Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-03 / 156. szám, szombat

VIETNAM VÁDOL FELLEBBENT A FÜGGÖNY G

yűrűzik a botrány, s a New York Times által nyilvánosságra hozott majd később betiltott dokumentumok további sorsa, hogy az igazságügyminísztérium és az amerikai kormány tiltakozása ellenére — most már az amerikai legfelsőbb bíróság döntésével — a lapok folytathatják a leleplező okmányok közlését. Az ok: a kormány nem tudott elfogadható indokot felhozni a közlés betiltására ... A „jogi" akció ily módon újabb vereség a kormányra, mely leplezni próbálta azt a nagy hazugságot, melyet az amerikai kormány eszelt ki annakidején, s melynek folytatását Nixon elnök vállalta. Az indokínai háború jogtalanságához, az amerikaiak kegyetlenségeihez eddig sem fért kétség. A világ közvéleménye kezdettől fogva elftélte ezt az akciót, s követelte az agresszor távozását. A dokumentumok révén azonban az amerikai nép is meggyőződhet arról, a tonkini incidens csupán ürügyül szolgált egy jó előre kitervezett provokáció elindítására, s az azt követő években pedig az indokínai háború kiterjesztésére Laosz ra, és Kambodzsára. S a tényeken az sem változtat, hogy a demokrata párti Johnsont a köztársaságpárti Nixon váltotta fel, aki a csapatok visszavonásának ígérgetésével tovább folytatja a Pentagon bűnös háborúját. A sajtóháború cáfolhatatlanul bizonyítja, a hivatalos Amerikának szembe kell néznie önmagával, a közvéleménynek pedig a kormány hazug politikájával. S a folytatás nem lehet más: az agresszornak távoznia kell a vietnami, laoszi és kambodzsai öldöklésnek, népirtásnak véget kell vetni! Történelmi parancs ez, s az amerikai nép legsajátabb érdeke! Halál-sziget a Mekong deltájában, amerikai jelügyelettel. A szégyen... Az amerikaiak vietnami politikája a szégyen politikája. Súlyos bűntény, mely csak megvetésre méltó. Nem véletlen, hogy a dokumentumokat a sajtónak eljuttató Ellsberg professzor a nürnbergi vádirathoz hasonlította ezeket. S ez a hasonlat eleve kifejezi, hogy itt valami szokatlan, meglepő történt.. Egyedülálló eset ugyanis a történelemben, hogy egy bűnös háború folytatása időszakában lelepleződhet a hazugság, az ürügy, melyekkel félrevezették az amerikai népet. A vietnami nép mérhetetlen szenvedése, a kínzások és tömegmészárlások véget nem érő folyama, a My lai-kat rendező amerikai tisztek kegyetlensége mind-mind vádként nehezedik Amerika hivatalos képviselőire. Aligha lehet erre más szavakat találni, mint ahogy Róbert (ackson amerikai fővádló jellemezte a nürnbergi tárgyaláson a fasizmus kegyetlenségeit. Olyan bűntény ez, „annyira tudatos és szégyenteljes, s következményeiben annyira ártalmas, hogy az emberi civilizáció nem tűrheti figyelmen kívö>1 hagyását, mert ennek ismétlődése saját vesztét jelentené". Egyes burzsoá lapok „árulásnak" minősítik a leleplezést, s arról szajkóznak, hogy a szovjeteknek és a vietnamiaknak nincs szükségük ügynökökre Amerikában, mert ezt elvégzi a New York Times. Mások az amerikai demokrácia végtelen lehetőségeit dicsérik, mely még a kormánnyal szembeni leleplezésekre is módot ad. Valójában azonban a hazugság ténye világít rá az amerikai demokrácia lényegére! A hatalmon belül láthatóan két irányzat küzd egymással, s a leleplezésnek a célja, hogy a presztízs érdekében próbáljanak kilábalni ebből a szégyenteljes, s eddig kudarcot kudarcra halmozó, háborút robbantó, s védtelen emberek millióit öldöklő politikából. öt amerikai elnök, Trttman, Eisenhower, Kennedy, lohnson és Nixon érdekelt az ügyben. S bár Nixon, aki Eisenhower idején alelnök volt, s elnöksége idején pedig vállalta a háború kiterjesztésének politikáját, egyelőre hallgat, vagy legfeljebb ingerült, ha Vietnamról és a kivonulásról faggatják, nem határolta el magát Johnson döntésétől. Sőt folytatja azt a bűnös háborút, mely Indokína népeinek mérhetetlen szenvedést, emberáldozatot jelent A dokumentumok fényében a hivatalos Amerika éppúgy, mint hű szövetségesei rádöbbenhetnek arra is, tulajdonképpen orruknál fogva vezették őket. A VDK agressziójáról költött vádakkal, s az elnöki nyilatkozatok özönével az amerikai kormány félrevezette szövetségeseit is, akik — s ezek közt különösen az angol kormány bizonyult igazán hű szövetségesnek — tovább szajkózták a nagy hazugságot, s ámították a közvéleményt. A leleplezés fényt derít arra is, hová züllött a hivata los Amerika erkölcse, s a Goldwaterekkei polemizáló elnökjelöltek az Egyesült Államok elnöki székéből miként testesítik meg a háború és erűszak felkentjeit is megszégyenítő elképzeléseket. Az utolsó negyedszázad le forgása alatt a világimperializmus több mint 30 háborút, fegyveres konfliktust robbantott ki. A politikává, erkölcscsé, diplomáciává emelt hazugságokkal szemben a világ népeinek kötelessége: lefogni az agresszor kezét! . . . Hogy az újabb hazugságok a világ egyetlen zúgában sem fenyegethessék ismét a békés, boldog életre vágvó emberek millióit . . -dz— Mindannyian hallottuk!... „Rövid ideig az egész nemzetet be lehet csapni, a nemzet egy részének hosszú ideig is lehet hazudni, viszont tartósan nem lehet be csapni az egész népet". (Lincoln elnöki Ha az elnök hazudik „Azt szeretném válaszolni kérdésére, hogy nem szívesen töröm a fejem azon, mi történhetne hal .. . A tervek, amelyekről a lapok írtak, nem azok a tervek, amelyeket jóváhagyás végett nekem, vagy búrkinek beterjesztettek". (johnson elnök válasza egy 19i>4 február 211 án tartott sajtóértekezleten arra a kérdésre, vajon az Egyesült Államuk kiszélesíti r az indukinai háborút. Az alttkészületek ekkor immár egy hú napja folytak.) A hazudás. mint rendszer Nem tudok azokról a tervekről, amelyek szerint az Egyesült Államok kibővítené háborúját a VDK ellen. (johnsnn elnök válasza egy 19B1. június 2-án megtartott sajtóérte kezleten arra vonatkozóan, va jon az Egyesült Államok folytat e hadüzenet nélküli háborút ÉszakVietnam ellen. Ugyanebben az időszakban már készültek a tervek a bombatáinadásokra. A kong resszns szabad kezet biztosít ax ügyben az elnöknek.) Amilyen a gazda, olyan a külügyminiszter „Békét követelünk — olyan megoldást, amely az Egyesült Államok számára lehetővé tenné, hogy biztosítva lássa az e térségben levő államokat és kormányokat. A békét Délkelet-ázsiában elérhetőnek tartjuk harc nélkül is. Ezért politikánk legfontosabb célkitűzése ennek a lehetőségnek a kihasználása". (Dean Rusk külügyminiszter saj tóértekezlete — 19B4. június 2.) Harci készültségben „Igaz az, hogy északról provokáció veszélye fenyeget bennünket. Az ilyen provokáció természetesen megfelelő választ vonhat maga után, viszont uz Egyesült Államok nem törekszik a háború eszkalációjára". (Jollnson elnök 1964. június 24 I sajtóértekezletén. Hat nappal e kijelentés elhangzása után, az Egyesült Államok hadvezetűsége a VÜK felségvizeire vezényli ha juráját, kezdetét veszi az ország szigeteinek és partmenli terüle tőinek bombázása). „Világos", hogy szélsőségekről nincs szó „Dél-vietnami politikánk teljesen világos. Mint ahogy Johnson elnök mondotta, az -Egyesült Államok szeretné elkerülni a szélsőségeket. Nincs szándékunkban fejjel a falnak menni! . .." (Dean Rusk külügyminiszter a detroiti gazdasági klubban, 1954 október 14 én) „Daniel Ellsberg semmi olycH nem tárt fel. amit mindannyian ne tudtunk volna. Csak neveket és dátumokat szolgálta tott" — állapítja meg a New York Times hasábjain Dávid Harris, a katonai szolgálatot megtagadó amerikai fiatalok mozgalmának egyik kezdeményezője és vezetője. Vitathatatlan, hogy a világ haladó közvéleménye egy pillanatig sem vonta kétségbe az amerikai agresszió tényét Indokinában, sőt az Egyesült Államokban is Csak kevesen hitték az ,,amerikai érdekek védelméről" szóló, határozottan híg és olcsó mesének. A McNamara-tanul mány elsősorban az események kronológiája szempontjából fontos számunkra. Ugyanakkor meglepő precizitással tárja fel az amerikai agresszív háborúk mechanizmusát, fellebbenti a függönyt a washingtoni diplomácia kulisszatitkai elő). A titkos dokumentumokból kiderül, hogy négy amerikai elnök — Eisenhower, Kennedy, Johnson és Nixon — lelkiismeretét terheli korunk egyik legtragikusabb háborújának kirobbantása. NoS, jóllehet a bűn részesség aránya megállapításának az ideje még nem érkezett el, nem vitás, hogy a háború széles eszkalációja Johnson elnöksége alatt vette kezdetét, míg Nixon, elődje nyomdokaiban haladva, szélesre tárta a Fehér Ház kapuit a hadipari-komplexum héjái előtt. Felvetődik persze a kérdés, 'vajon Nixon elnök szempontjából, különös tekintettel a

z újraválasztás esélyeire, milyen hatást gyakorolhat majd a Pentagon titkos dokumentumának nyilvánosságra hozatala! A kilátások semmi esetre sem kedvezők, viszont tény, hogy a McNamara-tanulmány Nixon ellenzékét is jelentős mértékbe i kompromittálja. Kennedy kormányzata (1961 -1963) ugyanis két alternatíva között választhatott: a teljes csapatkivonás, vagy a háború eszkalációja. Vitathatatlan, hogy az elnök meggyilkolásának politikai motívumai közül nem zárható ki teljességgel a vietnami kérdéscsoport. Kennedy koncepciója tehát nem ix>n lakozhatott ki, viszont maradt a demokrata párti vezetés Johnsonnal az élen, amely szinte habozás nélkül az erőpolitikát választotta. Ugyanakkor a Demokrata Párt számlájára írható Truman elnök bűnrészessége is, hiszen ň volt a »bűvös kör« elindítója, a fran dák indokínai örökségét ő »mentette át« a Fehér Házija. Az Egyesüli Államok fokozatos vietnami elkötelezettségének időszaka tehát Truman, Fisenhower, Kennedy és Johnson kormányzási időszakára esik — három-egy a Republikánus Párt javára. Richard Nixon, annak ellenére, hogy a háburút kiterjesztette Kambodzsára, majd fokozta a Laosz fiHen irányuló katonai akciók intenzitását, tulajdoniképpen teljesen egyértelműen még nem tette le a garast. Ép psn a McNarnara-tanulmányából kiindulva hivatkozhat arra, hogy elődje kész tények elé állította, a háború eszkalációjának képlete, sőt, az eszkaláció realitása csökkentette manőverezési lehetőségét. Alapjában véve ez nem menti fel Nixon t felelőssége alól, hiszen a tárgyalásos rendezés lehetőségei fennálltak, sőt mind a mai napig fennállnak. Viszont a demokraták kampánya, amely sokszor egészen egyoldalúan Nixon kormányzatára hárítja a felelősséget, nagy mérteikben veszthet hiteléből. Merész dolog lenne kijelenteni, hogy a Pentagon titkos dokumentumainak a nyilvánosságra hozataJa a Fehér Ház hallgatólagos beleegyezésével történt. Ugyanakkor azonban elképzelhető, hogv a ,,szem/nyes kiteregetése" — pozitív előjelű diplomáciai lépésekkel párosulva — megjavíthatja Nixon esélyeit a közelgő választásokon. A botrány persze — az előbbi feltevésektől függetlenül — nő, dag.ad. Ezzel szemben egészen jól nyomon követhető egy törekvés, amsly a McNamara-tanulmányt mintegy „legalizálni" szeretné. Ezt támasztja alá a dokumentum szenátusi felolvasása is, majd az a döntés, hogy a New York Times folytathatja az anyag ttözilését. A „nagyok" játszmája tehát elkezdődött, az indítéko'k, a botrány szálai eleddig kifürkészhetetlenek. Az alapvető kérdés természetesen az, melyik fél propaganda-gépezete képes többet profitálni a botrányból, melyik szerecsent lehet majd a legfehérebbre mosdatni. Kétségtelen, hogy az indokínai térségben fennálló erőviszonyok az eljövendő washingtoni kormányzatok számára sem lesznek közömbösek. Ennek nem csupán katonai-stratégiai, hanem gazdasági oka is van, hiszen az indokínai országok' természeti kincsei javarészt mind a mai napig kihasználatlanok. A fő ok természetesen továbbra is katonapolitikai marad, az Egyesült Államok kivonulása a térségből felborítaná a katonai tömbök — NATO— CENTO—SEATO — közös nevezőre hozott stratégiai elképzeléseit. Az Egyesült Államok diplomáciáját azonban — az előbb említett szempontok ellenére is — kínos helyzetbe hozta a dokumentum-sorozat kôzäése. Enyhe kifejezést használunk, ha azt mondjuk, liogy a szövetségeseket meglepte McNamara tanulmánya. Tagadhatatlan ugyanis, hogy Washington szövetségesei nem csupán erkölcsi-politikai támogatást nyújtottak az Egyesült Államok indokínai háborújához, hanem gazdaságilag elősegítettŔk az „amerikai érdekek és életek védelmét". Nos, ez utóbbi indoklás a New York Times és Daniel Ellsberg jóvoltából stzínte pillanatok alatt szertefoszlott. Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések szorosan összefüggnek s végeredményben a nyugati világ politikai válságát vonhatják maguk után. A Tónkini-öbölben lejátszódott incidens tehát méltán nevezhető a washingtoni nolitika Waterloojának, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni cselszövés a visszájára fordult, az indokínai háború indoklására egyetlen érv maradt a Fehér Ház kezében: a neokolonialista-militarista érdekek védelme, az amerikai tőke gyarapítása. Ez viszont a szövetségesek szemében kevés, hiszen közöttük is nem egv a gyarmatait sirató állam található. BALOGH P. ÍMRE Életüke*, mentik, másuk már nem maradt...