tórészének van antirészecské­je, nincs akadálya — gondol­ták a fizikusok —, hogy az anyag ellenkező töltésű válto­zata, az antianyag is létezzék. Ennek atomjai nyilván villa­mos töltésű antiprotonokat és semleges antineutronokat tar­talmaznak, amit a pozitronok atomburka vesz körül. Az antihélium „megszületése" Az elmélet gyakorlati bizo­nyítása a nagy részecskegyor­sító berendezésekre várt, s né* hány évvel ezelőtt valóban si­került előállítani Brookhaven­ben, majd Dubnában a nehéz­hidrogén antiváltozatát, amely­nek magja egy atiprotonból és egy antineutronból áll. Jelen­leg az antihélium atommagjá­nak létrehozása a csúcstelje­sítmény, amelyről így ír Logu­nov professzor: — A kutatók elé tornyosuló legnagyobb nehézség az volt, hogy a hatalmas energiával száguldó részecskék ütközése-* kor számtalan egyéb részecskq születik, s ebből az óriási tö­megből kellett megkeresni az antihélium magokat. A kísérletben 70 milliárd elektronvolt energiára gyorsí­tott protonokat zúdítottunk a gyorsítóberendezés vákuum­kamrájában elhelyezett cél­tárgyra. Egy gyorsítási sza­kaszban másodpercenként né­hány millió részecske repült a sugárnyalábban. Valamennyit alaposan meg kellett vizsgál­nunk. Ehhez bonyolult kísérle­ti berendezést szerkesztettünk, amely néhány jellemző tulaj­donság alapján kiválasztotta az antihélium magokat a keletke­ző egyéb részecskék tengeré­ből. Meg kellett mérni minden részecske töltését, sebességét és élettartamát, méghozzá né­hány tízmilliárdod másodperc­nyi pontossággal. A sokféie egyidejű mérés eredményeként lehetővé vált, hogy biztonsá­gosan regisztráljuk az antihé­lium-magokat. A méréssorozat folyamán több mint kétszáz­milliárd részecskét bocsátot­tunk át a készüléken, s ezek közül mindössze öt bizonyult antihélium atommagnak. Az „antianyagszigetek" keresése A legegyszerűbb atomok magjának antiváltozatát tehát már sikerült előállítani a labo­ratóriumokban. Ezek persze környezetünkben nem fordul­hatnak elő tartósan, mert kö­zönséges anyaggal érintkezve, a szétsugárzás áldozatául es­nek. De ha a természet számá­ra a pozitív és negatív töltés teljesen egyenrangú, miért csak az anyag egyik változata uralkodik világunkban? Ha a természet törvényei nem tesz­nek különbséget közönséges anyag és antianyag között, nyilvánvaló, hogy egy megha­tározott térrészben csak az anyag egyik változata marad­hat fenn, hiszen antianyaggal keveredve szétsugárzódna. Tej­útrendszerünkön túl, a világ­tér távolabbi mélységeiben azonban elvileg létezhetnek olyan anyagszigetek, amelyek antianyagból épülnek fel, s ez az anyag ott ugyanúgy alkot­hat csillagokat, csillagrendsze­reket, mint amilyenek kozmi­kus környezetünkben találha­tók. Sajnos, távcsöveinkkel nem tudjuk eldönteni, hogy a távoli égi objektumok közönséges anyagból vagy antianyagból állnak-e, mert kisugárzott fé­nyük színképe teljesen azo­nos. Klein két alapfeltevésből In­dul ki: az univerzum fele-fele arányban közönséges anyagból és antianyagból áll, kialaku­lása pedig az ismert fizikai törvényszerűségekkel írható le. Anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk, Klein feltétele­zi, hogy az univerzum fejlődé­se folyamán a közönséges anyag és antianyag szigeteinek határán áthatolhatatlan válasz­tófüggöny létesült. Ha a feltevés igaz, és a csil­lagászati megfigyelések is iga­zolják a kozmikus „védőfügg.i, nyök" létezését, ez azt jelentt, hogy világok és antivilágok egymás közvetlen szomszédai is lehetnek a világmindenség­ben. Eszerint még az is le­hetséges, hogy legközelebbi galaxisszomszédunk, az AndrD­meda-köd is antigalaxis. Sőt, még tejútrendszerünk egyes csillagai is antianyagból áll­hatnak ... (dj)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents