Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)
1971-07-29 / 178. szám, csütörtök
A négy motoros Iljusin átrepülte a sivár és vad Hinifrtikus hegységet. A hegyeket hótakaró és kék alkony fedte be. A nap lemenőben volt. Csupán a fekete felhők és a fagyosan sárga mennybolt maradt, s a határtalan magány ebben a tizkilométeres magasságban. Balról a hegyek Kábul fényeit rejtegették. Karachiban forró volt az éjszaka, az égbolt pedig kék volt, mint a tinta, s hatalmas csillagok ékesítették. Calcutta felett fonákul jött fel a félhold. Csupán a Mekong felett kezdett hajnalodni. Végtelenül kék, majdnem békebeli reggelre virradtunk. A Kőedénysíkság felett a felhők mint hatalmas vattacsomók gomolyogtak. Azután a rizsföldek tárultak elénk. A város pedig, amely békésen feküdt a Vörös folyó partján, Hanoi volt. Tehát megérkeztünk ... Szirénák Hanoi felett Az éjszaka kellős közepén hirtelen felébredtem. A szobában irgalmatlan volt a sötétség, s a Thaung-hat szállóban és a Ngo-Nguyen utcán talán egy porszem se moccant. Az ágyam fölött csodálatos világos köd. Meg is érinthettem volna, muszlin függöny volt, a szúnyogok ellen. A magas ablakból, amelyre az égető nap ellen zöld francia zsalugátereket sziereltek, látni lehetett a Trang-Thieu útkereszteződést, a sarkon pedig a nagyáruházat. Az utcákon csendes suhogással majdnem éjfélig hömpölyögtek a hanoi kerékpárosok. A fák koronái alatt a cigaretta-, sorsjegy- és magárusok parányi olajlámpái pislogtak. A távolból időnként, mint faluhelyen, kutya ugatott. Csengetett Hanoi egyetlen villamosjáratának villamosa, hosszasan fütyült a Hanoiból délfelé induló vonat mozdonya, amely Tlianh-Hoán keresztül Vinhbe indult. Nem tudtam aludni. Lenn, az első hanoi éjszaka kellős közepén mindenütt csend és sötétség. Sötétek voltak az utcai lámpák. Tegnap estefelé elnéztünk a Bai-say parkba, ahol egy tavacska és egy érdekes egylábú pagoda áll. Valahonnan ide hallott az esti harangszó. A harangzúgás átvonult a város felett és fáradtan telepedett meg a fák koronáin. Betértünk a szemközti öreg buddhista imaházba. Hűvös volt itt és félhomály. Megborzongtunk. A félhomályból barna csuhás hosszú alak lépett elő, fekete női kendővel viaszsárga koponyáján. A szája piros volt mint a vér, és a fogcsontjai sötéí«k, mint a mahagóni fa. Thanh Tan pap volt. Néztük, hogyan ül le keresztbevetett lábakkal a szentek tizenegy aranyozott szobra alatti lépcsőn. Bal kezében huong fazék, a jobban pedig valamiféle fából készült ütőszerszám. A feketére lakkozott famennyezet felé halk sercegéssel terjengett a faggyúgyertyák fiislVIETNAMI DÉLKÖRÖK (1) je. Thanh Tan elkezdte imádságát. Érthetetlen ritmusban dobolt az edényen és folyt a csodálatos hősi beszéd. Az egész imaházat megtöltötte a homokkal töltött edényekbe állított áldozati gyertyák illata. — Békéért imádkoztam —, mondta, amint befejezte. — Azért imádkoztam, hogy Vietnamra többé ne hulljanak amerikai bombák ... Aztán eloltotta a gyertyákat. Utolsóként azt, amely Ho Si Minh képe előtt égett . . . Első hanoi éjszakám kellős közepén a Thanh Tannal való találkozásra gondoltam, mert a hang, amely felébresztett, a távoli szirénák zúgása volt. Vannak olyan pillanatok, amikor az ember egyszeriben nem tudja, mitévő legyen. Nem tudtam, mihez kezdjek. A szirénák szinte nyögtek és könyörögtek ... Hangjuk behatolt a csontvelőbe és a hideg járta át a testemet. Aztán az éjszakát tompa robbanás remegtette meg. Egy, kettő, öt, tizenegy, ... tovább nem számoltam. Aztán ismét felbúgtak a szirénák. Időnként elveszett a hangjuk, hogy aztán félelmetesebben térjen vissza. Valahonnan délről jött ez a hang. S utána úgy tűnt, mintha valahol pokolian nehéz krumplit szórnának ki a zsákból. Másnap olvashattuk, hogy az amerikaiak bombákat dobtak Hanoi környékére, a déli tartományra és Haiphongra. A múlt év november 20-ról 21-re virradó éjszaka két és három óra között történt valami. Néhány viszonylag nyugodt hónap után ismét hullottak bombák a Vietnami Demokratikus Köztársaságra. Minden figyelmeztetés nélkül. Alattomosan ... Senki sem tudta, miért. Talán ezzel magyarázható, hogy a város meg se moccant. Aludt nyugodtan tovább. Bezártam az ablakot. Ogy tűnt, érzem a le vegőben a puskaport. Yen a kislány A tegnapi kék égboltnak nyoma veszett. A város felett esőfelhők vonultak. Ömlött, mintha dézsából öntötték volna, a levegő az üvegház levegőjéhez hasonlított. Az emberek esőköpenyekben, fejükön hegyes, vietnami kalapokban forgolódtak kerékpárjaik körül. A Duong' Dien-Bien Phun keresztül hajtottunk ki a városból Ha-Dong felé. Már megtudtuk, hogy az éjjel 200 amerikai repülő járt itt. Tudjuk azt is, hogy a Haiphong déli tartomány fölé való berepülésük nyilván a fő akciót álcázó manőver volt. megszállni Son Tayt, a Hanoitól alig 25 kmnyire levő települést és kiszabadítani a fogolytáborból az amerikai foglyokat. A két helikopter közül az egyiket és az őket kísérő vadászrepülőgépek többét lelőtték. A berepülés előtt néhány órával azonban nyilván véletlenül, vagy talán szándékosan, kiürítették és máshová költöztették a tábort. Az akció buborékként szertefoszlott. Son Tay térsége le van zárva. Rátérünk a vörös, eső áztatta útra, Thui Phuong falu felé. A levegő hirtelen lehűlt, és egyszeriben nyirkos, tolakodó lett a tél. A rizsföldekről és a banánligetekből könnyű pára emelkedik fel. Lien Xo, Lien Xo, — kiabálnak ránk minden faluban a kis mezítlábas vietnamiak. Minden fehér embert orosznak" tekintenek. Haraso, Lien Xo, Haraso... Thu lo Phuongtól nem messzire az F—4 vadászrepülőgép ledobta halálthozó rakományát. Latyakos rizsföldeken, a lövedékektől szaggatott krátereken folytatjuk utunkat. Tropikus védősisakkal a fején, és puskával a vállán, egy fiatal leányka ál! itt. Tramn-Trinh százados, a közeli rakétaegységtől, a rakéták maradványait vizsgálgatja. Valóban, még bűzlik a puskaportól. Egyszeriben valaki gyengéden megérinti a kezemet. Megfordulok, s fiatal lány arcába pillantok. Éppen úgy. mint annak, aki ott áll puskával a vállán, nehéz copfokba font hollófekete a haja. Szokás szerint az ô fején is trópusi sisak van, testét könnyű ruha fedi és mint egy kiskatona férfinadrágban van. A fekete szemek dermedten tekintenek rám, és gyermekiesen, tanácstalanul mosolyognak. Az ujjaival megérint. Azt akarja tudni, hogy hívnak. Egész gyermekhangja van. Mindenki odafordul, mosolyogva nézi a jelenetet. Honnan jöttél, kérdezi tovább. És: nálatok nincs háború? Ugye nincs? Az jó — sóhajt fel elmerengve. És az ujjai csak simogatják a furcsa idegen karját. Aztán megfordul és az országút felé indul. Kerékpáros férfi várja őt. Nézem, ahogyan felül a drótcsomagtartóra és mind a ketten elindulnak. Ez a kislány, mondják gyengédségtől teli mosollyal, ez a kislány a Yen nevet viseli. Fecskét jelent. Vak. Délen, a Ben-Hal folyó közelében partizán volt. Bombarobbanás vakította meg. De nem teljesen — mondják sietve. Ogy, hogy mindent csak árnyékként lát. Téged is csak úgy látott, mint egy árnyékot. Egyszer minden bizonnyal ismét látni fog ... Legszívesebben utána futnék. Azonban mindkettőn, ő is és az apja is, eltűntek a Thuy-Puong falu végén levő fák mögött. Örökre. Olyan érzés fogott el, mintha ebbe az egyetlen pillanatba belesűrűsödött volna az egész Vietnam sorsa. Alkonyatkor visszatértünk Hanoiba. Az eső elállt. Az átázott utakon emberek siettek hazafelé a földekről. Mezítláb, könnyű, átázott ruhákban, vállukon a nehéz teherrel. A falusi kunyhók előtt ismét égtek az olajlámpák. És valahol, a messzi délen, a 17. délkörön, folydogál a BenHal folyó. Talpalatnyi föld, ahol Yen, a Fecske névre hallgató kislány harcolt és megvakult. Mindkét név, a kislány és a folyó neve is égetett, mint a tűz. És égetni is fog, amig azt a helyet fel nem keressük . . . ZDENÉK KROPÁC Épül a második acélmű Ez év június elején jubilált a Kelet-szlovákiai Vasmű acélműve, melyben az elmúlt öt esztendő alatt több mint hatmillió tonna acélt gyártottak. Népgazdaságunk rohamos fejlődése egyre nagyobb igényeket támaszt a termelés minden szakaszán, így hazánk egyik legnagyobb kohóművétől is több jóminőségü bádogot vár. Ezért az ötéves terv irányelvei szerint a Kelet-szlovákiai Vasműben 1975-ben évente már 3,4 millió tonna acélt kell gyártani, s a készárutermelésben el kell érni a 11 milliárd korona értéket. Ennek érdekében vált szükségessé a második acélmű felépítése. Vladimír N á 1 e p a mérnöktől, a Kelet-szlovákiai Vasmű beruházási osztályának vezetőjétől érdeklődtünk a második acélmű építése felől. — Mikor kezdték építeni, hogyan lialad a munka? — Az eredeti terv szerint ez év június 15-én kellett volna megkezdeni a munkát, de az ostravai Hutný projekt n. v. korábban átadta a tervekel, s így május 19-én, az SZLKP kongresszusa megkezdésének napján megindult az építkezés. A košiCei Kohászati Vállalat dolgozói jelenleg is sikeresen teljesítik feladatukat ezen az építkezésen. — Az első acélműhöz hasonló terv alapján épül a második? — Nem, a második acélmű konvertorai nagyobbak, korszerűbben kivitelezettek lesznek, s teljesítményük is nagyobb lesz. A jóváhagyott terv alapján a második acélművet 38 hónap alatt, — csaknem két évvel korábban, mint az elsőt — kell felépíteni. Ez a két év — amit a kritikus 1908-—69-es időszakban uralkodó huzavona, s a népgazdaságnak igen nagy károkat okozó „okoskodás" folytán elvesztettünk — éppen hiányzik. Kár volt azon tanakodni, kell-e második acélmű, vagy sem?! Ma ez a szövetségi kormány által figyelemmel kísért építkezés. Kormánydöntés alapján 1973 júliusában át kell adnunk üzemeltetésre. Akinek csak egy csepp köze van ehhez az építkezéshez, azon igyekszik, azért versenyez, hogy ezt a határidőt betarthassuk. Ezt egyébként népgazdaságunk érdekel is megkövetelik. Ugyanis a CSKP XIV. kongresszusa irányelvetnek szellemében a konvertoros acéltermelést 18-ról 27 százalékra kell növelni. I kulik) Imádság és bombák 28. November 24-én a Délnyugati Front 21. és 5. hadserege, szétzúzva a bekerített román csoportosítást, több mint 30 000 katonát, tisztet és tábornokot ejtett faglyul, s rengeteg harceszközt zsákmá nyolt. Az ellenség védelmének sikeres óttö rése és oz 1., 2., 18. és 20. román hadosztály, valamint a 29. német gépesített hadosztály szétzúzása után a 51. hadsereg arcvonalszakaszán a keletkezett résbe Plodovitoje felé nyomult V. T. Volszkij tábornok 4. gépesített hadteste, az 57. hadsereg működési sávjában pedig T. I. Tanaszcsisin vezérőrnagy 13. harckocsihadteste. Ugyanakkor kezdte meg tevékenységét T. T. Sopkin tábornok 4. * lovashadteste is, amely még aznap elfoglalta Abganyerovo vasútállomást. Az ellenség megpróbálta lezárni oz 57. hadsereg útját Kalacs felé, és Sztálingrád olól ide dobta át a 16. és a 24. páncélos hadosztályt. Ezek azonban elkéstek, és ráadásul nem voltak olyan erősek, hogy elbírhatták volno a Délnyugati és a Sztálingrádi Front hatalmas erejű csapósait, amelyeknek a harckocsicsapatai november 23-án 16 órakor elérték a Szovjetszkijtanya körzetét, ahol a 4. harckocsihadtest 45. harckocsidandára P. K. Zsídkov alezredes parancsnoksága alctt elsőnek találkozott M. P. Rogyinov alezeredesnek a 4. gépesített hadtesthez tartozó 36. gépesített dandárával. A Délnyugati Front 4. harckocsihadteste Kravcsenko tábornok parancsnoksága alatt átkelt a Donon és Szovjetszkij-tanya körzetében találkozott Volszkij 4. gépesített hadtestével (Sztálingrádi Front). Ezzel a Don és a Volga között bezárult a gyűrű az ellenség sztálingrádi csoportosítása körül. Ezután a 64., 57., 21., 65., 24. és 66. had sereg továbbfejleszthette támadását Sztálingrád irányában, harapófogóként zárva össze az ellenség bekerítésének belső arcvonalát. Az 1. gárdahadsereg, a Délnyugati Front 5. harckocsihadserege és a Sztálingrádi Front harckocsi-magasabbegységekkel megerősített 51. hadserege üldözték a visszavonuló ellenséget. Közben azt a feladatot kapták, hogy minél meszszebbre vessék vissza nyugat felé a bekerített sztálingrádi csoportosítástól a szétvert ellenséges csapatokat, és hozzanak létre szilárd külső arcvonalat, amely szükséges a bekerített ellenség sikeres felszámolásához. Ezzel befejeződött oz ellentámadás első szakasza. December első napjaira erősen összeszűkült oz ellenség bekerítésének arcvonala, és a csapatok elkezdték a kővetkező szakaszt, amelynek feladata a bekerített csoportosítás megsemmisítése volt. December első felében a Doni és a Sztálingrádi Front csapatainak a bekerített ellenség felszámolósóro irányuló hadművelete igen losson holadt. Az ellenség a Hitler által személyesen ígért segítséget várva minden állósért szívósan küzdött. Csapataink támadása, mivel nagy részüket elvonták a Kotyelnyikovo környékéről támadó német csoport felszámolására, nem hozta meg a kívánt eredményt. A sztálingrádi vereség azzal fenyegette a németeket, hogy nagy hadászati katasztrófává növekszik. Az általános helyzet megmentésére a hitlerista hadvezetés mindenekelőtt azt tartotta szükségesnek, hogy a sztálingrádi irányban megszilárdítsa csapataink védettni arcvonalát, és annak fedezete alatt visszavonja a Kaukázusból az „A" hadseregcsoportot. E célból ,,Don" néven új hadseregcsoportot alakított, amelynek parancsnokságát von Manstein vezértóbornagyra bízta. A szerencse azonban nem kedvezett sem Mansteinnek, sem a bekerített német csapatoknak. A Wehrmacht óbban az időben rendkívül szűkében volt a tartalékoknak. Azok a csapatok, amelyeket sikerült összeszednie, igen lassan mozogtak a hosszan elnyúló utakon. És partizánjaink az ellenség hóta mögött, tudva, miért is sietnek a német csapatok déli irányban, mindent elkövettek, hogy megakadályozzák mozgásukat. A fasiszták legkegyetlenebb terrorja és minden elővigyázatossága ellenére, a bátor hazafiak tucatjával siklatták ki a hitlerista csapatokat szállító szerelvényeket. Az idő haladt, és a német csapatösszevonás, amelyre a bekerített csapatok felmentésének és az új védelmi arcvonal megteremtésének reményét építették, meghiúsult. Hitler, előre érezve sztálingrádi csapatainak pusztulását, sürgette Mansteint, hogy ne várja meg a csapatok teljes összpontosítását, hanem kezdje meg a hadműveletet. December 12-én Manstein Kotyelnyikov o környékéről a vasútvonal mentén meg is indította a támodást. Manstein kotyelnyikovói csoportja a 6., 23. és a 17. páncélos hadosztályból, egy „Tigris" nehézharckocsikkal felszerelt önálló páncélos zászlóaljból, négy gyalogos hadosztályból és sok megerősítő kötelékből valamint két román lovashadosztólyból állt. Az ellenségnek három napi harc utón sikerült 45 km-re megközelítenie Sztálingrádot, sőt át is kelt az Akszaj - Jeszaulovszkij folyón. Verhnye - Kumszkij környékén elkeseredett ütközet lángolt fel, amelyben mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett. Az ellenség, mit sem törődve az áldozatokkal, Sztálingrád felé tört. Az előző harcokban megacélozódott szovjet csapatok azonban szívósan tartottók a védelmi terepszakaszokat. A 51. hadseregnek és T. T. Sapkin lovashadtestének csapatai csak az újonnan odaérkező 17. páncélos hadosztály nyomására és a heves légitámadások következtében vonultak viszsza a Miskova folyó mögé. Az ellenség most 40 km-re volt Sztálingrádtól, és nyílván úgy vélte, hogy közel van és reális a győzelem. Ez azonban korai reménység volt. Vaszilevszkij a főhadiszállás utasításainak megfelelően felvonultatta és ütközetbe vetette T. J. Malinovszkij tábornok megerősített, harckocsikkal és tüzérséggel jól ellátott 2. gárdahadseregét. Ennek a csapása véglegesen a szovjet csapatok javára döntötte el az ütközetet. December 16-ón támadást indítottak a Délnyugati Front csapatai és a Voronyezsi Front 6. hodserege, amelyet a Délnyugati Frontnak adtak át, hogy a Don középső folyása mentén szétzúzza a németeket és a tormoszini csoportosítás hátába kerüljön. Vatutyin, a Délnyugati Front parancsnoka december 28-ón géptávírón jelentést tett a támadó hadművelet menetéről és a következőképpen jellemezte a helyzetet: - Mindaz, ami korábban a fronttal szemben állt, tehát körülbelül 17 hadosztály, mondhatni, teljesen megsemmisült és tartalék készletei a kezünkbe kerültek. Több mint 60 000 embert ejtettünk foglyul, legalább ennyi elpusztult; ily módon e volt csapatok szánalmas maradványai, ritka kivételektől eltekintve, ma mór szinte semmi ellenállást sem tanúsítanak. /Folytatjuk)
