Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-25 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó

Szabó Béla: Z6AZSA6 Komlós Aladár néhány héttel ezelőtt a magyarországi Ésben Gaál Gáborról írt, akiről nemrég megtudta, hogy egy cselédlány törvénytelen fia volt. A bír Komlóst rendkívül meglepte, mert Gaál Gábor Ifjú korában jóbarátja volt, és sosem tett neki erről említést, sőt az egyetemen úgy viselkedett, mintha dzsentri származású volna. Komlós még több hasonló esetről ad hírt ironikusan, megbocsátó hangon és végül hangsúlyozza, hogy: „nem fölöttük kell pálcát törni, hanem a társadalom fölött, amelynek makacs előítélete nem engedi kiegyenesedni a gerinceket". Komlós Aladárnak igaza van: nekem is volt egy szabómester barátom, aki szocialistának vallotta magát, de ha egy kis borocskát ivott, nyomban elhomályosodott a szeme, és magasztalni kezdte törvénytelen apját, aki dzsentri és zseni volt, és zsenialitását természetesen az ő lelkébe is oltotta. Ezért mondom, az sincs kizárva, hogy Gaál Gábor, a cselédlány törvénytelen fia valóban dzsentri származású is leheteti. Azt hiszem, közel járok az igazsághoz. Ezt a megállapításomat az olvasó is megérti, ha elmondom a hozzá való kapcsolatomat. Én Gaál Gábort nem ismertem, sosem láttam, csak havonta lapját, a Korunkat olvastam, és mert akkoriban gyakran éheztem, a Korunkat is gyakran éhezve olvastam. Ezért veszem most is úgy a kezembe a Korunk régi, a két háború közti számait, mintha ifjúságom részei volnának. Sokat tanultam belőlük, és egyszer írtam is a Korunkba. Egyszer, soha többéi Én magam sem tudom hogyan történt, de egy napon, azt hiszem 1932 nyarán írtam egy elbeszélést, és elhatároztam, hogy elküldöm a Korunknak, pontosabban: Gaál Gábornak. Persze ilyen küldés sem volt egyszerű művelet. Megvártam azt az áldott pillanatot, amikor egy-egy versem valamelyik napilapban megjelent, vásárolhattam akkor a honoráriumból bélyeget, és elbeszélésemet ajánlott levélben elküldhettem. Emlékszem még ma is, amint kissé elérzékenyülve számláltam le a postáskisasszonynak az ajánlott levél díját. Egy ideig még ott álltam a kis ablak előtt, és elnéztem, amint a kisaszszony a levelemre ráragasztja a színes, tarka bélyegeket, aztán csendesen és kissé riadtan tovább mentem. Mély sóhajjal és szomorúsággal gondoltam arra, hogy az egész izgalom talán fölösleges, Gaál talán nem is fogja közölni... De ezt a gondolatot elhessegettem magamtól. Eddig az összes lapok — a Kassai Ojságon kívül — hozták a kézirataimat. Az említett lap főszerkesztője úriember volt, szép, fényes sárga cipőben járt, szeme úgy csillogott, mint az aprópénz, és engem nagyon nem szeretett. Ha azt mondanám, hogy én szerettem, hazudnék, de nekem megvolt rá az okom, de neki?... Igaz, ma már tudom, hogy neki is komoly oka volt, költeményeimnek a fénye merőben más volt, mint sárga cipőinek a ragyogása. Folytassam?... Minek?... kevés ilyen gőgös főszer-, kesztőt ismertem... és tudtam, biztos voltam benne, hogy Gaál közölni fogja elbeszélésemet. Ilyen biztos akkor is voltam, amikor a Kassai Naplóba bevittem első versemet. És tudtam, hogy közölni fogják. Hát így voltam én Gaál Gáborral is, csak azt nem tudtam, hogy mikor fogja közölni. Keserű szájízzel arra gondoltam, hogy lehet, három négy hónap múlva. Tapasztalatlanságom ellenére jól tudtam, hogy a havi folyóiratok el vannak látva elegendő kézirattal. Szóval, eltart egy ideig, amíg sorra kerülök. Ekkor történt életem legnagyobb meglepetése. Egy hét sem múlott el, és a postás egy reggel táviratot hozott nekem. Egy táviratot, nem hittem a szememnek, soha én eddig senkitől táviratot nem kaptam, sőt még levelet sem írtak nagyon nekem. Legfeljebb nagyritkán egy lapot kaptam anyámtól, de táviratot? ... ezzel eddig még nem tüntettek ki. Most mégis kaptam egy táviratot, mégpedig Gaál Gábortól, amelyben megírta, hogy elbeszélésemet még e hónapban közli. Én gyorsan magamra kaptam a ruhámat és kimentem a napfényes nyári utcára. Persze ez is túlzás, mert nem mentem, hanem inkább lebegtem. Akkoriban a Zsidó utca elején, egy öregasszonynál laktam, és ott annyira nem törődtek az életemmel, hogy lebegni is tudtam anélkül, hogy valaki észrevette volná. Oly boldog, mint akkor, talán sosem voltam. Nagy örömömben üres zsebbel ültem be egy kávéházba, és kinéztem a nagy ablakon, mintha minden rendben volna velem. Sz. úr haladt el az ablak előtt, szerettem volna utána rohanni, hogy megmutassam neki a táviratot meg az elbeszélést, de nem mertem, féltem, hogy sok ostobaságot fecsegek majd össze. Később kiderült, hogy fölösleges lett volna utána menni, mert benyitott a kávéházba. Azt hittem, mellém ül... de nem, más asztalhoz ült. Én persze meg voltam sértve, pedig semmi okom nem volt. mert Sz. .úrnak itt valakivel találkoznia kellett. Ez a találkozás le is zajlott, utána hozzám jött. . . Sz. úr zongoratanár volt, de azért a lapokba is írt, majdnem mindenhez hozzászólt. Rendkívül barátságosan tudott mosolyogni, ehhez még halványkék szeme is volt, amely mosolyát kék árnyalattal vonta be. Nos, mit- folytassam dudogásomat, tény, nem tudtam ellentállni, azonnal kirukkoltam a távirattal meg az elbeszéléssel. A távirat szövegénél hümmögött még. — á . . á ... — mondotta többször, mint aki kellemesen meg v.an lepve, ez bátorított fel arra. hogy megkérjem, olvassa el elbeszélésemet is. Sz. úr volt olyan tapintatos, hogy azonnal nekilátott remekművem olvasásához. A mű szabad verssorokban volt írva, akárcsak a romániai Szilágyi Andrásnak az Oj pásztor című regénye, amely akkor igen nagy sikert aratott. De mindjárt hozzáteheÖsz vége felé jártak a napok. Fenn, mint valami foltozott piszkos lepedő terült széjjel a nyári kékség. Lenn, sűrű és nedves voit a levegő, akár a szivacs, mely tele szívja magát vízzel. Csúnya, visszataszító ilyenkor az idő. Szürke köd borítja reggelenként a házakat. Megfakult fákról erőtlenül hull a levél. Baromfiak összehúzódva egylábon dideregnek. Csomókba verődve, villanydrótokon gubbasztanak a verebek akár munkanélküliek a közvetítőben. A hideg feltartóztathatatlanul jön. Aki szegénv, még szegényebb lesz. Tudjátok-e, milyen a bútorozatlan és fűtetlen sz*iba? Olyan, mint egy üres, éhes gyomor. Az ember reszket... Keze lába meggémberedik, szája megkékül, gyomra, mint a szíve, úgy dobog, homloka világít, mint a megfagyott hó és él-. Mindezt az asszony biztos tapasztalatból tudhatta. Nyáron még hálhatott három apró gyerekével együtt a szalmazsákon, de télen ilyesmi lehetetlen. A föld nedves és hideg. A falak penészesek és rohadtak, akár a betegvérű állatok. Összekuporgatott garasaiból egy használt faágyat vásárolt. Elég széles, elférnek majd benne mind. Ő meg a legkisebb elöl, a két idősebb hátul fog hálni. Mégis jobb tesz, mint a szalmazsákon. A temető-uccán cipelték az ágyat. Nehéz volt. Az asszony meggörnyedt hátán keresztbe kötve vitte a fej és lábrészt. Tépett, megviselt arcából, világos szürke szemei, mint verejtékcseppek, úgy fénylettek. Utána csöndesen, mezítlábasán mentek a gyerekek. A kétéves, egyik kezével anyja szoknyájába csimpaszkodott, másik kezében egy kis deszkát vonszolt, vékony barázdát hagyva a puha földön. Ugrándozva tartott lépest az anyjával. Puha, gömbölyű hasacskáját újra és újra eíőre lökte, nehogy szoknyájától elszakadjon. A többi ágyrészeket a négyéves meg a h.itéves cipelte. Az asszony a hatévesre gondolt: — Iskolába jár. Egy nadrágra lenne haladéktalanul szüksége. Tegnap is bőgött. Úrifiú. Szégyelli magát. Az apja! A tisztaingü! Mennyit mosott rá. A piszkos! Mintha nadrágzsebéből rázta volna ki a li.it. Huh! finom úri nép. Kegyetlen úri nép! Ki hinné el? De ő már tudja. Beszélhetne ... de minek? A kö'iyköt majd leszoktatja. Szegény, máris több verést kap, mint enni. De ni... visít... [borzadj ez az ő hangja. — S arcával a gyerekek felé fordult. A hatéves sápadtan, reszkető lábakkal állt. Mellette a földön az ágyrészek hevertek. (Georgij Petruszov felvétele e bratislavai szovjet fényképkiállítás anyagóból). MÉRNÖKÖK ...