Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-21 / 171. szám, szerda

SZÓLJON HOZZA...! KÉNYSZERLESZÁLLÁS BICSKÉN 40 évvel ezelőtt két magyar pilóta átrepülte az Atlanti óceánt 1931. július 17 én, csütörtöki napoň a Magyar Rádió jelen tette, hogy Magyar Sándor tes Endresz György New Yorkban szálltak fel kis repülőgépükön és Budapest felé repülnek. A budapesti repülőtér felvette a rádió-összeköttetést, amint o határt elérték. Hosszantartó kínos csend után hanglemezeket közvetített a rádió, majd később közölte, hogy az óceán „legyőzői" benzincső-dugulás miatt Bicske község határában kénytelenek voltak kényszerleszállást vé gezni. Másnap, a kényszerleszállás helyszínén a következőket tudtam meg: A gép mindig alacsonyabban keringett, mert a pilóták leszállásra alkalmas terepet kerestek. Leszállás után a gép az elejével — földi futásában — egy dombnak szaladt, a légcsavar beleakadt a földbe, és elgörbült. (Rövid volt a „kifutópályái") A benzincső-hibát pár perc alatt rendbehozták volna, s újra felszállva senki sem tudta volna meg a kis üzemzavart. A légcsavargörbülés azonban ezt lehetetlenné tette. Endresz sírva biztatta Magyar Sándort, hogy igyekezzék valami módon telefon-összeköttetést keresni a Mátyásföldi röptérrel, mert a rázkódástól az eddig kifogástalanul működő rádiójuk is felmondta a szolgálatot. Magyar Sándor Sontag állatorvossal találkozott, aki autóján bevitte Bicskére a postára. Fél óra múlva meg jelent a helyszínen a mátyásföldi repülőtérről kiküldött gép, mely felvette a két pilótát és a díszes fogadtatás örömkönnyeket csalt a jelenlevők szemébe. A repülést a magyar származású Salay Emil hentesárugyáros pénzelte, aki fiával már egy hónappal előbb áthajózott Európába, hogy megjelenhessen a fogadtatáson. A gép hossza 8, szélessége a szárnyakon 18 lépés. Kilenc hengeres, minden hengerből külön kipufogócső vezet ki. Két szűk, kis ülőhely van a gépen, s színezése egész különleges: törzse fekete, ebben fehér-zöld sáv húzódik, a szárnyak és a kormánylapát élénk piros. A gép jelzése: „N. R. 115-WS1R1US DETBOIT A1RCHAFT LOCKHEED". A légcsavarját leszerelték és magukkal vitték a pilóták, hogy megjavítva minél előbb a röptérre repüljenek. Magyar Sándortól az utazás részleteiről érdeklődtem. Hányan repülték már át az m^:^ "imm.ii mm. aNagy tömeg gyűlt össze Bicske határában a repülőgép mellett. A gép egyik pilótája. Magyar Sándor j A szerző felvéteiei) óceáni? Lindberg Charles 1927. május 20-án New York—Párizs közti 33 órás repülése köztudomású, mert ő volt az első. — Mi vagyunk a negyedik óceán-átrepülök — mondotta Magyar Sándor — íme a sorrend: 1. Lindberg, 2. Chamberlain és Levinne, 3. Post és Gatty, 4. Magyar és Endresz. Kilométerekben a mi utunk (5000 km) távolsági rekord is. Időben 25 óra 50 percet jelent. Átlag sebességünk 230—250 kilométer volt. Chamberlainéit az angol partokat 13 óra 50 perc alatt érték el, ugyanezt az utat Post-ék 15 óra 48 perc alatt. Erre a vállalkozásra mi már hónapok óta készülődtünk. Az időjárás sem volt alkalmas. Aztán végre startolhattunk! Általában sűrű ködben repültünk, Főleg az éjszakai repülésünk volt veszélyes, amikor a nagy fekete semmiségbe fúródtunk és a magasságot sem tudtuk pontosan tartani s csak akkor vettük észre, hogy hol repülünk, amikor a hullámok a gép hasát csapkodták! Ezek voltak a legizgalmasabb pillanatok! Negyven év távlatából nem tudom mi lett Magyarral, de a társa Endresz, 1932. május 21én Rómába repült a SIRIUS-t bemutatni és a leszállásnál magasfeszültségű villanyvezetékbe akadt. A köztudatba az elsők nevei vésődnek be, Magyar és Endresz elsők voltak a leghosszabb út, 5600 km repülésében, így megérdemlik, hogy megemlékezzünk róluk. FESZTY ISTVÁN Hétfőtől peniekigpentektől hétfőig A gyakorlott utazók pénteken nem szeretnek utazni, mert ezen a napon zsúfoltak a vonatok, autóbuszok. Ilyenkor utaznak családjuk körébe azok, akik hetente csak egyszer látják hozzátartozóikat. Tekintetükből öröm sugárzik: a családi fészek melegének közeledtét érzik. Azt az érzést, melyet mások naponta, mindig érezhetnek. Szeretem elnézegetni ezeket az embereket, Újvár és Galánta környékieket, mátyusföldieket és csallóközieket. Érdekes lenne velük utazni, átélni a megérkezésből fakadó örömüket, bepillantani otthonukba, megismerni gondjaikat, örömeiket. Egyet közülük megismertem. Tóth Imrének hívják, 26 éves. A dunaszerdahelyi járásból, Felsővámosról jár Szlovákia fővárosába. Autóbusszal utazik — hétfőn megy és pénteken jön, akár a többiek. A javorina n. v. üzemben a Vaskutacskán dolgozik. — Csoportomban tizenegyen vagyunk, mind Felsővámosról — mondja és nyomban hozzáteszi: — És mind fiatalok. A legidősebb közülünk 30 éves. Nagyon megértjük egymást. Valamennyien tudunk és szeretünk dolgozni. Ha sürgős a munka, akár éjjel is dolgozunk. Kivétel nélkül minden építke zési munkához értek. A bratislavai Kolibát |a montreali világkiállításon bemutatott mását) mi építettük. Azt is elmondja, hogy munkacsoportjuk tagjai közt akadnak nőtlenek is. Ö már akkor is házas volt, amikor még nem dolgozott jelenlegi helyén. A felesége már akkor tudta, hogy ő hetente csupán egyszer fog hazajárni. Akkoriban is bentlakó munkás volt. Nekem nagyon tetszik az a hely, ahol most vagyunk — mondja munka- és átmeneti lakhelyéről. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy el akarná hagyni szülőfaluját. — A falunkat azonban sem én, sem a csoportunk többi tagja nem hagyná ott a világ minden kincséért sem — mondja határozottan, s egyben konkrét érvvel is alátámasztja állítását: — Valamennyien otthon építkeztünk, vagy építkezünk. Neki már áll a szép háza. Hétvégeken építette. Persze nem egyedül. — A csoport tagjai szívesen segítettek, meg a sportolók, a focisták is. Én is tagja vagyok a futballcsapatnak. Most meg én járok segíteni másoknak. Törlesztem az adósságom. Hogy meddig? Ezt bizony nem tudom. Ameddig kell. Amíg mindenki fel nem építi házát, aki nekem segített. Tehát a hétvégeken sem íil állandóan otthon. Ráadásul a labdarúgás is sok idejét veszi el. Igaz, jövőre már nem akar játszani. Pedig még bírná, hiszen tavaly az egyesület évzáró gyűlésén őt értékelték az év legjobb játékosaként. Ez volt egyben élete legszebb sportélménye. Mégis átadja helyét a fiatalabbaknak. / Ezután már csak akkor fog játszani, ha a soványok, a kövérek, vagy az öregek a fiatalokkal fognak mérkőzni. így több ideje jut majd legkedvesebb időtöltésére, a halászásra. Talán kisfiával is többet lehet \nujd együtt. A futballal kapcsolatban mosolyogva már csák ennyit mond — Lehet, hogyha majd öreg leszek, el se fogom hinni, hogy valamikor milyen gyorsan tudtam futni. Élete egy részét persze a munkahelyén —, mely ugyanott van, ahol az átmeneti lakheiye .— tölti el. Arról is szívesen beszél: ^ — Hat órakor kezdünk dolgozni. Télen egy órával később. Fél órával a munkaidő kezdete előtt kelünk fel. Három faházban lakunk — négyesével. A reggeli többnyire az, amit iiazulról hoztunk, vagy saját ra'a-. gunk készítjük. Kilenckor reggelizünk, utána délig dolgozunk. Akkor megebédelünk. Az ebédet magam készítem el. Szeretem a pörköltet. Azt gyorsan el tudom készíteni. Egy óra az ebédszünet. Levest is szoktam főzni. Néha kell a főtt étel. Fél ötig dolgozunk. A vacsorát olykor egy ember készíti el a csoport minden tagja számára. Például hallevest. Akkora edényünk is van, hogy mindegyikünk számára eleget lehet benne főzni. Egy-egy ilyen közös halászvacsora sörözgetéssel is szokott végződni. A gomba: is szeretjük . .. Télen rosszabb a távollét. Ilyenkor rádiózunk, síelünk, szánkázunk, hálót kötünk — hárman vagyunk halászok a partiból. A városba jobbára csak bevásárolni járunk. Meg moziba. Nagyon gyorsan eltelik a hét. Egyik a másik után. Hétfőn, kedden arról beszélünk, hogyan volt otthon ... szerdán és csütörtökön pedig már azt emlegetjük, hogy közeledik a hét vége, és Ismét mehetünk haza. A legrosszabb a hétfő reggel. Nagyon korán fel kell kelni. Ilyenkor arra gondolok, hogy de jó lenne még otthon maradni. De csak a család maradhat otthon. Így beszél a maga és társai életéről Tóth Imre, aki egy a sok sok, hetente csupán egyszer hazajáró munkás közül. Aki minden hétfőn fájó szívvei búcsúzik a meleg családi fészektől, s aki számára búcsú záskor a legnagyobb vigasztalás a kezdődő hét biztos elmúlása, mely újabb visszaérkezést ígér FÜLÖP IMRE A Poprádi Vagongyár iize mi étkezdéjében hatféle étel k5zül választhatnak a dolgozók. A mondat elolvasása utfjn nyilván több gyári munkás hitetlenkedve csóválja a fejét, vagy töprengve arra gondol : ez meg hngyan lehetséges? A kérdésre Alexander Céllá r, az említett üzem étkeztetési részlegének vezetője válasz ol. BÖ VÁLASZTÉK A Belkereskedelmi Minisztérium egyik rendelete lehetővé teszi, hogy az üzemi étkezdék vezetői a válialatvezetöséggel és a szakszervezet üzemi bizottságával határozzanak, milyen árcsoportba tartozó ételeket szándékoznak készíteni. Úgy határoztunk — mondotta Cellár elvtárs —, hogy a magasabb kategóriát választjuk, melynek keretében bővíthetjük a választék skáláját. Úgy vélem, hatféle ételből már az igényes étkezők is választhatnak. Nincs értelme 10, esetleg még több ételt előállítani, mert az már a minőség rovására menne! Üzemi étkezdénkben jelenleg a szlovákiai vendéglökben felszolgálásra kerülő fő ételek 45 százalékát állítjuk elő. TÖBB MUNKA TÖBB KALÓRIA Az ötödik ötéves terv folyamán megközelítőleg 57 százalékkal emelkedik az ipari termelés. Már most gondolkodunk azon, hogyan elégítjük majd ki az emelkedett munkafeladatok végzésével törvényszerűen növekvő kalóriaszükségletet. Rosszul vagy szakszerűtlenül táplált emberekkel nem végeztethetünk el igényes feladatokat. Felmerül egy másik probléma is: hogyan oldjuk meg a dolgozók gyorsan, várakozásnientesen történő étkeztetésével kapcsolatos feladatokat? Arra gondoltunk, az egyes munkaközpontokon létesítünk étterme ket, így senkinek sem kell messziről ebédre járnia. Ha beválik ez a módszer, a terveket eljuttatjuk Dubnicára és a Kelet-szlovákiai Vasműbe is. Az a probléma ezekkel az úgynevezett kantinokkal, hogy nehéz bennük biztosítani a kulturált étkezéssel kapcsolatos jogos igényeket. Csak szívós ós kitartó munkával teremthetjük meg az üzemi étkezdék színvonalának emeléséhez szükséges feltételeket. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogv aránylag kis ráfordítással is sokat iendlthetünk az üzemi étkezdék színvonalán. Fontos a |0 szándék és a segítőkészség. Az üzemi étkezdék dolgozóinak érezniük kell, hogy ók is legalább anynyira fontos és hasznos tagjai társadalmunknak, mint a vendéglátóipari üzemek alkalmazottai. Ehhez azonban meg kell teremtenünk a feltételeket. Nem szabad vigasztaló érvként elfogadnunk olyan megjegyzéseket, hogy a múltban főleg a háborút követő években — még siralmasabb körülmények között működtek az üzemi konyhák! Hol van mar a tavalyi hó? Nekünk jobbra és a már jónak tartott viszonyok még to vábbi javítására kell töreked nünk! BIZOTTSÁGOKAT KELL LÉTESÍTENI! A vendéglátóipari tevékeny séget igen, az iizemi étkezdék munkáját azonban nem irányítják a nemzeti bizottságok. Metodikai irányelveket kaptunk a Központi és a Szlovák Szakszervezeti Tanácstól. Az utóbbi időben — és ez látszik legeredményesebbnek — a járási szakszervezeti tanácsok mellett alakulnak szakbizottságok. melyeknek tagjai a járásban működő üzemi étkez dék irányításával foglalkoz nak. Együttműködnek a jnb kereskedelmi szakosztályával és a járási higiénikussal. Ez a bizottság ellenőrzéseket végez az üzemekben, foglal ko zik az üzemi étkezdék áruval való ellátásával s ha kell. ellátogat a szállítóüzemekbe is és a helyszínen orvosolja a problémákat. A bizottság tagjai ellenőrzik a kutakat és szakoktatásban részesítik az üzemi étkezdék személyzetét. Nézetem szerint — hangsúlyozta Cellár elvtárs — ilyen bizottságokat minden járásban kellene alakítani, jobban kellene propagálni ezt a tevékenységet. Tudomásunk szerint a poprádi járáshoz hasonlóan másutt is működnek bizottságok, jó eredményeket érnek el, azonban igen kevesen tudnak róla, mert ezt a tevékenységet nem népszerűsítik eléggé. SAJNOS ILYESMI IS MEGTÖRTÉNIK! Néhány vállalatban az üzemi étkezdét tehertételnek tekinti a vállalatvezetőség. Úgy kezelik, mint szükséges roszszat, mert hát az üzemi étkezdén nem lehet keresni, ráfizetéses és így tovább. Természetesen találkozunk olyan esetekkel is, ahol az ipar vezető dolgozói már tudatosították, hogy az üzemi étkezde szerves és elválaszthatatlan része a gyárnak! Ha a dolgozó éhes vagy szomjas, nem végezhet jó munkát. Ha már az üzemi étkezdékről beszélünk, a teljesség kedvéért megemlítem, hogy jelenleg nem éppen „leányálom" ezeken a munkahelyeken dolgozni. Könnyebb annak a dolgozónak a helyzete, aki kitanulja a vendéglátóipari szakmát és egy szálló éttermében kulturált körülmények között végezheti a munkáját! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy az üzemi étkezdékből ínterhotelt, első osztályú éttermet csináljunk, de az adott lehetőségeken belül szükséges állandóan javítani az üzemi éikezdék alkalmazottainak a munkafeltételeit. Tisztaságnak, rendnek kell lennie, minden alkalmazottnak ismernie kell a munkakörével kapcsolatos feladatokat és nem szabad megfeledkeznie az anyagi juttatásokról sein, főleg ha figyelembe vesszük a már említett különbségeket, amelyeket a vendéglátóipar és az üzemi étkezdék között — az üzemi konyhák hátrányára — tapasztalhatunk. Kl ÉS HOGYAN SEGÍTHET? Mivel az üzemi étkezdék napjában nagy mennyiségű nyersanyagot használnak fel, nagy segítséget jelentene, ha a hűtőházakból nagy "csomagokban kapnánk a spenótot, kockára aprított zöldséget, á borsót, a karfiolt. A konzervipar is figyelembe vehetné szükségleteinket és a lecsót, a kompótot, a savanyúságot, valamint a többi árucikket nagy dobozokban, illetve üvegekben szállítaná le. Konkrétan Poprádon nemrég létesítettek ogy korszerű zöldséges gyümölcsraktárt. Ez eddig rendben is van, de később kiderült, hogy az árut nem csomagolják, vagy ha igen, akkor — mivel az üzemi étkezdék nagy mennyiségben vásárolnak — drágább a leves, mint a hús. Az történik ugyanis, hogy különféle hálókba, műanyag tasakokba rakják — persze kis tételekben — az árut és ez rendkívül megdrágítja a vásárlást. Egy műanyag tasak pl. 50 fillérbe kerül. Ha valaki vásárol a zöldségboltban egy vagy két tasakban árut, nem veszi különösebben észre a ráfizetést, azonban mázsás tételeknél ez nagy összeget

#tesz ki. Az iizemi é.itezdék problémáit ezzel természetesen korántsem merítettük ki. Mivel olvasóink közül sokan étkeznek az üzemben, nyilván tapasztalnak napjában jó és követésre méltó vagy helytelen megnyilvánulásokat. Kérjük: írják meg: elégedettek-e az üzemi étkezdével? Ha igen, miért. De írják meg bíráló jellegű észrevételeiket is! A legjobb javaslatokat közzé tesszük és megjutalmazzuk