Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-12 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

MIGUEL GUTIÉRREZ: Mlguel Gutierrez, fiatal perui prózaíró, 194U ben született Piurában, 1969 ben jelent meg első re­génye, „Az öreg gyík visszavonul". Mama sír, én meg a revolveremmel játszom. Ha apa élne, ő is sírna, biztosan. Én nem tudok sírni. Csak akkor sírok, ha mérges vagyok, vagy ha a mama elver. A szomorúságtól nem szoktam sírni. És és soha nem ls vagyok szomorú. Ramón mondta, hogy a gyerekeknek sosem szabadna bánkódniuk. Azt ís mondta, hogy a gyerekeknek mindig nevetni kellene, hogy a nevetés a gyere­kek számára van. Ramón annyi minden felét mondott, amit még most sem értek. Ramón a testvérem volt. Mama most őérte sír, a fiáért. Ma nem játszhatom Rubyval. Kár, hogy ma nem bújócskázhatok Rubyval. Igaz, hogy mindig ve­rekszik velem, de azért tudom, hogy szeret. Teg­napelőtt is majdnem összevesztünk, azt mondta, hogy hülye vagyok, mert nem akartam vele együtt bebújni az ágy alá. Azt mondta, ha így folytatom, nem jön hozzám feleségül így fenyegetett, és én kedvem ellenére engedelmeskedtem neki, de azért belül nagyon szomorúnak éreztem magamat, mert fegy tervezem, ha megnövök, összeházasodunk Ru­byval. Olyan jó volt bújócskára játszani, de ma Ruby nem jöhet, mert a mama sír. Azért sír, mert Ramón meghalt. Két éve nem láttam Ramónt. És már nem is látom többet. Mama barátnői azt mondják, hogy nem volt szerencséje a nagyobbik fiává 1!. Azt is mondják, hogy én jó vagyok, hogy jobb vagyok, mint Ramón. Azt mondják, én vagyok a mama egyetlen reménysége. Most Is Itt vannak, hogy vigasztalják ót. Már csupa maszat az arcom a szenyórák csókjaitól. Minduntalan csak oda­hívnak magukhoz, megölelnek és összecsókolgat­nak azzal a zsíros szájukkal — Rubynak sosincs kifestve a szája —, hogy megvigasztaljanak. Ezért bújtam ide a sarokba, ahol senki sem várhat. 'Azt mondják, hogy Ramőn rossz fiú volt. De ma­ma azt válaszolta neki, hogy egy anya számára nincsen rossz fiú. Mama tovább sír, és kár, hogy apa nem él, ő is biztosan vele együtt sírna. Én nem tudok sírni, mert Ramón azt mondta, hogy a gyerekeknek csak nevetni szabad. Most nem csinálhatok semmit, még a pisztolyommal sem lövöldözhetek. Egyedül kell lennem, Ruby nélkül. Egyes-egyedül. Mivel vasárnap van, misére mentem. Tegnap este tudtam meg,. hogy Ramón meghalt. Nem tu­dom, miért dühített föl ez a bír. Nem tudom, miért, de egyszer csak nagyon szomorúnak és nagyon mérgesnek éreztem magamat. És mentem a misére imádkozni Ramónért, ós már megint el­fogott a harag, pétiig nem is volt miért. Az tör­tént, hogy már karingbe voltam öltözve, mert minístrálni akartam a misén — nagyon szeretem hallgatni a csengettyűk hangját — már felöltöz­tem, amikor jön a pap, részvéttel néz rám, meg­markolja a hajamat, és azt mondja: „bátorság, fiam". Igaz, hogy kiszökött a könnyem, de csak azért, mert belül forrt bennem a méreg. Eszembe jutottak Ramón szavai. Egy éjjel mondtam neki, hogy nagyon szomorú vagyok miatta. „Soha ne bánkódj senkiért, és ne sajnálj senkit! Nincs hozzá jogod. Senkinek sincs joga". Ezért haragszom a plébánosra. Gondoltam, megbosszulom ezt a rész­vétet, és meg is tettem a mise alatt. Mikor az atya fölemelte a kelyhet, és a jelenlevők mind behaj­tották a fejüket, elkezdtem rázni a csengőt, meg­állás nélkül, ahogy csak bírtam. És akkor kitört a botrány. Mindenki rám nézett, mind zúgolódtak, néhány szenyóra kiabálni kezdett, nagy volt az izgalom, míg csak az atya le nem tette a kelyhet és az ostyát, hogy megpróbáljon megállítani, mert én csak ráztam, ráztam a csengőt, és nevet­tem, mint a bolond, aki minden délután ott sétál a házunk előtt. Ha Ramón látta volna, biztosan nagyon örült volna. Mert ő mondta, hogy a ne­vetés a gyerekeké. De mikor hazamentem, mindez elmúlt, mert találkoztam a síró mamámmal és a barátnőivel, akik vigasztalták. A szenyórák közül egyik sem szerette Ramónt. Ezt most hallottam, amint a szobámba mentem, hogy előhozzam a pisztolyo­mat. Azt mondták, hogy ez tulajdonképpen áldás a mamára nézve, mert legalább megszabadult a fiától, aki életében csak könnyeket jelentett neki. De mama azt felelte nekik, hogy egy anya mindig kész megbocsátani a gyermekének. És ő meg­bocsátott Ramőnnak. Megbocsátott a bátyámnak. Kár, hogy nem jöhet Rubyl A barátaimhoz sem mehetek el játszani. Van néhány barátom, velük szoktunk rablót játszani. De ma délután nem mehetek el hozzájuk. Kárl A pisztolyom előkészít­ve, hogy leterítse a banditákat, mert ma én let­tem volna a hős, máskor meg rabló szoktam len­ni, akinek meg kell halnia. De ma nekem kel­lett volna megölnöm őket ezzel a pisztollyal, amit mamától kaptam karácsonyra... Most jut eszembe, Ramón sosem szerette, ha pisztol'iyal játszom, vagy másféle öldöklő szerszámmal... Igen ... most jut eszembe ... De hát miért Ra­món? Igazán, vannak dolgok, amiket sosem fo­gok megérteni. Ma olyan furcsának tűnik min­den: a mama sírása, a pisztoly, a mise, meg Ra­món halála. Ha itt volna Ruby, biztosan ő is fur­csa volna. Nem, nem mintha szomorú lennék, de már belefáradtam ebbe a sok könnybe, és én nem tudok sírni, mert gyerek vagyok, és a gyerekeknek' csak nevetnlök szabad. Az az érzésem, mama félt Ramóntól. Mikor utol­jára hazajött, nagy csönd volt a házban. Szomorú' napok voltak azok. Ezért, amikor Ramón újra el­ment, úgy éreztem, szinte fellélegzett a ház. És most mama azért sír, mert Ramón soha többé nem jöhet haza... Igen, ez az érzésem, mama félt Ramóntól, félt a fiától. Még emlékszem rá, itt ült ebben a székben behunyt szemmel, össze­vont szemöldökkel, szótlanul. Tulajdonképpen én is féltem tőle. Nem beszélt senkivel. Soha nem nevetett, és nagyon féltem az éjszakától, mert egy szobában aludtunk. Ogy tettem, mintha alud­nék, nem mertem a másik oldalamra fordulni. Néha óvatosan kinyitottam a szemem és láttam, hogy még mindig ugyanúgy ül mozdulatlanul a karosszékben, mint napközben. Egyszer észrevette, hogy nézem. „Mit nézel?" kérdezte. Nem tudtam mit felelni neki, csak azt mondtam, hogy nem tudok aludni, nem jön álom a szememre. Ramón egy percig hallgatott, mintha megfeled­kezett volna rólam, de aztán, anélkül, hogy rám•< nézett volna, beszélni kezdett. A végén el voltam ragadtatva a „Csúnya kiskacsa" szerencséjétől. Ojra jóban lettünk Ramónnal, és minden este türelmetlenül vártam már a lefekvés idejét, mert Ramónnak minden este volt valami újabb meséje számomra. Később elment, és én kikísértem. Ak­kor mondta, hogy sose legyek szomorú. Hogy a gyerekeknek mindig nevetnlök kell. Ezért nem akarok sírni most, hogy meghalt. Most, hogy többé nincs senki, aki meséljen nekem. Ez egy játékpisztoly. Ezzel a pisztollyal senkit sem ölhetek meg. Nincs is benne golyó. Hogy néz­ne ki az arcom, ha belelőnék egyet a fejembe? Biztosan nagyon véreznék, és a ruhám is csupa vér lenne. Mama megverne, mert nem szereti, ha bepiszkítom a ruhámat. Vajon Ramón ruhája is csupa vér lett? Itt, az újságban semmit sem írnak róla. Csak azt, tudom, hogy mióta elolvastuk, minden megváltozott. Mama sír, és mindig csak azt kérdezi, miért tette, a barátnői meg vigasztal­ják, én meg nem tudok sírni, és nem bújócskáz­hatom Rubyval. Először vagyok egyedül. Egyedül maradiam a pisztolyommal, ezzel a pisztollyal, amelyikben még töltény sincs és senkit sem lő­hetek le vele, még ezeket az öregasszonyokat sem, akik azt mondják, hogy Ramón rossz volt. Csak legalább Ruby jönnél Neki megmondanám, hogy, Ramón nem volt rossz, Ramón egyedül halt meg, még egy Rubyja sem volt, akivel bújócskára játszhatott volna, egyedül volt a revolverével, — megtöltött revolverével, és a golyók bementek a fejébe és széttépték... biztos, hogy Ruby el­hinné nekem, és biztosan sírna is, és én hagy­nám, hadd sírjon. Már soha nem hallom őt, ahogy csöndesen azt mondja nekem, hogy a gyerekek' legyenek vidámak. Igazság szerint Ramón, azt akartam neked mondani, hogy mindig vidám sze­retnék lenni, de most Inkább én szeretnék „te" lenni, mert ha ts lennél „én", akkor játszhatnál Rubyval, és neked mondanák azt, hogy jobb fiú vagy mint én, aztán én azt mondanám neked, hogy, bár a gyerekeknek nem szabad sírniuk, neked mé­gis meg kell tenned, mikor látod, hogy meghúzom a ravaszt a halántékom előtt. Tudom, hogy sírnál, mikor elolvasnád az újságot és meglátnád benna a képen az arcomat, tudom, hogy sírnál, ha el­jönne ez a nap, tudom, hogy azon a napon nem tudnád visszatartani a könnyeidet. Ugye, Ramón? Fordította: Mikola Anikft S Könözsi István felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents