Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-28 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

SZABÓ BÉLA: Homályosan emlékszem, hogy 1937 végén vagy 1938 elején megjelent egy könyv, amelynek a címe „Bombák Prága felett" volt. A könyvet szívesen elolvastam volna, egyrészt mert visszhangja volt, az emberek beszéltek róla, másrészt a témája érdekelt; akik elolvasták, azt állították, hogy a szerző a könyvében előre megírja Németország és Csehszlovákia között a kitörő háborút. A könyvhöz azonban csak most jutottam hozzá. Egy antikváriumban akadtam rá, olyan megviselt állapotban volt, mintha valóban túlélte volna Prága bombázását. Nem is került sokba, mindössze hét koronát fizettem érte. Amikor hazafelé tartottam, az úton szórakozottan lapozgattam benne, miközben arra gondoltam, lám, már több mint három évtizede múlott el megjelenése óta... és micsoda évtizedek?! ... Ami a fasiszták kegyetlenségeit illeti, azok fölülmúlnak minden emberi gonoszságot... Nagy izgalommal láttam tehát neki az olvasásnak, de néhány oldal után bosszankodva becsaptam... és csak hetek múlva nyúltam újra hozzá, és hónapokig tartott, amíg sikerült a könyv végére jutnom. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy a könyv egykori merész és izgalmas mondanivalója ma már nagyon szürkének és laposnak hatott. Az egész utópisztikus történet kiagyaltnak, és kínos pedantériája gyakran ostobának tűnt. E mű olvasása közben jöttem rá, micsoda óriási különbség van a csinált, és az alkotott mű mondanivalója között. Az is kiderült egyébként, hogy a könyvnek nem „Bombák Prága felett", hanem „Prága nincs többé" volt a címe. Ennek ellenére sem mondhatom, hogy tévedésem jelentős lett volna, mert a mű lényegében a város bombázásáról szól. Jellemző azonban a körültekintő és előrelátó szerzőre, hogy nem elégszik meg csupán a tűzokádó bombákkal, hanem, egy langyos szerelmi históriát is belespékel a gyilkosságokkal zsúfolt bombázásba, hogy az olvasók jobban élvezzék a drámai cselekményt. Éppen ezért az író ismert és bevált módszerekhez folyamodik, ŕ olyan helyzeteket, jeleneteket, továbbá olyan jellemeket fabrikál, hogy azok Courths Mahlernek sem válnának szégyenére. így többek között a könyv, még mielőtt a bombázás megkezdődik, arról szól, hogy az egyik angol nő, akit Caressenak hívnak, és akinek a férje az angol külügyminisztérium egyik nélkülözhetetlen hivatalnoka, azért utazik Prágába, hogy megcsalja a férját Lavrenceval, a prágai angol nagykövetség főtitkárával. Persze nem csalja meg, csak hajszál híján, amolyan „majdnem" helyzetek alakulnak ki, és az író mindent elkövet az „angol erkölcs és az olvasók kedvéért", hogy Caresse egy igazi angol ladyhoz méltóan szobatiszta, illetve hűséges asszony maradjon. Ha meggondolom, Maigret felügyelő úr esetei sokkal különbek és reálisabbak S. Fowler Wright eseteinél, így hívják ugyanis a szerzőt, aki Prágával oly irgalmatlanul bánt el. Persze arra is volt gondja, hogy bevált, finom szálakkal szövögesse a gyilkos cselekményt. így Caresse barátnőjét, a másik angol hölgyet, akí a regényben szerepel, Perditának hívnak. Ő még lány, és Prágában azért utazik, mert férjhez szeretne menni éppen ahhoz a követségi titkárhoz, akit barátnője arra szemelt ki, hogy „majdnem" megcsalja vele az urát. Hát imígyen állt a helyzet 1938 elején, amikor Hit. ler, a német birodalom Führer-je eltökélte, hogy bekebelezi Csehszlovákiát és bombáival a földdel egyenlővé teszi Prágát. Hogy miért akarja a földdel egyenlővé tenni?.. . Azért, hogy a világot kész helyzet elé állítsa — válaszol Hitler nevében a szerző. — Volt, nincs... és kész! A szerző amint már említettem — saját érdekét tekintve nagyon óvatos. Könyvében sem Hitler, sem Chamberlain, sem más politikus neve nem szerepel. Nyilvánvaló, hogy az említett urak neveit azért hallgatta el, mert azt akarta, hogy könyve világszerte minden nehézség nélkül megjelenhessen. Mentségére szolgál a szerzőnek az a tény, hogy Caresse, a nevezetes angol lady, a követségi titkárral, Prága bombázása során meghal, viszont az már nem szolgái mentségére, hogy Perdita, a barátnő egy foglyul ejtett fess német repülőtiszttel életben marad, és. egymásra úgy néznek, hogy az olvasó pontosan tudja, mit akarnak egymástól, sőt azt is sejti, hogy a fiatal pár jelképesen úgy szerepel a műben, mint Anglia és Németország megbonthatatlan barátsága. A szerző attól sem riad vissza, hogy a bombázó német pilóta tettét azzal mentegesse, hogy parancsot teljesített, ahogyan a háború után a nürnbergi pernél védekeztek a fasiszta háborús bűnösök, és ahogy Nyugat-Németországban ma is védekeznek a fasiszta gyilkosok, és sajnos elég gyakran meghallgatásra is találnak. Ezen a ponton a szerző jelképe telitalálatként hat, mert az angolok lényegében keveset törődnek a nála 4 gyengébbek, illetve a kisebbség sorsával, még kevésbé Csehszlovákia sorsával. Ezt bizonyítja Csehszlovákia cserbenhagyása a legsúlyosabb időben, és a mai viszály Írországgal, amely már évek óta tart. Lám, lám mennyire elmerülök e könyv mondanivalójába, holott már születése pillanatában sem mondott sokat. A szerzővel talán éppen ezért nem tudok megbarátkozni. Könyvében nagyon könnyen dobta oda ezt a drága várost a fasisztáknak. Én az ő helyében meggondoltam volna. Pusztán a címadás is azt bizonyítja, hogy Wright úrnak vajmi kevés köze volt e városhoz: könnyen odadobhatta hát a gyújtogató fasisztáknak. Abban a hiedelemben tehette, hogy ezzel talán megmenti Angliát egy világháborútól, de ínég ez sem sikerült olyan simán, a szerző maga ír- ja, a város bombázása után a németek ultimátumot intéznek Angliához, amelyben felszólítják, hogy adja kölcsön nekik a Szuezi-csatornát és a Gibraltárszorost, ezenkívül biztosítsa őket semlegességükről abban az esetben, ha támadás érné Németországot Csehszlovákia elfoglalásáért. A könyv azzal fejeződik be, hogy az angol minisztertanács összeül és már csak két-három perc hiányzik a németek által megadott határidőhöz, de a válasz még mindig nem született meg. A könyv elég rafináltan fejeződik be, ilyen befejezésre csak úriember képes. És úriember gondolkodik úgy, ahogy Kari Dürer, a német repülőhadnagy nyilatkozik. A következőket mondja az angol követnek: „Parancsunk úgy szól, hogy az éjszaka folyamán Prágát földig le kell rombolni... — majd így folytatja. — Mi (németek) nem akarunk egyebet, mint elfojtani egy tűzvészt, amely nagyon is elterjed, ha nem teszünk ellene. Európának be kell látnia, hogy a leggyökeresebb eljárás egyben a leghumánusabb is". Ez a fasiszták humánuma. A bombák már robbannak, az égő város ezrek fájdalmától és kínjától visszhangzik, de a német tiszt, a fájdalom előidézője, humánumról beszél. Prága lángokban áll, tele van menekülőkkel, az asszonyok, férfiak és katonák tehetetlenségükben keresztet vetnek magukra és imádkoznak, ügy látszik a szerző igen vallásos érzelmű lehetett, mert csak egy vallásos lélek tudja az ördögöt ilyen hűen a falra festeni. Remekül írja meg a repülőcsatát, amely 1938. február 5-én zajlott le. Hogy miért éppen ötödikén?... és miért nem várta be március 12-őt, Ausztria megszállását, azt nem lehet pontosan tudni. Tény azonban a könyv bombaüzlet volt, amit ez is bizonyít, hogy néhány hónap alatt elfogyott, és újabb magyar kiadást ért el. A szerző a cseheket egyébként kitűnően ismeri. Ez abból az állításból is kiderül, hogy azt írja: a csehek igen szeretik a knédlit. Ezenkívül az akkori cseh belügyminisztert egy félős, igen gyenge jellemű embernek festi. Az angolok viszont mind kiváló emberek. Így a könyvben szereplő angol ügynök, páratlan tetteket hajt végre. A hazáért habozás nélkül a tűzbe megy. Mármost ha egy angol ügynök ilyen hazafi, el lehet képzelni, milyen nagy hazafi lehet akkor a prágai angol követ, akit sir Geoffrey-nak hívnak. A példás követ Prága bombázása közepette, amikor minden recseg-ropog körülötte és a lángok az eget nyaldossák, higgadtan jelentést készít kormányának. Szinte megindító ez a szorgalom és köteles- ségtudás a halálos veszély órájában. Az olvasónak az a benyomása, hogy ilyesmi csakis a felsőbbrendű angolok tulajdonsága. A cseh légügyi miniszter pedig — miután látja, hogy minden veszve van — Drezdába repül és ott a Zwinger-palota világhírű képtárát bombázza. Ilyen bosszúálló — az angol író szerint — e kis nép minisztere. Közben a Hradzsin ódon palotái is romba dőlnek. A németek precizek, ha valamit elhatároznak, nem ismernek visszakozást, nem ismernek kegyelmet. így a Wilson pályaudvar földalatti menedékhelyét —, ahová ezerszámra érkeznek a menekülők és azt hiszik, hogy most egy kissé megpihenhetnek, mert bombabiztos fedezékben vannak — ugyancsak felrobbantják és a menekülő prágaiak ezrei percek alatt tűzhalálban pusztulnak el. Pokoli kép ez számomra, mert a Wilson pályaudvart és parkját jól ismertem és nemegyszer a park valamelyik padján dideregtem át az éjszakát. És erről most azért kell írnom, hogy bemutassam a valódi, az igazi Prágát, ahol sokat nélkülöztem, sokat kínlódtam, mégis nagyon szeretem és ilyen tűzhalált, amilyet Wright úr jósolt neki, azt legnagyobb keservemben, egyetlen városnak sem tudnék kívánni. Emlékszem, 1930-ban lehetett. Prága abban az esztendőben az utolsó szép őszi napokat élte, én mint _ sok százezer, munkanélküli voltam és éheztem. Rogygyanó labakkal a Wilson park egy padjáig cipellem magam, ott erőtlenül leroskadok. Nehéznek, nagyon nehéznek érzem magam, terveim, szándékaim mind felszabadult színes ballonok, egyszerre elhagytak, felszálltak a magasba és eltűntek. Üresség, éhség kínoz, terhemre válok önmagamnak. így van ez, ha az ember éhes. Ilyenkor főképp arra gondol, miképp szerezhetne üres gyomrába valami emésztenivalót. Amíg bírja fut, szalad, rohan, minden lehetőséget felhasználni, hogy munkát szerezzen, valakinek pár fillérért szolgálatot tegyen, hogy csillalAtsa magában azt a kínzó és mardosó érzést, amit az éhség okoz. Nem riad vissza a szégyentől, a megaláztatástól, csak kilábaljon végre az éhség elviselhetetlen kínjából, amely olyan, mintha az ember légüres térben levegő után kapkodna; torka kiszárad, szédül és oly egyedül érzi magát, oly elhagyatottnak, mintha soha nem lett volna apja, anyja, testvére, ismerőse. Persze Wright úr az éhség vízióit nem ismeri, ezért azt sem tudja, mily örömöt, boldogságot jelent az, ha az éhezőnek segítségére sietnek. Azon a novemberi estén Zdenék segített rajtam, az a cseh munkás, akivel akkoriban az Üdvhadsereg szálló előtt ismerkedtem meg. A Wilson pályaudvar várótermében akadtam rá. A park padjáról az a remény hajtott- a váróterembe, hogy esetleg ráakadok egy utasra, aki egy-két koronáért igénybe veszi szolgálataimat. Utasra ugyan nem akadtam, de Zdenék igen megörült nekem. Megitatott, megetetett, szállásomról is gondoskodott, sőt egy inggel is megajándékozott, mert újat vásárolt. A régit a váróterem mellékhelyiségében levetette, újságba csomagolta, majd szó nélkül a kezembe nyomta, én pedig ugyancsak szó nélkül elfogadtam és egy közeli mosodában leadtam. Mindez gyorsan zajlott le és én újra olyan tettrekész voltam, mintha főnyereményhez jutottam volna ... Zdenékről nagyon keveset tudtam, még a családi nevét sem ismertem, ő sem az enyémet, és noha nein volt sokkal idősebb nálam, azon az estén úgy viselte gondomat, mintha fiatalkorú öccse lennék. A cseh nyelvvel is hadilábon álltam, de ez nem zavarta ... Mindenképpen segíteni akart rajtam. Elmondta, hogy egy szállító cégnél dolgozik, ezt a munkát ugyan nem ajánlhatja nekem, mert nehéz bútorokat kell cipelni, de ha baj volna, — értsd, ha éhes volnék, — akkor csak várjam öt hat óra tájban a cég előtt. Jellemző az is, hogy vacsora közben, amit a Wilson étteremben fogyasztottunk, azt kérdezte tőlem, tudom-e milyen nap van? Minden erőlködésem ellenére sem jutott eszemben értelmes, elfogadható válasz. Később nagy meglepetésemre közölte velem, hogy ma van az Októberi Szocialista Forradalom évfordulója. Megjegyezte, az éhes embernek illene erre a nagy napra gondolni. Ott a Szovjetunióban bizony senki sem éhezik ... Zdenék nem mondott többet, de kemény arcvonásai ellágyultak, és nekem akkor az volt a benyomásom, hogy azért vette az új inget, hogy tiszta ingbe ünnepelje ezt a jelentős napot. Meg ls kérdeztem, de nem válaszolt, kissé szórakozottan hörpintett a söréből, majd komoly és kemény tekintete a beláthatatlan távolba meredt. Hallgatott, én is hallgattam, a szégyen azonban emésztett. Zdeneket eddig bizonyos fölénnyel kezeltem, most kiderült, hogy semmi okom nem volt rá. Olyasmire tanított, amin illik eltöprengeni. Hát Zdenék és társai miatt nem tudok megbarátkozni Wright úr könyvével. Ezenkívül abban a válságos esztendőben, amelyről Wright úr könyve szól, ott voltam Prágában és tanúja voltam azoknak az eseményeknek, amelyek a valóságban megtörténtek. Amikor a fájdalmas eseményekről beszámolok, a tanú szerepét vállalom, és vallok arról a városról, amelynek bombázásáról Wright úr bestsellert gyártott. Hiven emlékszem a mozgósítás napjaira, és soha, de soha nem felejthetem el Prága akkori képét. Amint a mozgósítás elhangzott, Prága népe, öreg és fiatal, asszony, férfi, anya és lány talpon volt. Mindenki hajlandó volt fegyvert ragadni a haza védelmére. A kitörő örömmámorban idegen emberek ölelkeztek az utcákon, a tereken, a kávéházakban, az étkezdékben, a templomokban, mindenütt, ahol csak ember megfordult. — Végre megkapta a választ — mondták egymásnak az emberek. Mindenki tudta, hogy kiről van szó, anélkül, hogy kiejtették volna tisztátalan nevét. Az egyszerű emberek szíve, lelke csordultig megtelt az áldozat- és segítőkészségtől. Ezekben a napokban, azt hiszem, Prágában egyetlen ember sem éhezett, nemcsak az emberek szíve, hanem erszénye is kinyílt. Ismeretlen emberek vendégelték meg egymást. Az egység, az összefogás ereje magával ragadta ezt a gyönyörű várost, majd az éter hullámain villámgyorsén terjedt tovább az ország többi városaira és falvaira. A párt szívós munkája, az egységre való felhívásai, a béketüntetések nagyméretű rendezvényei meghozták gyümölcsüket, akár az áldásos májusi eső a gazdag termést. A keserves, szégyenteljes hónapok után Prága végre örömmámorban úszott. A derűs, Jókedvű Vencel tér úgy nézett ki, mintha hirtelen megfiatalodott volna. A büfék, kávéházak, villamosok és az egész Vencel tér a vidám emberek hatalmas tömegétől zsongott. Az útkereszteződésnél a rendőr mosolyogva irányította a nagy forgalmat, amellett arra is volt gondja, hogy az öregeket, meg a vakokat kézenfogva átkísérje az úttesten. A bevonulók ezrei itt a téren búcsúztak el szülőtől, testvértől, asszonytól, szeretőtől. Az otthon négy fala most már szűk lett, a tér, az utca lett az otthon, az embereknek nem voltak többé titkaik, mindenki tanúja lehetett a búcsúnak, amikor anyja a gyermekét a határra küldte Ez a lelkes örömmámor azonban csak rövid ideig tartott. Néhány nap múlva már mindenki tudta, hogy a mozgósítás sem volt egyéb, mint vaktöltéssel elsütött puska hangja. A jvalóság az volt, hogy a szudéta vidéken már megkezdődött a kiürítés, az angol és francia parlamentben ugyan szigorú szavak hangzottak el. de lényegében minden csak szópufogtatás volt. semmi egyéb. Sokakban a csalódás oly mély, hogy fásultság és közöny vesz rajtuk erőt, de nem kell több, minthogy valaki a reménynek egy rakétáját röpítse a levegőbe és a nép újra tömörül és hinni kezd. Valaki kijelenti fennhangon a Sroubek előtt, hogy. szovjet repülők érkeztek és itt vannak elszállásolva, máris százak. ezrek gyülekeznek a szálloda előtt. Látni akarják őket. mindenki beszélni akar velük. Rengeteg mondanivaló gyülemlett fel a szívekben és a Szovjetunió már többet jelent e gyászos napokban, mint szövetségest. Sokaknak, millióknak egyetlen csillag a sötét écpn EGYKONYV 0