Új Szó, 1971. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1971-11-14 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

A kisebbségi sorsba jutás a kisebbségi népcsoport valamennyi rétegét, osztályát sajátos módon determinálja; a jelen, a közeli és távoli jövendő űj megvilágításban jelenik meg. Oj törvényszerűségek születnek, régi, öröknek hitt bálványok omlanak öszsze. Kisebbségi magyar sors: igazabb magyar sors. Helytállóbb, önfeláldozóbb, sok esetben tisztán látóbb. Buktatókkal tarkított, de a talpra állásban mindig új és új örömöket nyújtó. A két világháború közötti kisebbségi életünk a szlovákiai magyar képzőművészetet is új feladatok elé állította. De a „szlovenszkóiság", a régi társadalmi és nemzetiségi, valamint az új szociális és kisebbségi problémák, az élet sok régi és új kérdésének megválaszolatlansága a művészetek valamennyi ágazatának egyedi színt kölcsönöz. Kisebbségi képzőművészetünk sajátos útjának legmarkánsabb meghatározója a kisebbségi élet. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaságot megalakítői azzal a szándékkal hozták létre, hogy „bástyája legyen a csehszlovákiai magyar tudománynak, irodalomnak és művészetnek". E Társaság 1931. november 8-án alakult, és művészeti osztálya a szlovákiai magyar képzőművészet valamennyi jelentősebb tagját magába foglalta. A Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület [Kunstvereinj után e Társaság művészeti osztálya jelentette a kisebbségi képzőművészet második, de egyben legátfogóbb szervét. Ez az intézmény az államfő és az államhatalom által létrehozott s annak támogatását élvező szerv volt, megvolt tehát a lehetősége az önálló, zavartalan kultúrmunkára. A Társaság egyes osztályainak munkaprogramját az alakulás utáni és az alapszabályzat jóváhagyása miatti időbeli eltolódásokra való tekintettel a Társaság 1932. november 6-án megtartott második rendes közgyűlésén ismertették. A művészeti osztály munkaprogramja két részből állott: képzőművészetiből és zeneiből. A képzőművészetit Brogyányi Kálmán műkritikus és művészettörténész állította össze és olvasta fel. E program kimondja a kiállítások rendezésének szorgalmazását és a szlovákiai magyar képzőművészek felkarolásának szükségességét. Tervbe veszi a magyar kulturális vonatkozású műemlékek regisztrálását, s mihelyt az lehetővé válik, központi magyar művészeti és kulturális múzeum felállítását. A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A művészeti osztálynak sikerült legkevésbé teljesítenie az osztály munkaprogramjában lefektetett célkitűzéseket. S mindez a Társaság vezetőségének nemtörődömségével magyarázható, akik nem fordítottak elég gondot az általuk igazgatott Társaságban rejlő lehetőségek kiaknázására. A művészeti osztály eredményei nagyon viszonylagosak. A harmincas évek folyamán egyetlen önálló képzőművészeti kiállításon hallatott magáról, noha az osztály munkaprogramja fő feladatul éppen az önálló kiállítások rendezését mondja ki. Az 1935-ben megtartott első és egyetlen önálló képzőművészeti kiállításon kívül a művészeti osztály képzőművész tagjai részt vettek még pl. 1933-ban a szlovákiai szlovák és német képzőművészekkel együtt az űn. Szlovenszkói Kiállításon, Prágában, majd 1934. októberében Szlovákia legrégibb képzőművészeti egyesülete, a Pozsonyi Képzőművészeti Egyesület 50. jubileuma alkalmából rendezett kiállításon stb. A művészeti osztály önálló képzőművészeti kiállítása 1935. október 19. és november 4-e között zajlott le. Az osztály festőművész tagjai közül részt vettek rajta Erdélyt Béla Ungvárról, Harmos Károly Komárnóből (Komáromból), Gwerk Ödön Banská Štiav- nicáról, Reichental Ferenc Bratislavából, Stern Ármin Bratislavából, Schubert Gyula Bratislavából, Lőrincz Gyula Bratislavából, Nagy Márton Komárnóből, Weiner Imre Bratislavából, Tichy Kálmán Rožňaváról (Rozsnyóról), valamint Fleischmann Artúr szobrászművész. Mint meghívott venr déget Murmann József és Staudt Mihály is részt vettek a kiállításon. A kiállítást nagy számú közönség tekintette meg. A szakfolyóiratok, a napisajtó és a rádió egyaránt foglalkozott ezzel a jelentős eseménnyel. A Forum című lap hasábjain Brogyányi Kálmán műkritikus, a művészeti osztály titkára számol be a kiállításról. Külön-külön értékeli az egyes kiállító művészek alkotásait, de tesz néhány általános vonatkozású megállapítást is. Ezt írja: „Mind a tizenkét kiállító önálló egyéniség. MűvészeII II — • B PZOMUVESZETUNK OSZTALYHA Tallós Prohászka István: Vásár (1934) bűk egymás mellett színes mozafkként hat. Ebben a változatos különféleségében egy sajátos szlovenszkóiság rejtőzik. Stílusukban visszatükröződik a környezetük művészi hatása, de valami öntudatlan eklekticizmussal vigyáznak mindig arra, hogy egyéniségükön keresztül megőrizzék a szlovenszkói magyar festőművészet vonásait". Brogyányi kritikája különösen magasra értékeli Prohászka István és Lőrincz Gyula művészetét. Lőrincz Gyulát „erős átéltség és a fiatal művésztől rendkívüli festői tudás fellemzi" — írja. Október 22-én összeült a kiállítás két aranyérmének zsűrije. A díjakat egyhangúlag Prohászka Istvánnak és Lőrincz Gyulának ítélték oda, kiállított műveik és eddigi művészi munkásságuk elismeréseképpen. Prohászka István és Lőrincz Gyula aranyérme egyben a szlovákiai osztályharcos képzőművészet sikerét is jelentette. Mindketten közismert baloldali egyéniségek, művészetük tudatos állásfoglalás, elkötelezettség. Tallós Prohászka István 1919-ben mint vöröskatona vett részt a Magyar Tanácsköztársaság védelmében. (Az itt készült helyszíni rajzaiból 176-ot kiállított 1925-ben, a šamoríni (somorjai) polgári iskola tornatermében). 1933-ban több képpel részt vett Az Ot szerkesztősége által Bratislavában rendezett „Osztályharcos művészet" című kiállításon. Üjságcikkeiben, előadásaiban többször hangsúlyozta marxista világszemléletét, osztályharcos elkötelezettségét. Lőrincz Gyula a húszas évek végén, még aránylag fiatalon bekapcsolódik a baloldali mozgalmakba. Először a falukutató mozgalomért, a regőjárásért lelkesedik, majd egyre inkább ő is a munkásságban látja a „jövendő fehérjeit". A lelkes sarlósból elkötelezett kommunista lesz, aki kommunista osztályfelfogásáről számos esetben harcos újságcikkekben is bizonyságot tesz. Festményei „művészi és társadalmi hitvallásához híven fefezték ki szocialista világszemléletét a tematika agitatív jellegű erőltetése nélkül". A fiatal Lőrincz Gyuláról, a kiállítás másik aranyérmeséről, az aranyérem átadásának másnapján Brogyányi Kálmán a következőket írja a Magyar Újság című napilap hasábjain: „Lőrincz művészete a magyar festőiség egyéni erővel teli megtestesülése ... Művészete a nemzeti közösség talajáról az egyetemes emberi horizontfába hajló alkotás". A kiállítás november 4-én zárta kapuit. Ebből az alkalomból a rádió magyar osztálya ankétot rendezett, melyben a kiállító művészek gazdasági helyzetükről, valamint művészeti problémáikról nyilatkoztak. A rádió riportere három kérdést tett fel a nyilatkozó művészeknek: 1. Milyen a szlovenszkói művész anyagi helyzete? 2. Milyen művészi problémák foglalkoztatják jelenleg? 3. Mi a véleménye a sajátos szlovenszkói festőművészet lényegéről? A megkérdezettek többsége főleg az első kérdésben felvetett problémára próbál kimerítő választ adni. A művészek anyagi helyzetéről szólva Weiner Imre ezt mondja: „Alig van ma valaki Szlovenszkón, aki képet bír vásárolni, nem szólva, megfizetni." Erre a jelenségre már többen felfigyeltek, Brogyányi a Fórumban például a következő kommentárt fűzi a rádióban elhangzott ankéthoz: „A művészet a szlovenszkói magyar festő számára a felen helyzetben anyagi alapot egyáltalán nem nyúft. A művészek kénytelenek más életlehetőségek után fordulni. Súlyosbítja ezt a helyzetet a reménytelenség. Nincs lehetőség, mód az érvényesülésrej a határok sorompói lezárva, még a magyar nyelvterület érdeklődésére sem számíthat a kisebbségi magyar művész". A Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság művészeti osztálya által rendezett képzőművészeti kiállítás csak egy kiragadott mozaikkockája a két világháború közötti szlovákiai magyar piktúrának. Jelentőségét még az sem csökkentheti, hogy e Társaság, népszerű nevén ún. Masaryk Akadémia, a kisebbségi magyarság köreiben nem örvendett kellő elismertetésnek. (Vezetősége „jóvoltából" főleg csak botrányaival vonta magára a közvélemény figyelmét.) A kiállításon bemutatkozott az akkori csehszlovákiai magyar képzőművészet teljes élgárdája. Az idősebb és fiatalabb korosztály, valamint a hagyományos és az osztályharcos művészeti felfogás és kifejezésmód képviselői egyaránt bizonyíthatták művészi elhivatottságukat. A siker s az elismerés, melyet haladó, baloldali képzőművészeink arattak ezen a jelentős, a külföldi, valamint a hazai cseh és szlovák körök által is figyelemmel kísért kiállításon, kisebbségi kulturális életünk legértékesebb hagyományai közé tartozik. POPftr.Y GYULA