Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)
1971-07-25 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
ÚJ FELADATOK ELŐTT Valahol ott kezdődött minden: az e'mber és a humánum körüli fogalmak zűrzavarában, a mi szük irodalmi köreinkben éppen úgy, mint a cseh és szlovák irodalmi, művészi körökben, s mindez végül beletorkollt a marxista eszmeiséget fenyegető kispolgári mozgalomba, mely az igen tetszetős „emberarcú szocializmus" igényével fordult szembe mindazzal, ami tényleges szocializmus. A CSKP XIV. kongresszusának határozatában A társadalom szociálpolitikai és kulturális fejlődése című fejezetének 9. pontjában, mely a művészi értékek kialakítására helyezi a hangsúlyt, lényegében pontosan ezt állapítja meg: „A nem szocialista kispolgári irányzatok elterjedése különösen az eszmei alkotószférában oda vezetett, hogy a művészi alkotások és a kultúra jelentős része fokozatosan elhajlott szocialista küldetésé-, tői. Ez a folyamat abban csúcsosodott ki, hogy az úgynevezett „elitcsoportok" a jobboldal politikai céljaira használták ki ezt a területet". Hazai magyar körökben már 1962-ben hangzott el ennek az „emberségigénynek" a megfogalmazása, mely első pillantásra nagyon szűken az irodalomhoz tapadt, s azt követelte, hogy az osztályok és szociális rétegek problémáit általános emberi szempontok szerint ítéljük meg. Móricz Zsigmondnak az olcsó, parasztot lealázó népszínművek elleni felháborodását hamisította meg annak idején ez a látszólag provincializmus és sematizmus ellen hadakozó követelmény, és látszólag Fábry Zoltán vox humánájára kapcsolt. Szerzője egyszerűen megfeledkezett az ember és az általános emberi szempontok meghatározásáról, s legfeljebb egy nagyon homályos erkölcsi igény megfogalmazását jelentette, mely a torzulásokból eredő igazságtalanságok elleni állásfoglalásnak akart föltűnni. Gyakorlatilag mégsem vezetett sehová, legľeljebb a népi mélyrétegekből szakadt költők elleni otromba támadásokhoz. E kisszerű tusakodások közben minddenki megfeledkezett arról, hogy Fábry Zoltán vox humánája a múltban mindenkor konkrét erkölcsi és politikai állásfoglalást jelentett, mely rendkívül időzítve volt. „ ... ebben az órában nem lehet más fontosabb erkölcsi kötelességünk, mint a világot megmenteni a tömegsír-őrülettől, és kirántani az őrmester-barbarizmustól. Ennek az órának egyetlen emberi és történelmi parancsa van: hadat, harcot, tömeget a hitleri csizma elleni" — írja a Korunk és az Ot 1935. évi májusi számában, s már ez az egyetlen példa is elég volna annak bizonyítására, hogy az erkölcsöt nem tartotta valami elvonatkoztatott általános emberi szempontnak. A Fegyver s vitéz ellen című nagyszerű esszégyűjteményének bevezetésében pedig így ír: „Nem vagyunk sápítozó pacifisták, mi végbizonyosságot szuggerálunk, tettre ösztökélünk, és fegyver s vitéz ellen énekelve, fegyvert is igenlünk, de fegyvert törő fegyvert, igazságos harc igazolt eszközét, mert csak a vitézt levitézeltető ember kezében nyer a fegyver változtató, és így forradalmi értelmet. Csak a fegyver s vitéz utolsó barbarizmusát, a fasizmust likvidáló tettnek van értelme". A forradalmár, a kommunista publicista a középkor fasizmussá züllesztett vitézi erkölcsi eszményét rombolja itt a legkorszerűbb eszmeiség jegyében, mert pontosan tudja, hogy az emberi lét fellétele a modern civilizáció, modern technika, ipar, tudomány, s a fasizmussal szemben a dolgozó ember békevágya az egyetlen ténylegesen emberi igény, s épp ezért veti el a megalkuvó polgári pacifizmust: „Szó és fegyver itt egyértelmű: az emberméltó földi lét igenlése". Ugyanakkor a bűn és erény, igazság és hazugság erkölcsi fogalma is konkrét értelmet nyer: „Hogy a bűn ne lehessen újra erény, hazugság ne lehessen igazság, imperialista fegyver ne lehessen szociális értelem, hogy gyilkos virtus, vitéz, ha zsoldos vagy szolga, ne lehessen hős ..." Fábry Zoltán szocialista humanizmusa szintetizálta a polgári humanizmus, főleg Thomas Mann és Henrik Mann polgári humanizmusának megnyerő vonásait, az igazságosság, a méltányosság és tolerancia elvét: „A közös ellenség a különbözőségeknél is erősebben köt. Az antifasizmus múlhatatlan példa: különbségeket kovácsolt egybe, mert lényege a kohézió volt, és nem a kizárólagosság, és törvénye a humánum, nem a tekintetnélküliség". Minthogy Fábry Zoltán utolsó két évtizedében a szlovákiai magyarság antifasizmusának és saját antifasizmusának dokumentumait dolgozta fel, s mindezt az antifasizmus műfajának nevezve adta közzé, társadalmunk időszerű kérdéseivel már alig foglalkozott. Negyvenöt utáni csalódásában és a torzulások elleni állásfoglalásaiban pedig főleg az igazságosság, méltányosság és tolerancia elve kapott hangsúlyt, ugyanakkor elvetette a kizárólagossági és tekintetnélküliségi hajlamokat, amelyek politikai életünkben olykor a torzulások következtében érvényesültek, de mindezt az antifasizmus idején elfogadott tágabb platform ihlette. A tudományos alapon marxizmushoz föl nem nőtt egyes értelmiségiek e következetlenségeket részint félreértve,részint azokkal visszaélve jutottak el egy homályos emberségigény megfogalmazásához. mely végül beletorkollt a Dubček idején hangoztatott „emberarcú szocializmus" elképzelésébe, s kiveszett belőle a marxizmus általános emberfogalma, mely szerint az ember olyan természeti lény, aki munkája révén önmagát teremti át civilizált társadalmi lénnyé, akinek létföltételei a maga teremtette létföltételek, beleértve a civilizációt, modern tudományt, ipart, technikát, a természethez s az emberhez való viszonyát a természeti és társadalmi determinizmus elve szabja meg, erkölcse is annak alapján alakul ki, ami annyit jelent, hogv egész magatartása akkor tartható erkölcsösnek, emberhez méltónak, ha a legkorszerűbb, a gyakorlat által igazolt és igazolható természettudományi és társadalomtudományi elvekhez igazodik, erkölcstelen akkor, ha ezekkel ellentétben cselekszik. A Novotný-korszak idején az össznépi államról szőtt illúziók, az osztályok teljes megszűnéséről táplált hihedelmek is elősegítették a fiatal értelmiség eszmei zűrzavarát, fokozta ezt az a tény, hogy a legfiatalabbaknak az osztályharc nem volt tényleges élményük, s így az osztályok és osztályharc fogalma valóban homályos fogalmakká zsugorodtak tudatukban. A hatvannyolcban lejátszódott események ezt az állapotot is megszüntették, s alighanem komoly tanulságul szolgáltak mindannyiuknak. Mindez és az a körülmény, hogy a konszolidálás folyamatában már kialakultak az alapvető politikai feltételek a művészet szocialista jellegének felújítására, elősegíti művészi kibontakozásukat. A párt sorainak a jobboldali opportunistáktól való megtisztítása, a jobboldal értelmi szerzőinek leleplezése, ami már magyar vonalon is megtörtént, a fejlődést meggyorsító tények közé tartozik. A világos határozatok megfogalmazása és meghirdetése, a művészi szövetségek alapszabályzatának átformálása betetőzi ezt a folyamatot. A magyar írók körében is komoly lépések történtek már az eszmei tisztulás folyamatának megindítására. Már 1969ben, a plenáris ülésen meghirdették a marxista esztétikához való visszatérés elvét, s azóta két ízben jöttek össze az irodalomkritikusok és egyes írók, hogy alapvető elvi és eszmei kérdéseket vitassanak meg. A továbbiakban arra lesz szükség, hogy komoly kritikai, esszéisztikai, eszmei áramlatot indukáljanak, hogy a hatvannyolcas—hatvankilences évek válságától elakasztott irodalmi folyamat további fejlődésnek induljon. A párt XIV. kongresszusának határozata, mely kimondja, hogy „a párt a szocialista ember kialakításában és a szocialista társadalmi kapcsolatok elmélyítésében jelentős tényezőnek tartja a művészi értékek kialakítását és a dolgozók legszélesebb rétegei kulturális színvonalának emelését", a legnagyobb optimizmussal tölti el azt, akinek szívügye az irodalom. De ez a párthatározat ugyanakkor kimondja azt is, hogy „a kultúrára és művészetre előirányzott anyagi eszközöket az elkötelezett alkotások, nem pedig a kispolgári ízléstelenség, a kultúra kommercionalizálása és a szocialistaellenes irányzatok támogatására kell fordítanunk". Ez a szigorú követelmény mindannak vereségét jelenti, ami hatvannyolc előtt és alatt, mint válságot előidéző tény bukkant fel, s nem mérgezheti tovább társadalmi életünket, annál is-inkább, mivel a párt a határozatban kimondja, hogy a művészi értékeknek a lakosság legszélesebb rétegei körében való terjesztésénél a különféle in' tézmények, létesítmények és szervek kulturális és nevelő dolgozói nagy felelősségérzetet, pártosságot és elvhűséget tanúsítsanak. Ugyanakkor a párt fontosnak tartja a szocialista művészi kritika felújítását, mint az ideológiai alkotóproblémák megoldásának jelentős eszközét. Az irodalom terjesztésévei kapcsolatban elsősorban a különféle lapok szerkesztőgárdájára, a könyvkiadókra, könyvtárak és könyvterjesztő vállalatok dolgozóira hárul a felelősség. Ezen a területen még sok a tennivaló, de a kongresszusi határozat a párthoz hü kulturális dolgozókban bizonyára felébresztette már a határozott elszántságot e feladatok teljesítésére is. BABI TIBOR Barátnők... (Valentyin Masztyukov felvétele - a bratislavai szovjet fényképkiállítás anyagából). SIKERÜL Két földi gond között gyakran pihenek meg orvostanár barátom klinikájának irodájában. A város közepén útbaesik, nem kerülhető ki, mint a sivatagban az oázis. Ilyenkor ő már túl van műtétjein, rendszerint ebéd után, jókor érkezem, s hosszú lábát keresztbe fonva a fotelben, azzal a felismeréssel vigasztal, hogy az emberiség nem tuflja meggyógyítani önmagát, én meg azzal, amit Ď nem tuď, hogy igazgatni sem tudja. így isszuk a feketénket, kortyonként szürcsöljük, amikor koppan az ajtó, és berobban rajta egy csinos, fiatal aszszonyka. — Búcsúzni jöttem, tanár úr — mondja ügyet sem vetve rám. — Ne haragudjék, valóban rendet len voltam. — Dehogy haragszom — válaszolja ősz barátom —, nem történt sem mi. Igazán semmi. Igaz, okozott egy kis kapkodást, ami ebben az épületben nem szokásos. — Igen, tudom. Ismerem jelmondatát: „Mindent úgy, mint tegnap, szórói-szóra, csak egy kicsit gyorsabban, csak' egy kicsit jobban, csak egy kicsit vidámabban". Hát én aznap alaposan elrontottam a menetrendet. — Nyugodjék meg, Kovácsné, nincs okom neheztelésre. — Köszönöm, taijár úr, köszönöm a fáradozását, ígérem, harmadszorra sikerülni fog forsriftosan. a műtőben. Kezet fogtak. — Sok szerencsét kívánok a nagy legényhez. Teljen sok öröme benne, asszonyom. Az ablakon át látom, hogy a taxi már várja. Az asszony becsukta maga mögött az ajtót. Fúrta a kíváncsiság az oldalamat, barátom nem is váratott sokáig a magyarázattal. — Az asszonyka — jelentette ki szemöldökét összevonva —, az aszszonyka a liftben szült. Ijedten lenyeltem a pohár fenekén lötyögő folyadékot, és elbúcsúztam. —. Viszontlátásra, holnap ilyenkor ' — mondta. — Jó — feleltem —, szervusz. Kovácsnét, az urát, meg az apróságot ott találtam a járda szélén. Éppen a pólyást helyezték el a hátsó ülésen. Amikor megismert, megszólítottam. — Nem értettem asszonyom, miért szabadkozott. Az ilyesmi előfordul. — Olyan példás rend és tisztaság van ebben a kórházban. Az én esetem rendetlenség és fegyelembontás. — Asszonyom, az egész város tudja, hogy itt rend van, mindenki olyan pontosan szül, mintha óragyárban lenne. De azért hadd mondjam el, amit viszont én tudok. Tavaly volt itt egy asszonyka, aki túlszárnyalta magát: a lépcsőházban szült. Kovácsné igazított valamit a gyerek pólyáján, aztán elpirulva ezt mondta: — Tudok róla, uram. Az is én voltam. SZÜTS ISTVÁN