Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)
1971-07-18 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
Zdenka Šťastná: z első támadás napjául a fiú szerdát választotta. A vacsora után a szürkület csendes perceiben rákezdte — Ha valaki azt hiszi, hogy .. ., — vagy két-három percig beszélt, s közben bizonyos döbbenetet vett észre ellenfelei szemében. Befejezte... tehát nem. Az anyja a cukorfogóval játszott, és nagyot sóhnitva ejtette vissza a cukortartóba. — Én nem értem, milyen gyerek vagy te? Ha pgv másiknak ilyen otthona volna! Semmi, de semmi se ió neked. Csak ostobaságokon jár az eszed. — Anyúú — mondta kérlelően. — Semmi anyu! — reccsent rá az apja. Letette az újságot és levette szarukeretes szemüvegét. — Semmi anyu és semmi csavargás! Vasárnap velünk jössz, és erről többet nem beszélünk. Hová lutnánk egy rendes család gyereke mint egy ágrólszakadt ácsorog az országút mentén. Még hogy! Még hogyl Ez a „még hogy" annyira megtetszett az apjának, hogy még jó néhányszor elismételte, amíg az előszobában lerúgta a papucsát, és belebújt a ballonkabátjába. Elment a szokásos sakkpartijára — Látod; megharagítottad aput. Az anyja felállt, és a konyha felé vette útját. A fiú egyedül maradt a szobában. — Döntetlen — állapította meg a mérkőzés eredményét. Ezeket a csetepatékat a következő napokon annal szívósabban folytatta, minél közelebb volt a vasárnap. „Szemernyi reményt sem szabad nekik hagynom, egy grammot sem, másként nem hátrálnak meg" — ismételgette magában csökönyösen. Két alkalommal nyaklevest is kapott. A szülei szüntelenül meg akarták győzni, hogy „értse meg", hogy „térjen észre", hogy „fogadja meg a jó szót" A fiú viszont végképp nem mondhatott le a maga igazáról, ami a lényétől elválaszthatatlanná vált. Ami ő maga volt. Miért nem szánta rá magát egyszerűen a szökésre, ha egyszer olyan fontos volt számára, hogy a maga módján töltse a vasárnapot? Igen, erre a lehetőségre is gondolt, de kizárta. Anélkül, hogy tudatosítaná, képtelen volt bármit is tenni szülei akarata ellenére. Ez a függőség horgonyhoz hasonlított, amely tudatának rejtett mélyébe volt ágyazva. Az otthon soha kl nem alvó fénye világított benne. Ahogy nem tudott élni a maga igaza nélkül, egyúttal nem lehetett meg ezen otthon nélkül sem. Ha más otthona volna, kétségtelen, hogy ő is egészen más fiú lett volna. Habár az igazságnak a családban két arca volt, de az otthon mindenki számára az egyedüli, melengető és oszthatatlan maradt. Egyébként a szökés még hagyján, de haza is kell jönni. A kellemetlen következmények kilátása holtbiztosán elrontotta volna az egész szabad napot. No meg ez a párharc az „öregekkel", a fiú számára egyáltalán nem volt rendkívüli. Megszokta, hogy kitartással hódítson meg minden talpalatnyi „saját" területét, a saját igazát. Sőt, egy kissé mulattatta is, hogy próbára teheti az erejét, ügyességét. Annak ellenére, hogy a hét vége felé már egyetlen kedvező pillanatot sem mulasztott el, amit a célja érdekében hasznosíthatott, vasárnap reggel mégis azzal az érzéssel ébredt, hogy még nem történt végleges döntés. Ügy ahogyan volt, kócosan, pizsamában és mezítláb, benyitott a hálószobába. Látta az anyját, ehogy rózsaszín, csipkés szilonkombinéban áll a tükör előtt, a kitárt ruhaszekrényt, a tűsarkú, kivágott cipőket, az ágyneműt az ablakban, a beáradó napfényt, és beszívta a Chat-Noir enyhe illatát. — Hát, én nem megyek veletek. Az anyja szó nélkül, néhány energikus léj>éssel az ablaknál volt, kihajolt az ágynemű fölött, és lekiáltott: — Frédi, tényleg nem akar jönni. — Ne csináljon butaságokatl Ne kezdje újral Már megmondtam a magamét. Az anyja megfordult és a szekrényhez- lépett. — Hallottad, mi? A fiú leült a tükör előtt álló antik kerek ülőkére, s mintha lovagolna, lába kengyelben, föl-le himbálta magát. — De én komolyan nem akarok menni. Az anyja vállat vont. Leheletvékony harisnyát vett elő egy dobozhól. Gondosan vizsgálgatta, nincs-e rajta lefutott szem, szakadt fonál. — Már nem vagyok tízéves. Már elmúltam tízl — Éppen azért. — Anyu, semmi rosszat nem csinálok. Hiszen te hiszel nekem, anyu. Az anyja felemelte fejét, egy pillanatig mozdulatlanul nézte; a fiú már nem lovagolt, a harisnyát tartó kéz lehanyatlott, egy rezzenés valahol mélyen, mélyen, egészen a gyökereknél, tipródó kis lépés, a két szeme — [Mikor világra jöttél, alig voltál arasznyi. Kettő kilencvenet nyomtál.) — Mégis szeretnék, anyu .. Ojra kihajolt az ablakon. — Fiédi, ide hallgassl A hangjának most egészen más csengése volt. Titkolt meleg áramlások rezegtették, és valami bizonytalanság, különös bizonytalanság, amilyet csak serdülő gyerekek szülei érezhetnek. A továbbiakban az anya szerette volna visszanyerni biztonságát. De nem sikerült neki. — Kérlek, hagyj nekem ezzel békét! Döntsd el magad, ahogy akarod — no! A fiúban ebben a pillanatban egy hatalmas tömeg kezdett menetelni, táncolva és ölelkezve, kalapok röppentek a levegőben, harsogtak a trombiták Az anya még egyszer a fiúhoz fordult. — Nézd. Mirko, tudod, hogy Majerékhoz megyünk Olyan érdekes család. Az apád vdlt főnöke. Miért nem jössz velünk? No. miért? Azt hittem, hogy legalább ma . . . — Éppen azért, anyu. Tudod, hogy nem szeretem Majeréket. Mennyi duma lesz ott! Tudod, hogy nem szeretem a fécsegést. Az utolsó mondatot már a fürdőszobából kiáltotta. Pokolian BŕOlt a mai napnak. Megtalálta a kopott csíkos nadrágját, fekete ingét. Ez a kelHASflRNflnn lően kopott öltözék lehetővé tette számára a legfantasztikusabb átváltozást is. Lehetett benne éppúgy Kolumbus, mint Einstein, vagy akár Robinzon. Már majdnem felöltözött, mikor az anyja homokszínű új kosztümben, rózsaszín-hamvasra púderezve, bepillantott a nappaliba. — No de... no de... kapkodott levegő után, és sarkonperdülve beszólt a hálóba: — Frédi, a kopott nadrágját vette fel! Az apja, háromgombos zakóban, az ajtóból: — Öltözz fel rendesenl Azonnal! Különben lőttek a kirándulásodnak. — Mi az, hogy rendesen? Nekem ez tetszik. — Vasárnap van! — Éppen, mert vasárnap van. — És ne vágj ilyen képet, igen? Mert lekenek egyet! Az anyja a szekrényből gondosan élre vasalt szürke nadrágot vett elő. A fiú kidülledt szemekkel kapott a hasához, közben hápogott, ami inkább dühös nevetésre hasonlított. — Ezt soha se kényszerítitek rám! Soha! — kezdett kiabálni: — Én nem csinálok magamból bohócot! — Nézd csak meg magad, ebben vagy bohóc. — Nem igaz! Most nem úgy van itt, mint azelőtt. A srácok mind rongyosan járnakl — Ök hadd járjanak! De te öltözz fel tisztességesen! — Tisztességesen! Tisztességesen! A heverőre dobta magát. — Miért rontjátok el mindég a mulatságomat? — szűkölte — Miért? — Ember fia, te talán nem is vagy normálist — Miért ne volnék normális? Ti egyáltalán nem tudjátok, ml kell az országútra. — No, persze, mi sohase járunk autón. — Éppen azért, mert ti autóval jártok. — Akkor eredj gyalog — kiabálta az apja. Menj, ahogy akarsz! És egyáltalán, csinálj, amit akarsz, ha mi neked buták vagyunk és semmit se tudunk Mehetsz! Mehetsz! — De apúú — nyújtotta a szót a fiú. — Hagyd már Frédi, inkább hagyd rá! — mondta az anyja. — Ha már olyan fontos neki az a nadrág. Mégiscsak . . . egy nadrág miatt . Ogy fog kószálni vasárnapon, mint akit suppolnakl Igazán nem értelek, Mirko! A fiú a végtelenbe futó országutat rótta a kezeit lóbálva és nagyokat szippantott a levegőből. Le akart stoppolni egy szürke Fiatot, de a nyavalyás nem állt meg. Tovább taposta a szürke aszfaltot. Egy öreg Tatra. Kinyújtott kézzel integetett, mint egy szemafor. A kocsiban két embert látott: a vörös bulldogképű férfit, sötétkék kigombolt zakóban, mellette egy nőt, fején ibolyakék kicsiny kalap A fiúnak nevethetnékje támadt, talán még sose látott Ilyet. — Hová. merre, fiatalember? — Mindegy, hogy hová, ahogy épp adódik. — Akkor hát szóljon, ha majd ki akar szállni. Kinyújtva lábait, boldogan fészkelődött az ülésen. Kitűnő hangulatban volt. Pontosan kezdődik a nap Fák zöld korongjai, tavak ezüst ragyogású kráterei vonultak el szemei alőtt. Az ablakrésen át hűvös levegő áramlása verdeste a feje búbját. Vajon, miért álltak meg a fiú kedvéért? Miért áll meg az egyik, a másik meg nem? Miért van az, hogy ugyanaz az autó három ízben nem áll meg, negyedszerre pedig igen? Vannak a világon érthetetlen rejtélyek. Lehet hogy ezeknek is van gyerekük, fontolgatta a fiú, és talán ő sem akart velük'kirándulni. Most egy egészen más autóban ül, úgy mint ő. A fiú maga elé képzelte a szülők, eutók és fiúk összegabalyodott végtelen sorát, A kocsi az erdő árnyékából újra kifutott a napfényre, vakítóan sárga napraforgótábla nyargal visszafele, nyurga lábú bicikliző lány, verébfészekhez hasonló csőszkunyhó. A fiú érzékelte, hogyan járja át lassan a legnagyobb boldogság, amit valaha is érzett. Megújhodott szemeivel úgy nézett a világra, akár a teremtés első napján. Miért nem találkozott soha ilyen csodával, amikor a szüleivel utazott. Azért, mert a csodáknak is szigorú szabályai vannak, mint az irracionális egyenleteknek; pontosan kell behelyettesíteni, hogy kijöjjön az eredmény, és ebhez kevés az apa keze a kormánykeréken, az anya röntgenszeme, meg a bécsiszelet Igelitzacskóban. A Tatra befutott egy kanyarba. Tó, csendes öböl, táncoló nádbugák, zöldellő levegő. A fiú kissé előrehajolt. — Kérem szépen, megállna a kedvemért? — Hogyne. — Köszönöm szépen! Ajtócsapódás. A fiú egyedül maradt az úton. Beszívta az iszap kesernyés szagát, letért a tóparti ösvényre, és a réten át futni kezdett az erdő felé. Elterült a fűben, és belebámult a szürkésfehér felhők körül kéklő égboltba. Aztán felült, és a lábikráján masírozó hangyát nézte. Az ujja hegyére vette, és megszólította: — Bolond vegy, vagypedig felfedező? A barna fej fürgén forgatta csápjait, de nem válaszolt. Dél felé a fiú ismét az országúton nézegette az útjelzőt: POPOV FÜRDŐ — 1 km. Nem kellett oda mennie, mehetett másfelé is, akárhová. Éppen ezért komolyan megfontolta. Lepillantott a piros háztetőkre a lejtő tövében. Fontolgatta, vajon van-e kedve közelről is megismerni Popovot, vagy sem. Könnyen lehet, hogy csak egy árnyék vagy egy füstfoszlány keltette fel az érdeklődését — elég az hozzá, hogy egyértelműen mellette döntött, és nekieredt lefelé a lejtőn. Találkozott a városszéli kertekkel, meg a húslevesek, az átlátszó vékonyra gyalult uborka és a zsemlemorzsás karajok Hlatával. Találkozott sürgölődő vasárnap délelőttel. Maró éhséget érzett, de legyőzte. A téren egy piros padra telepedett. Könyökével e támlán, lába egymáson átvetve, messze a pad előtt meredezett kitaposott tnamp-cipőjének orra. A gömbölyű, még lányos bokák, és — mutatóba — egy kevés a pelyhes lábikráiból, e csíkos kirojtosodott nadrágszárak végin. Nem volt a zsebében egy picula sem. Nem fogadott el pénzt otthon. Egy kislány, kék szoknyában és fehér zokniban szökdécselt a pad felé. Kezében olvadozó vaníliafagylalt ostyatölcsérben, amely végigcsorgott az ujjain. Nagy, fekete szemeivel sokáig figyelte a fiút, majd sarkon perdült és eliszkolt, mint egy riadt kék törpe. A Granada-szálló kiskapuján egy csitri szobalány lépett ki. Kezében vödröt cipelt, és a tűzfal mentén a szemét-tartályok felé igyekezett. Könynyedén, kissé meghajolva lépdelt fehérkötényesen, gömbölyű lábszárakkal, szabad karját táncosan megemelve — Júúj, de nehééz! — rikkantott a liú. A lány felpillantott, és röpke nevetéssel kuncogott. A fiú. mintha az éterben morze jelekre vadászott volna — pont-vonás-pont — elfogta a jelzést. Pár ugrással mellette termett, hogy elvegye tőle a vödröt, de a lány nem engedte. Egyébként csak két lépés hiányzott a tartályig. Egy pillanatig huzakodtak. A lány vidáman kacagott, az arcán huncut szikrák ugrándoztak szüntelen. A szeme, mint két izzó körte. Kiürítették a vödröt, a lány pedig, alig érintve lábujjaival a földet, néhány szökkenéssel eltűnt, a folyosó mélyén. A fiú még kihallotta a nevetése morzsáit Szeretett volna valami hízelgőt utána kiáltani, például: óh, lobogóhajú medúza, nagyanyám dédunokahúga,