Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-04 / 26. szám, Vasárnapi Új Szó

ettől a nőtől. Aranka előbb-utóbb úgyis rendőrrel fog kerestetni. A rendőrség pedig megtalál, hiszen ma már nagy felkészültséggel, fejlett technikával dolgozik. íme itt áll Salamon mérnök, akit köröztet a felesége, aki nem találta meg helyét az összkomfortos szerelemben, s most Betörőnével karöltve kisétált a társadalomból. Hogy minek ez az újabb asszony, nem érti. Viszont nem ez az egyetlen dolog, amit nem ért. Csak ne sajnáld magad, motyogta gondolatban, ne sajnáld magad, senki sem kényszerített erre a cigányéletre. Úgy látszik, túl nagyok voltak az ambícióid, s kicsi a tehetséged, s még a szakmádhoz sem értesz igazán, egy jóeszű parasztember bármikor zsebrevág. Mindig csak annyit tanultál^ amennyi a látszathoz kellett, például ahhoz, hogy ki ne bukj a főiskoláról. Azzal csaltad magad, hogy alig kell tanulnod, játszva elérsz mindent, amit másoknak görnyedezve és verejtékezve sikerül elérniök. Most kiderült, hogy képességed sincs alaposabb és elmélyültebb munkára. Azt hitted, csak játszod a felületest, a könnyelműt, a „nagyvonalút", de alapjában véve rajtad múlik, mikor pipálod le a többieket. Most kiderült, hogy valóban felületes vagy, lassú észjárású, akaratnélküli pipogya fráter ... Pardon! Salamon mérnök gondolatban szinte meghajolt önmaga előtt, pardon! Azért ne vigyük túlzásba a dolgot. Nem vagy te középkori szerzetes, hagyd másoknak az önostorozást. Nem vagy sem különb, sem hitványabb a többieknél, hacsak ez a mostani lépésed nem hangolja ellenéd az isteneket. A földieket természetesen. Ha szellemi síkon sokszor maradtál is alul felebarátaiddal szemben, ha kiállásról, igazad megvédéséről volt szó, sosem vallottál szégyent. Bátorságot fiatalok és öregek egyaránt tanulhatának tőled. Avagy nem egymagad válttattad-e le a szövetkezet korrupt vezetőségét, nyakukra hozva az állami ellenőrzést, s utána „idegen" létedre a tagság elé álltál, s követelted azonnali leváltásukat? S ha utána karóval ütik le a derekad? Bár leütötték volna! Akkor most utólag nem kellene rádöbbenned, hogy mindez csak szerepjátszás volt, hogy a bátorságot is csak megjátszottad, mert mindenáron szerepelni akartál, n legkönyebb ellenállás felé törve akartál tekintélyt szerezni magadnak azzal, hogy feljelentetted kollégáidat, ha a munkáddal már csak az átlagosak, a középszerűek számát tudtad szaporítani. Ha akkor leütik a derekad, vagy szétverik a fejed, most nem kellene megállapítanod, hogy lényegében gyáva vagy, amit ez az ocsmány és értelmetlen menekülési kísérlet is bizonyít. Hová menekülsz? Játszod a mesehőst „köd előttem, köd utánam" motyogod, s befekszel egy ismeretlen város, ismeretlen szállodájába egy vadidegen lotyóval? S ha elfogy a pénzed, beállsz komédiásnak? Éljen Salamon mérnök, komédiás és puskatöltögető ...! Szabóné Jozefin Edit: MAR Egyedül az úton Este ébredtek fel, lementek, megvacsoráztak, majd felvittek a szobára egy üveg debrőit és megitták. Egyetlen szó nélkül és szomorúan. Azután szerétkeztek, világos aggyal, minden elragadtatás nélkül. Salamon úgy érezte, nem is vele, hanem valaki mással történik mindez, ő fölötte áll önmagának. Reggel arra ébredt, hogy Paula felöltözve fésülködik a kis tükör előtt. — Elmegyek — mondotta a lány. — Hova? — kérdezte Salamon. — A többiek után. — Isten veled. — Szervusz. Búcsúcsók nélkül távozott... Salamon dél felé szállt autóbuszra. Másfél órát tartott az út Fecskefalváig. Lehajtott fejjel ment a lakására. A komédiások már nem voltak a faluban. Az íróasztalán fehér füzetlap várta. Egyetlen mondat állt rajta: „Ne keress, majd a válóperen találkozunk. Aranka". A szekrény tetejéről leemelte kis utazóbőröndlét, néhány inget, zoknit, zsebkendőt, egy félllter konyakot, s egy doboz aszpirint tett bele. Megborotválkozott. Délután négy órakor kalap nélkül, bőrönd nélkül, zsebredugott kézzel elhagyta a falut. Ennek már két hete. Azóta nem látta senki Salamont... ÖT Már öt óra. Az asszony türelmetlenül áll az ablakban. Ogylátszik, hiába várja. Pedig egész nap minden gondolata az övé volt. A vágy elzsibbasztotta a percek egyhangúságát. Am most, mikor már az óra mutatója a megszokott perchez ért, nem bírja tovább. A könnycsepp ezüstharmatként remeg selymes pilláin. Megszokott mozdulatokkal elrakodik. Bezárja a fiókot. Vége a munkaidőnek. Elmúlt öt óra, és ő még mindig vár. „Jöhetne már. Legalább ma jönne időben haza. Miért nem szeret itthon lenni? Miért menekül? Mit vétettem én ellene? Mi történhetett? A gyerekeket is alig látja! Olyan régen volt, mikor éjjeleket átbeszélgettünk. Elindul. Mire várjon tovább? Pár óra, míg jön a következő busz. Addig elmegy a gyerekekért. Majd csak eltelik az idő. Csak most ne találkozzak senkivel. Nem tudnék mosolyogni, kedveskedni, beszélgetni. Ö, miért is van ez így?! Csak ma, legalább ma jönne időben haza! Mennyire vártam! Nagyon szerettem volna örömet szerezni neki. Ojra egymásra találni, együtt örülni, éppúgy, mint rég. Nemcsak a pénzt hajszolni, túlórázni! Egymásra találni, egymásnak örülni " Sóvárogva gondolt az elmúlt évekre. Milyen szép volt minden. Mennyire hitt a boldogságban. Hisz olyan szerelmes volt. Ö kívüle nem volt senkije. Nem csak a szerelmet, a jövőt, az otthont, a védelmet is nála kereste. Egész szívét, lényét, mindenét adta a szerelembe. Fenntartás nélkül. Nem cserébe, de örökre adta. Olyan őszintén, mint aki hisz abban, hogy soha többé vissza nem kéri. A gyerekek ugrálva, csókokkal várták. Elhalmozták becéző szeretettel. Szemük szerető ragyogása halvány mosolyt csalt fáradt arcára. Felöltöztette őket. S elindult csak úgy, valamerre. Hogy hová, maga sem tudta. Hirtelen indulattal készült valami ismeretlen cél felé. A gyerekek örültek a sétának, futkározva harapták a levegőt. „Miért hanyagol így el? Talán, mert fáradt vagyok, törődött. Itt a két gyerek. Otthon is, munkában is igyekszem a legtöbbet adni magamból. Napjaim kettős gondban őrlődnek fel. Mit kapok cserébe ezért? Ki mondja érte, hogy k ö s z ö n ö m ! Ki törődik azzal, hogy én mit érzek? Ki kérdezi meg tőlem, hogy jól aludtam-e, mit főzök, fáj-e a fejem! S kit érdekel..., hogy mikor végzem el ezt a rengeteg munkát? Kit érdekel, kit érdekel... — Szevasz, meg sem ismersz? Ogy el vagy gondolkodva! Mi az, csak nem sírsz? Éppen hozzátok készültem. Az asszony felkapja fejét a köszönésre, tétován körülnéz. Elmosolyodik. A gyerekek körülugrálják a fiút. A kicsi alig éri el a kezét, ágaskodik, kapaszkodik, csak hogy megfoghassa. — Szevasz, mi meg elé jöttünk. Nem üzent semmit, hogy miért nem jött haza? A fiú nem tudja mit feleljen. Cipője orrával a homokot túrja. Minden, figyelmét egy katicabogár köti le. Az asszony várakozva figyel. Könyörgés ül a szája szögletén. Egész alakja feszült várakozás. — Nem szólt semmit — nyögi ki végre a fiú. Én is azt hittem, hazajött. Különben nem is zavartalak volna. Fussatok ide, hoztam nektek csokoládét. A gyerekek egymást megelőzve futottak hozzá. A kicsi elesett, de hamar felugrott és futott tovább. Az asszony csak állt, szólni sem tudott. Megjött a busz. Kiszálltak. S hamarosan eltűnt a szemük elől. A férfi most sem jött. — Gyere, ne várjunk itt tovább, elkísérlek. Megfogta a fiúk kezét s várt. Az asszony is lassan elindult visszafelé. Gyönyörű este volt. Még nem volt egészen sötét. Álmosan csöndes volt minden. Az utca zaja, elhalkult. A fiú nevetett, játszott a gyerekekkel. Jókedve kellemesen hatott rá. Mélyet szítt az üde virágillatos levegőből. S siető léptekkel utánuk indult. ORA Megérkeztek. Adott enni a gyerekeknek. Megmosdatta, lefektette őket. Hancúroztak még egy kicsit, aztán elnyomta őket a jótékony álom. Ketten maradtak. El nem küldhette, hisz máskor is lejár hozzájuk. Meg aztán rossz lenne most egyedül. Így legalább nem fog gondolkodni. Mosolyogni próbál és sikerül. — Hát ha már eljöttél, gyere igyunk valamit. Brandyt vettem, ő azt szereti. Nagyon vártam most. Nem tudom, ml történt velem. Egyszerűen sírni szeretnék. Szerettem volna megcsókolni, megfogadni, hogy soha, soha nem történhet köztünk semmi, ami fájna, ami idegenné tehetne, ami elszakítana egymástól minket. Szerettem volna egy kicsit beszélgetni. Nem csak azt, hogy mit vettél enni, nem vagy-e éhes! De sajnos, elmúlt már ez a hangulatom. Lekéste a vallomást. Pár órát késik csak és mégis sokat, nagyon sokat. A fiú megilletődve hallgatta. Neki új az Ilyen fájdalom. — Jól van, ne törődj vele! Tudod, hogy van ilyenkor. Ünnepelni kell, gavallérnak lenni, mert különben kigúnyolnák a többiek, hogy fél az asszonytól, egy pamcsember meg, hogy fösvény. Az asszony élesen közbevág. — Csak vigasztalj. Most rámfér. Úgy beszélsz, mintha te ls férj lennél. Annyira véded, mintha magadat kellene védeni. Jól kitanítottak már téged is. Vagy csak nem nősülni készülsz? ... — Eszembe sincs! Hisz még katona sem voltam! A fiú felszabadultán felnevet. Majd ijedten elhallgat, fél, hogy megbántotta véletlenül is az asszonyt. Közelebb lép bocsánatkérőn. Az asszony kíváncsian néz rá. Ki is ez a gyerek, akivel ő most itt beszélget. Mi köze hozzá? Miért is mondott el neki olyan szamárságokat. Hisz még meg sem értheti. Az asszony úgy néz rá, mintha most látná először. Nem férfi még, de már nem is gyerek. A fiú arca közel van hozzá. Nézi az asszonyt, nagy, kitágult szemekkel. A pohár félúton megállt a levegőben. Az asszony arca kigyúlt s lesüti szemét. Fél, hogy hirtelen támadt gondolatát meglátja szemén a fiú. Ojra öntött. Ittak. A csönd ráült a falakra. Nehezen teltek a percek. A mondatok értelmetlenül szétestek a csöndben. — Későre jár, elmehetnél. Már biztos csak éjjel jön. A fiú nem felelt. Tágranyílt szemével sziJte megigézte az asszonyt. A fellobbanó vágy égett szemében s elvette arcának bársonyos ártatlanságát. Szája lassan megmozdult. Szeme sugara simogatta az asszony minden mozdulatát. — Milyen kék a szemed! Nem szeretem, ha szomorú vagyl Az asszony megfordult, elöntötte a forróság. Kiszáradt a torka. Nyelt egyet. A hartg • suttogva tört utat remegő ajkai közül. — Elmehetnél. A fiú nemet Intett. Némán nézte az asszonyt. Lassan felemelkedett. Megállt az asszony is. Várt. Nem tudta mit tegyen. — Fél fejjel magasabb — gondolta. És milyen ártatlan. Talán még nem is borotválkozik. S én még majdnem megijedtem tőle. Elnevette magát, s egész közelről nézett a fiú arcába. Megcsapta forró lehelete. Fájdalmat érzett a gerincében. A fiú hevesen magához rántotta. Már nem védekezhetett. Remegve, vadul csapott le a fiú szája. Mohó vággyal, remegve csókolta az asszony száját. Csodálatos könnyű borzongás futott végig hűvös bőrén. Átforrósodott a fiú vágyától. Furcsa és új volt, amit érzett. Keze elernyedt s nem védekezett. Megbénult a vad szenvedély erejétől. — Sír valaki. A kisfiam. Felébredt! Kiszakította magát a vadul ölelő karok közül s szó nélkül az ajtóra mutatott. Leroskadt egy székre, arcát kezébe temette. Gyámoltalanul sírt, nyöszörgött elesettségében. A szoba visszhangzott zokogásától. Egyedül maradt. Egyedül... SOÓKY G. LÁSZLÓ: S T

izennyolc ... tizenkilenc ... húsz ... húszon ... aztán eltévesztem és újrakezdem: Négy... öt... hat... Esik. Állok a régi parasztudvar hosszú csűr-eresze alatt és a leguruló vízcseppeket próbálom egy újjal eltalálni. Ha sikerül, a lomhanagy vízgolyó sok-sok apró sugárban fröccsen szét. Ritkán sikerül, mert nem tudok tisztességesen odafigyelni. A kezem inkább csak ösztönszerűen lendül ide-oda, a szemem máshova figyel. (Feketekérgű akácok sírnak. Esőkönny^ük lepereg a sárba, szilánkokra szakad. Tüskedárdáik hasítják az eső egyhangúságát, a fáramászó gyerek ruháját is). Lassan szakadoznak a felhők, de nincs világosabb. Odább, a faluban egyenként kivilágosodnak az ablakok, pedig az este nem siet. Gumicsizmás férfiak indulnak hazafelé az etetésből vacsorára, kancsó borra, asszonyuk derekához. Minden nap így fejeződik be. Csak az eső nem esik minden nap. Ne kérdezd miért. Az eső elállt. Ballagok a falu hosszú főutcáján. Sápadt villanykörték pislognak a nedves árkokba, ahol a gyerekek délután sárgátakat építettek, meg újságpapír-hajót úsztattak. — Azt hittem, hogy nem jössz el. — Eljöttem. — Megcsókolsz? — Megcsókollak. Az akácok kusza ágai határt rajzolnak az égre. Tüskéik karcolgatják a felhőket. Kopár törzsükhöz félénk fácánok lapulnak és remegve várják a reggelt. — Esőben minden sokkal szebb. Nézd a fények, hogy reszketnek a faluban... Szeretnének közelebb húzódni egymáshoz. Gyere te is közelebb. Én szeretek esőben csavarogni. Szeretem, ha a víz végigfolyik homlokomon, és ha az ingem a hátamhoz tapad. A lovak is szeretik az esőt. Patáikat mélyen a sárba fúrják, hogy hűsítsék a lábukat. És szeretik, mert tisztára mossa a sörényüket, s ha megszárítják a napon, újra lebeg futás közben. — Mondd! Mondd még tovább. — Tovább? — Igen. — Nincs tovább. — Szeretném, ha tovább mesélnél. — Mondtam, hogy nincs tovább. Csukd be a szemed, és magad is látni fogod. Vagy nézz a tóra. A tó is esőből lett. És minden ott indult el, amikor először esett eső. — Szépen meséltél. Gyere- kísérj haza. A tóparton többször megállunk csókolózni. Talán szeretjük is egy' mást. A zsilipnél sokáig bámuljuk a zuhogó vizet. Gondolataimban végigfut az egész mai nap. Elbúcsúzok Évától, és copppgva Indulok hazafelé. Hirtelen eszembejut; megnézhetném, hogyan fekszik le Éva. A redőny rései között lesek a szobába, még azután ís, hogy Éva eloltotta a villanyt. Sokáig nem bírok elaludni. Megered az eső, csendben kopog az ablakomon. Ruhát kapok magamra. Újságból hajót készítek, és vízrebocsátom az útmenti árokban.