Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-07 / 212. szám, kedd

Halló, lhnstj ! Európa lassan megtanulja a nevét, akárcsak más tengerentúli sztárokét. Párizsban, Londonban, Bécsben, Prágában, Berlinben Moszkvában és más nagy fővárosokban szinte kórusban hangzik fel az üdvözlés, ha meg elenik a repülőgép ajtajába. — Halló, Daisy! És ő is ismerősen köszön mindenkinek. Daisy Granados, a kubai film és színház csillaga Alicia Alonso, a híres balerina mellett a kubai előadóművészek legismertebb képviselője. Bűbájos, egzotikusan szép asszony. Természetes, mindig a tottam. Szakmai tapasztalatlanságom, filmszínészi gyakorlatlanságom sok nehézséget okozott és csak negyedik filmemben, az „Ádámot keressük"-ben ment minden úgy, ahogy magam is szerettem volna. De eddigi legnagyobb sikeremet az 1968-as Karlovy Vary-i filmfesztiválon értékes díjjal jutalmazott, „Egy fejlődésében elmaradott értelmiségi emlékezései" című Thomas Guiterez Aleafilmmel arattam. A kétrészes mű a kubai társadalom fejlődésének csaknem egy évtizedes sorsdöntő periódusát rajzolta meg, hűen ábrázolva a különböző rétegekhez és osztályokhoz tartozó emberek személyes John Philip law és Daisy Granados kubai színésznő. lehető legegyszerűbben öltözködik és viselkedik, mindenütt a legtöbb kubaira annyira jellemző eleganciával és természetességgel mozog. Talán ezért, vagy másért, magam sem tudom — de hol tizennyolc, hol huszonkét évesnek tűnt, pedig mindabból, amit elmesélt magáról, úgy tűnik, legalább harmincnak kell lennie. — Pályafutásom 1964-ben kezdődött, a havannai Teatro Mella színpadán — mesélte első találkozásunkkor. — Mit szépítsem, statiszta voltam. Az évek során fokról-fokra nagyobb és nagyobb szerepeket kaptam — és végül eljutottam az első öt főszerepig. Először egy érdekes kísérleti darabban játszottam, mely Patrice Lumumba életét és halálát elevenítette meg. Egy kubai szerző állította össze és dramatizálta Lumumba írásaiból és a távirati irodák jelentéseiből és én alakíthattam Lumumba feleségét. Nagy drámai szerep volt, nagy sikert aratott az előadás s máig is ez az egyik legkedvesebb színpadi emlékem. Nem sokkal e 300-as sikerszériát jelentő előadás után, Goldoni „Civakodók" című művében kaptam életem első klasszikus főszerepét. Ezt három hazai darab követte. Nálunk, Kubában most nagyon élénk a- drámairodalom. egymás után születnek hasznos, jó darabok. A hazai bemutatók közül kettő különösen kedves számomra. Az „Elmúlt évek" egy asszony magáratalálásának útját állította színpadra: a jogilag deklarált emancipációtól a ténylegesig, rengeteg családi és közéleti akadályon keresztül. Az „Egy árnyék és mások" aktuális politikai kérdésekkel foglalkozott. Mindkettőt sorozatban játszottuk. Igazi hírnevét azonban színpadi alakításain túl filmszerepeivel szerezte. Daisy Granadosra a mozikban figyelt fel a világ. Amikor 1965-ben, első ízben találkozhattam vele személyesen Berlinben, Egon Günther rendező egyik filmjében szerepelt. A DEFA sajtófőnöke „ismert kubai filmsztárként" mutatta be. És nem túlzott. — Első sikeres filipszrepemet „A "döntés" című játékfilmben alakítottam. Ezt követte a „Lámpás" és ennek alapján kaptam meghívást az NDKba. a DEFA-hoz. Azonban az az érzésem, hogy első filmjeimben egyenetlen alakítást nyújkonfliktusait. Később még egy ilyen jellegű filmben játszottam, „Az első harminc év"-ben, ez azonban már sokkal személyesebb kérdésekkel foglalkozott. Jelentős szerepet kaptam még „Az amerikai háborúról", és a „Kihívás" című produkciókban. A filmvásznon nagy színésznő. Érzelmei ott viharzanak arcán, egyetlen pillantással, finom arcmozdulattal képes mindent kifejezni. Hangjában hatalmas indulatok és leheletfinom érzelmek visszaadására képes és minden szinpadiasságtól mentesen a legegyszerűbb formában jelennek meg előttünk. Született színésznő. Érdekes, ahogy magáról beszél. — Munkásemberként, az izgalmas, drámai, társadalmi átalakulás tanújaként élek az újjászülető, vagy inkább igazán most születő Kubában. Tudom, ez frázisszerűen és pózvállalásként hangzik. De higgye el — ez a valóság. Gyakran reggel hattól éjjel egyik vagyok talpon, olykor még tovább is: dolgozom a rádióban, a televízióban, a színházban, a filmgyárban, társadalmi feladataim vannak és természetesen ott a családom. Nem pénzért dolgozom. Hosszú-hosszú évek óta sokkal többet keresek, mint amennyire szükségem van, és nem vágyom vagyonra. De világosan érzem, egy kor gyermeke vagyok, mely szemem előtt, az én munkámmal is születik és egyetlen új momentum születését sem szeretném elmulasztani. Félek, hogy elmaradok a kortól. Ez lenne képességeim halála, ez tenne feleslegessé. És mert így érzek — elvállalok mindent, amiről azt gondolom, hasznos a mának és a holnapoknak. A keleti színházak művészeire emlékeztet. Jóformán alig van benne individualizmus, s ez teszi lehetővé, hogy ne személyekben és személyében, hanem eseményekben és egy korban gondolkozzék. Európa lassan megtanulja a nevét, akárcsak más tengerentúli sztárokét. De Daisy Granados egy új, más világból érke zett. — Halló, Daisy! — A világszerte felhangzó üdvözlések, a vele készített rengeteg interjú igazolja: az öreg Európa őszintén érdeklődik, őszintén meg akar ismerkedni ezzel az új tengerentúli világgal, amit Daisy Granados szellemi vonatkozásokba* ls oly remekül képvisel ... FENYVES GYÖRGY BALOGH EDGÁR; HET PRÓBA (Részlet) Balogh Edgár, a Közép-Európa-szerte ismert közéleti sze mélyiség, aki Temesváron 1906. szeptember 7-én született, a mai napon töltötte be 65. életévét. Ifjúkorát nálunk élte le, Bratislavában és Prágában végezte tanulmányait, s már diákkorában a baloldali értelmiségi mozgalmak szervezője lett, végül a Sarló megalapítója és vezető személyisége. Nevét publicisztikai tevékenysége tette közismertté. Á 30-as évek elejétől kezdve következetes marxistává vált, s az 1931 szeptemberében megtartott konferencián a Sarlónak és általában a csehszlovákiai magyar értelmiségnek marxista programot adott. Sajnos, 1935-ben a burzsoá-pártok ihletésére a hatóságok kétségbe vonták csehszlovák állampolgárságát, és kiutasították az országból. Azóta Romániában tevékenykedik. Románia felszabadulása után az ottani magyar irodalmi $let egyik élenjáró szervezője és eszmei ihletője lett. A publicisztikában a kelet-európai kérdés felvetése, antifasiszta állásfoglalása és következetes internacionalizmusa tette nevezetessé. Az alábbiakban részletet közlünk a Hét próba című művéből, melyben a Sarló balratolódását rögzíti. A Major-per nemcsak népünkhöz fűzött új kötelékkel, hanem bekapcsolt a proletár nemzetköziség kisebbségi öncélúságunkat meghaladó magasabb feszültségbe is. Tudomásul kellett vennünk, hogy — a kommunista Fábry Zoltán, Forbáth Imre és Földes Sándor kivételével — Csehszlovákia magyar írói nem tiltakoztak sem a földmunkások harcának vérbefojtása, sem Major István elítéltetése ellen, míg ugyanekkor a szlovák írók politikai különbség nélkül felemelték szavukat, s csatlakozott hozzájuk a cseh írók java is. Egy nyilatkozatban (Peéry Dezsővel és Horváth Ferenccel együtt írtuk alá) meg is mondtuk: „Restelljük a magyar írástudók árulását, és köszönjük Nektek, szlovák és cseh írók, hogy helyettesítettétek azokat, akik nálunk még hiányzanak. A fiatal kisebbségi magyar értelmiség jól tudja, hogy a szlovák és cseh írók állásfoglalása a magyar földmunkások mellett történelmi vonatkozásban mit jelent: a magyar és szlovák nép találkozását és szövetkezését a cseh proletariátussal... a boldogabb jövendőért". Ebben a szellemben vittük el a Levá fronta brünni konferenciájára határozati javaslatunkat Állandó Nemzetiségi Bizottság felállítása tárgyában, hogy felszínen tudják tartani, s elemző módon fel is dolgozzuk a cseh burzsoázia imperialista politikájának nyomása alá jutott szlovák nemzet s a német, magyar, zsidó, és ukrán kisebbség kérdéseit. A javaslat ceruzafogalmazványa és egy részletes indokolás, amely nemzett sérelmeinket sorolja fel, itt van a kezemben, s feltétlenül gondolkozásunk körének kitágulását igazolja. Viszont: a valóság az, hogy javaslatunkat a konferencián nem terjesztettük elő. Nem volt rá szükség. Az értelmiségiek megbeszélésén részt vevő Václav Kopecký kommunista képviselő (Major István tanítópárja) oly forrón vállalta a cseh proletariátus szolidaritását az elnyomott kisebbséggel, s oly meggyőző erővel kötötte az értelmiség lelkére a nemzetközi összefogást, hogy kákán kerestünk volna csomót, ha a nemzeti kérdés számontartását külön bizottságra hárítjuk át. Ez a forró nyár röpítette el Berlinbe a mi Balázs Drisánkat is. Nem kis gond volt az útiköltség előteremtése. Mecénásaink a támogatást kereken visszautasították, s névjegyemre írt kötelezvénnyel személyi kölcsönt voltam kénytelen igénybe venni (ez úri dolog volt, és imponált a Mannesmann-Koburg Művek vezérigazgatójának), kölcsönt — amelyet kínzó szégyenemre — sohasem tudtam visszaadni. Drisa azonban egy hónapig a Junge Garde vendége volt. Balázs Béla mindenhová magával vitte, ahol a szőke német munkásfiúk a weimari köztársaság szükségrendeletei, a sportspartakiád betiltása és a növekvő fasiszta veszély ellen rögtönzött jeleneteikkel, gúnydalaikkal és indulóikkal, harcos mozgásművészetükkel tiltakoztak és ellenállásra buzdítottak. Egészséggel használtuk Balázs Drisa tapasztalatait még jóval azután is, hogy Berlinre rászabadult a hitleri pokol. Tanulságokat merítettünk a körülöttünk és bennünk végbemenő változásokból tudományos munkánk számára is. Láttuk és éltük a tömegek osztályharcos és népforradalmi éberségét, a párt vezette reagálást mindenre, ami a csődbe jutott imperializmus egyre eszeveszettebb rugkapálása volt. Nem elégedtünk már meg a gyarmati és osztálykizsákmányolás jelenségeinek tompa regisztrálásával, hanem vállalkoztunk arra is, hogy felmérjük a társadalmi eltolódásokat, és számba vegyük hogy a néprétegek — az élő emberek — miképpen válaszolnak a válságra, hogyan válnak szubjektív magatartásukkal a változások áldozataiból egy új történelem alkotó tényezőivé. Ebben a dinamikus felfogásban fogalmaztuk meg új szociográfiai kérdőíveinket, s körlevélben hívtuk fel vándoraink figyelmét a bővült tennivalókra. Sokszor volt szó később is társadalomrajzról a magyar szellemi életben, egy egész generáció startolt a Sarló után Magyarország viszonyainak tudományos felmérésére, de a szociográfia korszerű, dialektikus, materialista módszeréhez legelőbb ez a csehszlovákiai mozgalom jutott el, abban a pillanatban, amint szűk vidékiességén átcsapott a pártosság. Ez a világviszonylat más volt, ez nem adta fel a részleteket, mint a polgári sznobok nyegle kozmopolitizmusa. Éppen ellenkezőleg: a nagy áramütésre világosodott csak meg a vidék, fénylettek fel igazán a részletek. A Körlevél a Sarló 1931-i vándorlására, ha kissé még friss is nyelvezetében a marxi—legini terminológia, ebből az új válságból merít, Kosút földmunkásainak megmozdulásából. Vérbe lehetett ezt a megmozdulást fojtani, de a folyamat dübörgött a mélyben. „A mozgó ellentéteken keresztül . ugrásszerűen fejlődő népélet tanulmányozása — írtuk akkor —... nem alakulhat azon a statisztikai módszeren, amely a tényeket nem mozgásmegnyilvánulásoknak. hanem önmagukban adott merev, szinte abszolút tényeknek fogja fel. A Sarló népismereti tanulmányainak alapja az a szociográfiai módszer, amely minden konkrét tényt a gazdasági és társadalmi mozgások jelenségeként fog fel. A statisztika csupán kisegítő melléktudománnyá válik. A Sarló 1930-i szociográfiai vándorlásain bepillantást kaptunk a kisebbségi magyarság gazdasági és társadalmi mozgásainak dialektikus erőterébe. Megállapítottuk azt, hogy a mozgásokat az uralkodó kapitalizmus váltja ki. Ez a kapitalizmus kizsákmányoló rendszerével rohamos gazdasági és társadalmi eltolódásokat idéz elő, s kiváltja a maga ellentéteként a proletariátus harcát a szocializmusért, mely az osztályokat megszüntetve az egész dolgozó emberiséget egy tervszerűen felépített, harmonikus társadalmi rendbe foglalja össze. Az eltolódó néprétegek lázasan keresik válságuk megoldását, de közben a nyomor növekszik, s egyre szélesebb rétegeket von magával a proletariátusnak a bajokat okozó kapitalizmus elleni frontbaállása, a megoldást adó szocializmus felé törekvő osztályharc. E felismerések alapján a Sarló 1931-ben olyan szociográfiai kérdőívet bocsát a vándorok rendelkezésére, amely a tények mint dialektikus mozgásjelenségek felfogására teszi a vándort alkalmassá". Hét csoportban indulnak el ezen a nyáron a kérdőíves vándorok Csehszlovákia magyar tájaira. A csoportok hét vezetőjére gondolok: parasztokból és munkásokból jött hét arcra. Egyikük sem jutott el oda, hogy könyvben örkítse meg a színe elé tárult látványt, s mégis együttesen jó időre eldöntötték adataikkal a kisebbségi magyar szellemi élet alakulását. Pomozi Gyula a Csallóközben, Szántó Jenő a Vág és a Nyitra, Morvay Gyula a Garam, Forgács Béla az Ipoly mentén járt a diákokkal, Gömörbe Ferencz László, a Bodrogközbe Kardos Ferenc, a Tiszahátra Balázs András vezette csoportját. S ez idén már volt közös szlovák—ukrán —magyar kutatás is. Kezemben a Spolok socialistických akademikov (Szocialista Akadémikusok Szövetsége) jelentkezési íve. Alexander Márkus rajta az első feliratkozó. Emlékszem, ez az ív a Sarló kis íróasztalán hevert, előttem töltötte ki rubrikáit az éppen akkor érettségizett szlovák ifjú. Most, hogy újra Pozsonyban jártam, s felkerestem régi főgimnáziumomat a Grössling utcában, az ő nevét láttam a kapu felett: partizán a német megszállás alatt, a mauthauseni koncentrációs tábor vértanúhőse: 931 augusztusában az ő csoportja a mi Jócsik Lajosunk szociográfiai útmutatásai szerint Ungvártól Husztig járta be a tragikus hírű ukrán (ahogy akkor hivatalosan mondták, „ruszin") éhségvidékeket, s Halminál Románia területére lépett át, itt azonban — bár útlevelük rendben volt — a munka folytatását megakadályozta a román királyi csendőrség. A szociográfiai kiszállások országos méretekben ismételték meg a galántai kistükör leleplező anyagát, eredményeiket két „fényképész-szakkülönítmény" munkája tetézte. Az egyik szakcsoport Hornyánszky István vezetésével lakviszonyokat és építészeti--megoldásokat tanulmányozott Komárom megyében, a másik két francia művészt kalauzolt végig egész Szlovenszkón és Ruszinszkón, Vendégeink a párizsi Vie munkatársai voltak. Sylvio Silka mint filmszakértő keresett témát (felvetődött a kosúti dráma fiimrevitele is), társnője pedig, a mongol mosolyú, kedves Rosie Ney, ismert avantgardista fényképező volt, igazi nevén F öld y Rózsi, Szamuely Tibor egykori titkárnője. Velük jártam be útjuk utolsó szakaszát, riadt munkácsi zSidók, éhségtüntetésen masírozó ukrán és magyar parasztok, rideg cseh határőrök és elhízott magyar urak kerültek filmszalagjaikra. Rózsit megelőzte művészetének és személyi varázsának legendája. Párizsból hazatért diákjaink „nagy francianő"-je volt ez az édes magyar pofa, aki idegen kettősnevével (régebbi férje után Ney, újabb iratai szerint már „madarat Legendre") Magyarországra is elmerészkedett, holott katonatiszt-rokonai életére törtek, hogy megtorolják a családon esett szégyent. Ki fogja valaha is előkeresni Földy Rózsi fényképeit, s felfedezni a csodálatosan jellemző vágásokban és nagyításokban a fotóművészet szocialista realizmusát? Ogy tudom, Karikás Frigyest követte később a Szovjetunióba ... Szociográfiánk átforrósodott ezen a nyáron. A harc eszközévé vált. „Vegye tudomásul minden egyes vándor — írtuk már eleve körlevelünkben —, hogy adatgyűjtő szociográfiai munkája az első lépés a helyzetanalizis és ezen keresztül a helyes történelmi szerepvállalás felé". A begyűlt gazdag anyag értékelésére s a kellő tanulságok levonására a Sarló országos kongresszust hívott összie Pozsonyba, s erre nemcsak a magyar diákságot és értelmiséget hívta meg, hanem a cseh, szlovák és német haladó szellemi ség képviselőit is. 197L IX. 7.