Új Szó, 1971. szeptember (24. évfolyam, 207-232. szám)

1971-09-12 / 36. szám, Vasárnapi Új Szó

O

rvosokkal sajátosképpen, bár rendszerint kiszámíthatatlanul, egészségi állapotunk apróbb-nagyobb szeszélyei folytán kerülünk kapcsolatba. Engem ls, úgyszólván váratlanul, egy kellemetlen közérzetet kiváltó, ám' távolról sem veszedelmes betegség vöt a lučeneci (losonci] kórház sebész főorvosának, Danis ján doktornak X rendelőjébe. Ennek már kerek egy esztendeje. Bár korábban is sokat baltotjtem tekintélyt, tiszteletet és népszerűséget kiváltó egyéniségéről, igaz emberséggel és elvszerű magatartással párosult intellektusát leginkább ettől kezdve volt alkalmam megismerni. Közvetlenül a felszabadulást követően, 1945. április 2-án került Lučenecre (Losoncra). Európa utolsó hadszínterein még folytak a harcok, amikor ideiglenes kórházigazgatói kinevezése birtokában elfoglalta új, s voltaképpen végleges állomáshelyét. A horthysta uralom hat esztendeje alatt még kis jelentőségű, vidéki általános kórház volt, amelyben csak sebészeti 6s belgyógyászati osztályok működtek, noha felvették az ideggyógyászat, bőrgyógyászat 8 egyéb osztályok kompetenciájába tartozó betegeket is. AzIdőtt egy kétszintes főépületből, egy földszintes barakkból meg az apácák lakásából állott. Amit belőle a háború meghagyott, leginkább ideiglenes, háborús segélyhelyhez hasonlított. Csupasz, berendezések nélkül maradt kórtermek ásítoztak a látogató felé, amelyekben a padlóra szórt szalmán henteregtek a betegek. Jóllehet, csak pyolcvanhét férőhelyes kórház volt, de mintegy százhúszan tartózkodtak akkor az ispotály falai között, amelyek alkalmasint legfeljebb az időjálős viszontagságai ellen nyújtottak néminemű védelmet. Többségükben lábadozó betegek voltak, akiket a dohánygyárban, átmeneti időre felállított, s éppen két nappal korábban távo «ott szovjet katonai kórházban részesítettek orvosi kezelésben. Ebben a vigasztalan környezetben Daniš doktor érkeztekor rendes orvosi ellátás, megfelelő élelmezés, fűtés, villanyvilágítás, vízszolgáltatás nélkül vegetáltak a betegek. A fehér kórtermek, a tiszta ágyneművel behúzott betegágyak, a legnélkülözhetetlenebb s egyébként is biztonságérzést kölcsönző gyógyászati berendezések, a röntgen, a műtőasztal, a csillogó, sterilizált műszerek vagy mondjuk az aszeptikus kezelési eljárások már csak a tovatűnt béke halvány emlékeiként kísértettek a jobb istállók benyomását keltő betegszobákban, ahová a ma már hatvanéves orvos ifjú feleségével s csupán néhány bőrönd társaságában beállított. Ügy érezhette, hogy rendkívül nehéz feladatra vállalkozott, amikor választása éppen erre a kórházra esett. S nem egyedül azért, mert még jóformán albérleti szobát sem lelt a többízbeni bombázást és heves tüzérségi ostromot elszenvedett városban, hanem sokkal inkább azért, mert látnia kellett az elkövetkező Idők rengeteg tennivalóját. Nemcsak munkát és megoldásokra váró feladatokat, de megpróbáltatásokat, értetlenséget és esetleg gáncsoskodásokat Is, amik szinte kikerülhetetlen vele járói minden jobb célokat követő ember életének. Ennek valamivel több mint huszonhat éve már. Megtelepedett. Talán rögtön, az indulásnál, de bizonyára néhányszor később is, megfordult a fejében, hogy visszafordul, feladja, kitör. Mégsem történt meg, holott voltak olyan lehetőségei, amelyek — ha megragadja őket — ívelőbb pályára is lendíthették volna. — Mindig annyi volt a munkám, hogy nem értem rá elmenni innen — mondta az egyik beszélgetésünk során. Nem szívesen válaszol nagy, pláne hangzatos kérdésekre, mert mint orvos, komolyan veszi és tiszteli az élet dolgait — kicsit és nagyot egyaránt. Mi sem áll távolabb tőle, minthogy aránytalan jelentőséget tulajdonítson életének, munkájának, környezetében betöltött szerepének. De annyira sem fatalista, hogy sorsszerűségnek vagy véletlenül kialakult jelenségek halmazának tekintse mindazt, ami vele eddigi élete folyamán történt. — Mint sebészorvos, munkám során sokszor kerülök választások elé — fejtegette, mikor erről került szó. — Amellett, hogy mindig a kedvezőbb megoldásokat igyekszünk választani, az a legsyugtaianítóbb az alternatív helyzetekben, hogy csak az egyik úton, az éppen megválasztott úton járhatunk. A döntés felelősségét viselnünk kell, de nem ÔU módunkban meggyőződni a másik út helyes vagy helytelen voltáról, főleg az eredmébe. Nem sokkal ezután került LuCenecre (Losoncra

J Danis Ján íöorvos — a felkelés orvosa. Ez idő tájt lett tagja a páftnak is. Mindig volt egy nagyra értékelhető törekvése, önálló, klinikai színvonala sebészeti kórházat szeretett volna létrehozni. Anyagi lehetőségek szűkös voltán és személyi ellátottság hiányán múlott, hogy nem valósulhatott meg. Szaktudásából bizonyára kitelt volna, hogy ilyennek az élére álljon, hiszen az általa vezetett sebészet már 1951ben az első helyen állt a mai középszlovákiai kerületben, s azóta is tartják ezt a színvonalat. Azonban anélkül is rengeteget tett, kórházigazgatói ős főorvosi minőségben egyaránt. Bár higgadt csendes modorú ember, de szinte természetét meghazudtolóan, szenvedélyesen tárgyalt, hadakozott, folyamodványokat, tervezeteket s szakvéleményezéseket írt — s mindebből a jámhor szemlélő csak annyit észlelt, hogy felépült a gyermekkórház, a négyemeletes főpavilon, a poliklinika, a kórház adminisztrációs épülete. Ma ez a kórház, amely százezer lakos betegellátását és kórházi kezelését biztosító intézmény, a szakrendelőkön kívül mintegy 500 ágyas, gyermekgyógyászati, bőrgyógyászati, sebészeti, gégészeti, szemészeti, nőgyógyászati, szülészeti, rákgyógyászati, urológiai, transzfúziós osztályokat, központi röntgenosztályt, a hozzájuk tartozó laboratóriumokat, műtőket, valamint adminisztratív részlegeket magában foglaló komplexum. — Hol van már az az idő — révedezett el meg-megújuló beszélgetéseink során, amelyeket hol a lakásán, hol pedig munkahelyén folytattunk —, amikor, hogy csak egy példát említsek, olyan kezdetleges műszerekkel dolgoztunk, amelyeket én rajzoltam meg, s zománcgyári munkások viteleztek ki... Bárha egy Intézmény létrehozása mindig társadalmi mű, nélküle bajos tenne elképzelni ennek a kórháznak a fejlődését. 1945. április 2-től ideiglenes, majd 1946-tól 1957-ig pályázati felvétel alapján kinevezett igazgatóként működött itt, de még a kórház szakrendelőkkel történt bővülése után is a kórházigazgató első helyettesé — s mindvégig sebész főorvos. Ezidejűleg is teméntelenül sokat dolgozik. Hetente háromszor operációs napja van, a többi napokon ambuláns rendelést tart, vizitel, Inspekciózik, konzíliumokon vesz részt, orvosi értekezletekre jár, a szükséges adminisztrációt vezeti, s persze folytonosan készen áll, hogy az első riasztásra a kórházban teremhessen. El lehet gondolkodni az emberi teljesítőképesség és áldozatvállalás ilyen arányain! A visszatekintés, a retniniszcens látásmód sok mindent leegyszerűsíthet. Írásom végén talán egy-egy vonással még gazdagíthatom a róla készült portrét, ha közlöm, hogy „A szocialista építésben szerzett érdemekért" —• kitüntetés viselője, de magánemberként is megbecsült, példás életet élő családapa, aki öt gyermeket nevel és taníttat. Mégis úgy érzem, hiányos ez a kép, reménytelen vállalkozás egyetlen riportban vagy interjúban megírni egy embert, minthogy az nem fér bele ilyen kis formátumba. Ami legfőbb motívuma magas fokú hivatástudattal és kiváló szakismeretekkel végzett munkájának, de szinte életprogramjának is, azt ilyen véletlenszerű kijelentésekben lehetne nyomon érni: — Gyakran mondom kollégáimnak, de a nővéreknek is: igazán úgy kellene a betegekhez közeledni, mintha legközelebbi hozzátartozóink lennének. S meg kell próbálni átélni fájdalmaikat, sőt ha lehetne, még a halálfélelmüket is. Pedig nem is olyan régen ő is közeljárt a halálhoz, súlyos betegségen esve át 1967-ben. A gyógykezelésen túl hallatlan akaraterejének, önszuggeszciőjának köszönheti, hogy talpraállt. Még fát is fűrészelt, hogy a betegség következtében időlegesen beállt mozgásszervi funkcionális zavarokat leküzdhesse, és teljesen meggyógyuljon. Mihamar sajátkezöleg, mind teljesebb biztonsággal operált, s a mütőskönyv szerint már tavaly ls olyan teljesítményt nyújtott, amilyennel bármelyik kartársa elégedett lehetne. Ami a krízisből visszamarad): megfontoltabbá vált mozgása. Am, betegeinek megnyugtató érzés és Jóleső látvány, ha óvatos lejtésű, de mindazáltal magabiztos léptéivé végighalad a kórházi folyosókon vagy a kerti sétányokon, s talán részünkről sem tűnik hangzatos megfogalmazásnak, ha leírjuk: továbbra ls a maga választotta, az egyetlen úton. MIKUS SÁNDOR gyermekkorába és ifjúságába ágazó gyökerei is. Ilyen családi vonatkozású emlékek érzelmileg mindmáig fogva tartják. Mint például az is, amikor egy öccsén végzett, alig háromöltésnyi műtét négyszáz koronájába került apjának, ami szinte anyagi megrendülést idézett elő a kis jövedelmű családban. Nem véletlen hát, ha olyan etikus orvos hírében áll, aki akkor sem gazdagodott meg, amikor pedig mindenki másnak a kispolgári magánvagyon szorgos gyarapítgatásán vagy éppen harácsolásán bicegett a bokája. Egyetemi évei alatt egyre többet forgott az egyetemi és főiskolás Ifjúság baloldali köreiben, 1935-ben tagja lett a szovjetbarátok szövetségének, és sokakkal egyetemben a kommunista pártnak afféle értelmiségi-ifjúsági propagandistájává vált. Volt idő, amikor ' például Laco Novomeskývel együtt, ötven-hatvan címmel a zsebükben járták Prága utcáit, a párt illegális röplapjait terjesztendő. Az összeomlásban, 1938 márciusában nyerte el az orvosi diplomát, s Prága megszállását már katonaként élte át. Tíz nap múlva Szlovákiába helyezték, majd mikor jött a háború, helyőrségről helyörségre vándoroltatvolt talán az első komoly iskolája. Hallatlanul megfeszített munkát kellett végeznie, volt olyan nap, hogy nyolcvan sebesültet is kaptak a zvoleni kórházból, ahol azokat csak elsősegélyben részesítették. Amikor a felkelés ezen a területen is defenzívába szorult, 1944. október 19-én ki kellett üríteniök a kórházat. A betegekkel együtt polgári ruhába öltözötten a kokavai hegyeken át Sliačra vonultak vissza, ahol egy kórházvonathoz csatlakoztak, majd Banská Bystrica — Brezno irányában folytatták útjukat. Podbrezová eleste előtt fel kellett oszlatniok alakulataikat, különválasztották a partizánokat és a fiatonákat, a súlyos betegeket Stará Horára irányították, a többieket pedig ideiglenes igazoló iratokkal ellátva, a hegyek közé küldték. Jó ideig maguk is a hegyekben bújdokoltak. Később, szinte hihetetlen körülmények között egyenként visszaszivárogtak a likieri kórházba, s minthogy áruló vagy besúgó egy sem akadt a helyi lakosok között, aki a felkelés idején végzett munkájukról tájékoztatta volna a Gestapót, szinte a környezetükbe dermedő természeti lények végtelen óvatosságával várták ki a felszabadulást, amely 1945. január 22-én következett nyek tekintetében. Azt hiszem, Így va gyünk az életünkkel is. ták. Életének legkedvezőtlenebb lordulatát idézte elő a lasiszta megszállás, megakadályozva öt abban is, hogy dédelgetett vágya szerint endokrinológiai képesítővizsgát tehessen a belgyógyászat nagynevű prágai orvosprotesszoránál, Jozef Charvátnál. Ambícióiból csak annyit tudott megvalósítani, hogy időközben saját költségén, szabadsága terhére Vyšné Hágyn, Siska professzor mellett tanulmányozhassa a mellkasi műtéteket. Leszerelése után Hnúšfa-Likierben lett orvos, majd 1942 áprilisában a bratislavai állami kórház sebészetére került. A háború embertelenségei — Radnóti szép szavával élve — a harcra tiportak táborába vezették. A párt illegális sejtjeinek egyik megbízottja, egy likieri munkás közvetítésével, akivel egyébként állandó kapcsolatot tartott fenn, valamint egy Banská Bystrica és Bratislava között szolgálatot teljesítő futártiszt ösztönzésére a Szlovák Nemzeti Felkelés harcosai közé állt. Likierbe ment, s jelentkezett a felkelési körzet katonai parancsnokságán. A breznói hadosztályparancsnokság hadnagyi rangban egy sebészeti csoport vezetésével bízta meg, s kinevezte a likieri kórház igazgatójává. Ez Likierböl való, s szerény körülmények között élt tanító fia. Édesanyját még kora ifjúságában elvesztette, gimnazista öccsét pedig tífuszjárvány vitte el. Rimavská Sobotán (Rimaszombatban) érettségizett. Gimnáziumi évei majdhogynem tragikus befejezést nyerlek, mivel a „Dav" című folyóirat szorgalmas olvasója volt s ezért nem sokkal az érettségi előtt ki akarták zárni az iskolából. Egyetemi tanulmányokra Prágába jelentkezett. Eredetileg Inkább mérnök szeretett volna lenni, mert ínég orvostanhallgató korában is nosztalgiával tekintgetett fel a műegyetem Vencel téri épületére, amikor arra vitt el az útja. S hogy mégis az orvosi pályára lépett, abban több körülmény játszott közre. A pálya iránti vonzalmon kívül talán korán kialakult, mély szociális gondolkodása volt a legjelentősebb tényező, amelynek voltak a családi életükbe,