Új Szó, 1971. július (24. évfolyam, 154-180. szám)

1971-07-14 / 165. szám, szerda

Hídszerep és emberségigény... ? (A cikk elsői részét tegnapi számunkban közöltük.) Czine Mihály, sajnos, nem tud különbségeket tenni a hídszerep vállalói között, se hídszerep és hídszerep között. Nem tudja megkülönböztetni Eszterházy Jánosnak a csódbe jutott horizontális tengelypolitikától ihletett gesztusát, amellyel elutasította a zsidótörvény megszavazását, a tényleges antifasizmustól. Hiszen a horizontális tengely hívei még tovább mentek ennél. Ellene voltak a Szovjetunióval való háborúnak, sőt meg akarták kímélni Magyarországot a háborútól, meg akarták őrizni gazdasági és katonai erejét, hogy a háború befejezése után annak révén döntő befolyásra tegyenek szert -Közép-Európában. E háborút kerülő törekvések ellenére se mondtak le arisztokrata és polgári érdekeikről, sőt így akarták megerősíteni ellenforradalmi és fasiszta uralmukat. S bár Czine Mihálynak igaza van abban, hogy az Eszterházy sajtóban az írásra módot találó tanáremberek és publicisták, Szalatnai és Peéry Rezső tovább írták vallomásaikat és írásaik bizonyos értelemben megbecsüleudők, de nem Jelentenek többet egy elszigetelődött értelmiségi csoport létének öndokumentációjánál, mely ezen túl a tényleges antifasiszta ellenállásra, a cseh és szlovák ellenállási mozgalommal való kapcsolatteremtésre képtelen volt, s annál inkább, mivel a Fábry Zoltán szerint is tehertételnek számító Eszterházy János árnyékában húzódtak meg. Az Eszterházy sajtóban megjelent írások értéke 1945-ben és 1946-ban a kollektív vádemelés után növekedett meg rendkívül Fábry Zoltán szemében, sőt a totális fasizmustól idegenkedő arisztokrata, Eszterházy János ténykedésének értéke is annyira, hogy a szlovákiai magyarság antifasiszta ellenállásának szimbólumaként mérte fel; annak bizonyítékát látta bennük, hogy ez a szlovákiai magyarság a maga homogenitásában immúnis maradt a fasizmussal szemben. A kollektív vádemelés okozta csalódása, a teljes jogfosztottság ténye és érzete adta a kezébe a tollat, hogy megírja a Vádlott megszólal című írását és azt a cseh és szlovák értelmiségnek' címezze, de ugyanakkor a párizsi békekonferenciának is meg akarta küldeni, fgy két okból is kisebbíti a magyar kommunisták vezető szerepét az antifasiszta ellenállásban: részint azért, mert a kommunista párt is egyetértett a kollektív vádemeléssel, másrészt taktikai okokból, mivel a párizsi békekonferencián többségben voltak a nem szocialista országok diplomatái s a magyar kommunisták antifasiszta ellenállásának hangsúlyozásával nem nyerhette volna meg azok védelmét. Így került sor a Vádlott megszólal-ban a keresztény-szocializmus, a masary.ki humanizmus és az első köztársaság polgári demokráciájának túlértékelésére, Eszterházy János szerepének, úgynevezett pozitív pálfordulásának téves és túlzott értékelésére, a szlovákiai totális fasizmus arányainak növelésére és a magyarok fasizmussal szembeni teljes immunitásának bizonyítására. A tényleges antifasiszta, az egykor túlzott radikalizmusig hajló kommunista publicista fájdalma és sértődöttsége, a magyar Indulat keserűsége és taktikai meggondolások keverednek az írásban, mely sose jutott el a párizsi békekonferenciára, de megmaradt az országban és kéziratban az értelmiségnek címezve magyar és szlovák nyelven terjedni kezdett. Aki nem ismerte keletkezésének körülményeit, főleg a taktikai meggondolásokat, nem érthette és nem értékelhette a maga valójában. Míg Fábry Zoltánnál a kollektív vádemelésig nem nyilvá-' nul meg semmilyen eszmei zavar, sőt az antifasizmus szellemének terjesztése arra szorítja, hogy fékezze kezdeti radikalizmusát, addig Szalatnai Rezsőnél publicisztikai ténykedésében kezdettől fogva jelen van az, amit szociáldeniokratizinusnak nevezünk. A fasizmus térhódításával a Duna táji népek egységének gondolatát, a hídszerep vállalást igyekszik megszabadítani a proletár internacionalizmus eszmeiségétől, s végül a szentistváni gondolat alapján a Teleki féle politika szája ízéhez idomítja, s mindez miért ne felelne meg az Eszterházy támogatta sajtónak? A csehszlovákiai magyarok állampolgári egyenjogúsítása után a Vádlott inegszólal-ba« rögzített gondolatok már-már elvesztik hatásukat. Nemzetiségi politikánkban érvényesül Lőrincz Gyula realitásokra épülő szemlélete, mely szerint nincs jogosultsága a kollektív vádnak, de nincs jogosultsága annak a túlzó nézetnek sem, hogy a magyarok teljes homogenitásukban' immúnisak maradtak volna a fasizmussal" szemben. Létrejött az Oj Szó, aztán a CSEMADOK, kiépül Csehszlovákiában egy egész magyar sajtórendszer, az iskolarendszer, létrejön a csehszlovákiai magyar könyvkiadás, a színház, az irodalmi élet. Mindez rendkívüli pozitívum volt. Szívós munkát s a párt részéről politikai éleslátást követelt, de a megoldatlan -, elsősorban megoldatlan gazdasági kérdések, s a csehek és szlovákok viszonyának rendezetlensége idővel egyre növeli a válságjelenségeket. A nemzetiségek életében is nehézségek jelentkeztek. A bajokat főleg az okozta, hogy az elért eredményeket, pozitív intézkedéseket nem öntötték legiszlatív formába, s így a gyakorlati életben elért vívmányoknak nem volt törvényes biztosítéka. A hibákat a jobboldal aknázta ki. Egyre szaporodtak — nem a pártos, hanem a párt ellen irányuló bírálatok, míg be nem következtek a már általánosan ismert és elemzett események. Magyar körökben is felütötte a fejét a jobboldal. A fiatal értelmiségiek közül néhányan, s főleg Dobos László, a kispolgári törekvések szószólóivá váltak. Elméleti alapjajkat a marxizmushoz föl nem'nőtt sarlósok publicisztikájából vették, de visszaéltek Fábry Zoltán tévedéseivel Is, és harcot indítottak mindazok ellen, akik az utóbbi húsz év folyamán kommunista értelemben szinte felmérhetetlenül sokat lettek a magyarság érdekében. Czine Mihálynak minderről nincs tudomása. Befejezésül pedig leszögezzük: igen, Fábry Zoltán tévedett — élete, életünk legsúlyosabb szakaszában. S életünk egy másik súlyos szakaszában tévedései s a bekövetkezett eseményekKel kapcsolatban fölmerült kételyek ellenére megőrizte, hűségét önmagához, antifasiszta eszmeiségéhez és a Szovjetunióhoz. ós leírta ezt a nagyszerű •éondatot: ,,Amikor a Vietnam-agresszor, vagy a Csehszlovákiára oly mohón éhes német imperializmus krokodilkönnyeket ejt Csehszlonákiáért, akkor tudjuk hányat ütött az óra: antifasiszta éberségünket épp ezek a hidegháborús mesterkedések nem altathatják el. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a túloldalon a Strauszok állnak, a „Drang nach Osten" nek elkötelezett lovagok. A közös ellenség a különbözőségek ellenére is erősebben köt". Tévedni emberi dolog és összeegyeztethető az emberi nagysággal, de bűnös és eleve Gsődre ítélt kezdeményezés visszaélni mások tévedéseivel. Az, ami 1968-ban kapott lábra, nem a hídszerep vállalás következménye, nem is a vox humana jegyében támasztott emberségigény, épp ellenkezője mindannak: a szocialista országok egységének megbontására irányuló politikai fondorlatok és az ellenforradalmi vérengzés előkészítését célzó embertelenség szövevénye volt. Vajon mi köze mindennek a harmadvirágzás irodalmához? Ami jó volt benne, s ami máig is annak tartható, az irodalmi, szellemi élet kollektivitásából eredeztethető, mely alapjaiban véve szocialista és internacionalista, s ezen a tényen néhány hatvannyolcas konjunktúralovag föltörése sem változtathat semmit, még akkor sem, ha Czine Mihály tájékozatlanságában és köny nyelműségében félrevezeti a magyar közvéleményt. BABI TIBOR 14. Egyik ismerősöm hu eredményesen tette le a középiskolai felvételi vizsgát. Volt nagy öröm a családban, most aztán Igazán megérdemli a boldog és gondtalan vakációt. Mielőtt azonban a vakációt megkezdhette volna, azt még egyszer ki kellett érdemelnie. Nemcsak neki, de szüleinek is. A vizsga után ugyanis megmondták a fiúnak, hogy a vizsgát letette ugyan, ám helyszűke miatt egy másik iskolában helyezik el. Ez, persze, nem lenne baj. A baj „csak" az volt, hogy sokáig nem akadt emberfia sem az iskolában, sem á nemzeti bizottságon, sem a másik iskolában, aki végérvényesen képes lett volna megmondani: igen, a fiút felvették, ebben és ebben az iskolában helyezték el. Ez a látszólag jelentéktelen dolog a családban felzaklatta a kedélyeket. Nem is csoda. Hiszen július elsejével lejárt a jelentkezési határidő. Ha történetesen nem jut hely a fiúnak az újonnan kijelölt iskolában, sehol máshol már nem vehetik fel, s az egész szünidőt azzal töltheti a gyerek és a család, hogy a fiú jövőjén töri majd a fejét. Még ez sem lenne a legnagyobb baj. A baj az illetekes iskolai és nemzeti bizottsági dolgozók viselkedésében volt. Hányaveti módon küldözgették az alkalmazásából emiatt kimaradó szülőt egyik intézménytől Nincs ok az idegeskedésre? a másikig. Ebben az iskolaban már nincs a gyerek a listán, abban az iskolában még nincs a gyerek a listán. Persze, a listát senki sem nézte meg, csak az ajtóban állva ütötték el a szülő kérdését. Menjen máshová érdeklődni. Végül az izgalmaktól zaklatott szülő megérkezett a nemzeti bizottság Illetékes osztályára. Kopogás után az első kérdést nem az érdeklődő tette fel, hanem az előadó titkárnője: „Nem tud olvasni? Ma nincs félfogadás!" Igen ám, de a határidő lejárt, biztosat kell tudni. Legalább azt mondja meg, hol adhatnának felvilágosítást. „Azt en nem tudom. Menjen az iskolába." De hiszen onnan jövök. „Akkor a másikba." Ott is voltam már. „Akkor várjon, amíg értesítik." De senki sem értesít és a határidő lejárt... Vállvonás, kitessékelés. Pont. ... És ekkor megérkezik az irodába az előadó. Hallja, miről beszélnek, felüti az asztalán fekvő iratot és megkérdi, kiről van szó. A szülő megmondja. Itt van, tessék megnézni. Felvették, be van írva, nyugodt lehet, szeptemberben a gyerek jelentkezhet az iskolában. Egy perc sem múlt el, míg az ügyet elintézték. A gyerek édesanyja abban a pillanatban elfelejtett minden bosszúságot, kilincselést, hányaveti bánásmódot. En azonban úgy vélem, nekünk nem lenne szabad elfeleftenünk az ilyesmit, akkor sem, ha végül is minden jól végződik. Valamiről, ami el van intézve, igazán csekélység megadni a felvilágosítást. Fordított esetben, persze, nehezebb lenne. De így, ha minden rendben van, Igazán nem kellene küldözgetni az ügyfelet fűhöz-fához és idegességet szítani ott is, ahol megnyugtatásra van ok és lehetőség. VILCSEK GÉZA HÁROM ÚJ KÖNYV Aczél György: Eszménk erejével E kötet az MSZMP Központi Bizottsága titkárának az utóbbi években irt cikkeit, illetve elhangzott beszédeit és nyilatkozatait tartalmazza. Három részre oszlik és a kulturális élet, a tudománypolitika, valamint a közművelődés időszerű kérdéseit elemzi. Sajátossága, hogy - noha többször idéz — nincs teletűzdelve idézetekkel. Szöveg helyett a klasszikusoknak — elsősorban Leninnek — a szellemét idézi. A kötelet áthatja az a felismerés, hogy a szocialista kultúra kifejlődése hosszú folyamat, és egy pillanatra sem hagyható figyelmen kívül az a lenini igazság, hogy az „ideológiai munkában nem lehet lovasrohammal győzni". A szerző nélkülözhetetlennek tartja a napi politikai kérdésekkel szembe néző, a közvetlen agitáció szolgálatában álló műveket, ám kijelenti azt is, hogy „a művészetnek elsősorban a párt általános törekvéseivel kell összhangban lennie és nem feltétlenül a napi aktualitással". Lukács Györggyel vitatkozva hangsúlyozta, hogy „nincs kontinuitás a személyi kultusz és a hozzákapcsolódó torzulások, másfelől a lenini normák helyreállítása alapján funkcionáló mozgalom között, de amikor a személyi kultusz negatív hatásai elmélyültek, akkor sem szűnt meg a szocializmus, hanem a torzulások ellenére is szocializmus volt és maradt". A kötet tanulmányai behatóan foglalkoznak a marxizmus „pluralitásának" a kérdésével is, amely mögött — ismerjük az 1968—69-es itteni gyakorlatból — tulajdonképpen a marxista— leninista pártok vezető szerepének a felszámolására irányuló törekvés húzódott meg. A kérdéssel kapcsolatban többek között elmondja, hogy egy-egy konkrét kérdésben a tudományos álláspont kialakításához marxisták közölt is vitákon -— gyakran igen hosszadalmas vitákon és nehéz vitákon — keresztül vezet az út. A párt mindezekhez biztosítja a feltételeket. Am a leghatározottabban szembeszáll a marxizmus pluralizálása, a „többféle marxizmus" elméletével. A pluralizmus politikailag a frakciók ideológiai megalapozásának az eszköze, a ml esetünkben a part vezető szerepének aláásásához, nemzetközi viszonylatban pedig a marxista leninista pártok egységének á bomlaszt ásához vezet. Sokatmondóak a kötetnek a közművelődésre vonatkozó írásai is. Kifejtik, hogy a közművelődés szüntelen harc nemcsak az elmaradás ellen, hanem saját igényeik emeléséért ós azért, hogy ezeket az igényeket állandóan kielégíthessük, ami tulajdonképpen soha nem történhet meg véglegesen, mert az emberi igény éppen a tevékenység eredményeként mindig megújul. Mivel a szocializmus nem egyszerűen igénykielégítő, hanem mindig új és mind magasabb igényeket termő társadalom, a szocialista népművelésnek az a Célja, hogy az egész felnőtt lakosság a kor kulturális szintjén éljen és gondolkozzék, hogy a műveltség, a kultúra ne csak az iskolákban, ne csak a magas szellemi szinten, a tudományban, a művészetben legyen jelen, hanem váljék tömegméretűvé, hassa át az élet mindennapjait mind a fiatalság, mind a felnőttek körében. Meg kell értenünk és el keH fogadtatni, hogy a népművelői hivatás a szocialista társadalom egyik legfontosabb munkaterülete. Elsősorban azért, mert a népművelők formálják és alakítják a jelen és a jövő szocialista emberét. Az Eszménk erejével című kötet vezérelvét röviden így summázhatnánk: küzdjünk a tömegek kultúrájának állandó emeléséért, a tudományok és a művészetek szabad fejlődéséért, a nemzeti kultúra haladó hagyományainak ápolásáért és folytatásáért, de úgy, hogv ne kapjon engedményt kispolgári ízlés, antihumánus és írracionalista áramlat, nacionalista befolyás. Tökei Ferenc: A társadalmi formák elméletéhez Címéből ítélve azt gondolhatnánk, hogy e kötet csak a szakembereket érdekli. A társadalmi formák elméletéhez című mű valóban nem könnyű olvasmány. Polemikus hangvétele azonban az átlagolvasó érdeklődését is felcsigázza és állandóan fogva tartja. Az öt fejezetből álló tanulmány áttekintést nyújt a termelési mód fogalmáról, ismerteti « az öt termelési alapforma meghatározásait, valamint a kapitalizmus előtti, a kapitalista és kapitalizmus utáni termelési formák dinamikáját. A marxizmus klasszikusainak tanításaiból indul ki, az ő gondolataikat fűzi tovább. Tulajdonképpen egy nagyszabású elméleti kísérlet, tele új gondolatokkal. Konklúzióba többek között az, hogy a tudományos kommunizmus nem az emberi történet eszméi befejezését tételezi, mint például Hegel történetfilozófiája, nem is értelmetlen pusztulásban való befejezését, hanem voltaképpen a kezdetét. Az „ötödik" alapforma (szocializmus) az emberiség történetének csak az előtörténetét zárja le, s egyúttal új történet alapját veti meg; lezárja a „tulajdonképpeni anyagi termelés szférájának" történetét, s a társult egyének uralma alá hajtott anyagi bázison megkezdi az ember igazi naggyá levésének történetét, amelyben a termelési tulajdon kategóriája és vele minden „régi szemét" elveszti eredeti értelmét. A kötet szenvedélyesen érvel. Néhány tétele vitatható, megállapításai azonban így i» érdekesek, értékesek. Berecz János: Mi a csendes ellenforradalom? A Napjaink kérdései cimit sorozatban megjelent kötet igen sokakat érdeklő kérdésre válaszol. Ismerteti az imperialisták diverziójának formáit, éa jellemzi a csendes ellenforradalom módszereit. Adatokkal bizonyítja, hogy a csendes ellenforradalom közvetlen alapjait a modern revizionizmus teremti meg, ez produkálja a szocialista országokban azokat a „belső változásokat", amelyek a csendes ellenforradalom kiindulópontját s egyszersmind lényegét is adják. A könyvnek talán az a legérdekesebb része, amely a csehszlovákiai eseményekkel foglalkozik és bemutatja a „csehszlovák modell l", mint a csendes ellenforradalom gyakorlati megnyilvánulását. Tapasztalatból tudjuk, hogy az akkori állami és pártvezetés revizionista szárnya a szocializmus „új modelljét" hogyan szegezte szembe — nem egyszerűen bizonyos korábban elkövetett hibákkal, hanem általában az egész előbbi szocialista gyakorlattal. Számunkra így e kötet kétszeresen is érdekes olvasmány. Berecz János kötetében dokumentumokkal bizor.yit)a, hogy a csehszlovák kísérlet mennyire az imperializmus céljának a szolgálatában állt és mennyire az előre megtervezett csendes ellenforradalom stratégiai tervének megfelelően zajlott le. A kötet részletesen foglalkozik az 1968—69-ben nálunk is sokat hangoztatott „tiszta demokrácia", a pluralizmus és a2 úgynevezett „elitelmélet" kérdésével. Leleplezi a párt vezető szerepe ellen indított ideológiai és politikai támadásokat. Példákkal bizonyítja, hogy milyen régi és reakciós nézetek támadtak fel 1968-ban és hogy a „tiszta demokrácia" bajnokai a velük ellentétes nézeteket vallókat, a munkásfiatalom híveit a válságos időszakban mennyire nem demokratikusan kezelték. A gazdagon dokumentált kötet meggyőzően bizonyítja, hogy az ellenforradalom megítélésében nem az a perdöntő, hogy az ellenfél milyen öltözetbe bújt, hanem az, hogy a szocialista rendszer eszmei, politikai és gazdasági alapját támadja. És ebben a tekintetben a „csendes ellenforradalom" semmiben sem különbözik a puskaropogással is kísért kevésbé „csendes" elődeitől. BALAZS BELA