Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-27 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

EGY PERC A NAGYDÍJASSAL Nehéz nem odafigyelni, tiá L ä ti o d a Anna beszél. Mondanivalója mindig jelentős: Írók műveiből válogat, hogy önmaga különvilágában hangos manifesztummá váljék a szó. Mondatai úgy zuhognak alá a pódiumról, hogy lenyűgözik a hallgatót. Legutóbb a Jókai-napokon hallottam győztes előadását. Győztes, mondom, pedig éppen Annához illik legkevésbé ez a megjelölés — az önmagukhoz igényes emberek nem várnak szüntelen környezetük dicséretére. De hát tényleg győzött: joggal nyerte el a vers- és prózamondó fesztivál nagydíját. Szeme fényei, arca rezdülései — akárha mélyvizek csillogó-mozgó felszíne: sejtetik csak a „hallgató mélyet". Az újságíró zavarba jön: a portréból sikamlós halként készül kicsúszni maga a lényeg. Ki vagy te, Laboda Anna? — Egy tizenkilenc éves lány — mondja, s szájának erőteljes vonala most is legörbül, mint szavalás közben annyiszor. — Olyan, mint a többi, csak talán a szokásosnál jobban érdekel az értelmes emberi szó. Gyerekkorom óta szeretem a verset, magam sem értem, miért kerültem enynyire a bűvöletébe. Talán Ady a „ludas", robbanásig feszített sorai mindmáig exponálnak bennem. Ellentmondást érzek: Laboda Anna prózát adott elő az idei versenyen, s prózával indult két éve is. — A paradoxon csupán látszólagos — mondja. — Ha észrevetted, az én prózám zuhogó képek, lírai telítettségű párbeszédek olyan egysége, amely jellege nagyon is versszerű. Ez igaz. Sánta Húsz órája, s főleg az a része, amelyet ezen a versenyen olyan lenyűgözően mondott el Laboda, inkább dráma, mint epika. Balladisztikus feszültsége, tragédiától terhes dialógusai határozottan szinkronban voltak Anna előadói stílusával. A tudatosan nyers szavak levetkőztették a civilizáció díszes emberét. — A „Húsz órát" magyarszakos tanárom tanácsára választottam. Nem bántam meg. Érettségi előtt állok éppen, s mire a velem készített interjúd megjelenik, túl is leszek rajta. Egy kicsit sajnálom, mert a komáromi gimnázium sok figyelmet fordított ránk is. szavalókra. Bizonyítja ezt a Jókai-nanok versenye is: a győztesek nagv része ennek az iskolának a falai között érlelődött, itt tanultuk az emberré válás erkölcsi alapjait. Nagyon köszönöm tanáraimnak. Még sokáig elbeszélgetünk. Anna elárulja nagy tervét is: Budapesten szeretne színházi dramaturgiát tanulni, hogy hasznára válhassék hazai népművelésünknek. Ha netán most nem sikerül, dolgozik egy évet, s jövőre újból próbálkozik. Szerencsés felvételit, Laboda Anna! VIDRÁNYI ISTVÁN ARANYOS KÖLYÖK Ülök az l-es autóbusz legjobb helyén, a baloldali legelső páholyban, ablak mellett, menetirányban, ahonnan oldalt is, előre is kilátok. Az Alagútnál kövérke mama száll fel 3 év körüli kisfiával, és leül velem szemben. No, a kilátásomat elvette egy kicsit, de sebaj, oldalt azért látok. A kisfiút ölbe veszi, hogy ne kelljen gyermekjegyet sem venni neki. Megértem. A lurkó az ölbevevés alkalmávai spiccel belerúg a bal térdembe. Fáj ugyan, de annak sem tudok szívből örülni, hogy világosszürke nadrágomon olajos folt keletkezik. A mama szeretettel megfedi a fiúcskát. — Vigyázz a lábacskáddal, Tibikém, mert hozzáérsz a bácsihoz! Hozzáérsz! Valahogy úgy érzem, hogy a meghatározás nem tökéletes. Igazán nem tudom, hogy az asszonyka milyen hozzáérésekhez van szokva, ha egy ekkora rúgásra nem talál más megjelölést! Azért nem leszek ideges, csak éppen valamennyire esutt a hangulatom. Tibike azonban ki akar nézni az ablakon, s egy menyét fürgeségével megfordul, miközben sarkával a jobb térdembe rúg. Ez már keményebbre sikerült az előbbinél, és határozottan nagyobb foltot hagy a nadrágomon is. Érzem, hogy elsápadok a fájdalomtól, de nem akarom megbántani a mamát, aki végre is nem tehet a kisfiú meggondolatlan mozdulatáról. Félszeg mosollyal tapogatom meg az új támadás helyét. — Vigyázz a lábacskáddal Tibikém, mert bepiszkíthatod a bácsi nadrágját! Tibike hirtelen meggondolja magát, és villámgyorsan visszafordul. A reflexeim nem működnek elég sebesen, és így hiába próbáíom rémülten eltakarni veszélyben forgó térdeimet — már késő! Mindkét' térdemet óriási rúgás éri, és a fájdalom nyomán röpke kiáltás hagyja el vértelenné vált ajkamat. A mama megütődve néz rám. A hangjában sértődöttség vibrál. — Tibikém, vigyázz a lábacskáddal, ne idegesítsd a bácsit! Megpróbálok felállni, mert érzem, hogy még egy rúgást nem bírok ki. Különben is, ha itt átszállók, eljuthatok a Sportkórházba, úgy tudom, ott értenek legjobban a térdporcleválás gyógyításához. Nehezen vánszorgok az ajtóhoz. Tibike rám néz és látva kifordult lábaimat és furcsa csoszogásomat, édesen felkacag. Az ajtó nyílik, karomon függeszkedve letornászom magam a lépcsőn, de még hallom a mama oktató hangját: — Tibikém, nem illik a nyomorék bácsit kinevetni! DALLOS ISTVÁN Miniatűrök A látszat csal A szövetkezet tízhektáros kertészetében katonás rendben sorakoznak a dús lombú gyümölcsfák. A gyümölcsöskert parancsnoka az őszbe borult Péter bácsi leplezetlen büszkeséggel vezet végig a glédában álló fasorok mentén, mintha a látogató tiszteletére felsorakozó díszszázad előtt vonulna el. Megáll az egyik almafánál, amelynek tövében néhány lehullott aranysárga alma hever a fűben. — Ez aztán a fajta. Korai. Már teljesen érett — mondja. — Meg is nevezi, hogy milyen fajta, de a különös név bizony kipárolgott laikus fejemből. Felemel egyet, és amikor a derekát egyengetve kiegyenesedik, vizsgálgatja az almát és elégedett mosoly suhan át az arcán. Kivillannak a fogai, melyek sorában nagy réseket ütött a lepergett hetvenhét esztendő és a fogorvos harapófogója. — Én bizony, így foghíjason már nem tudom megrágni, de maga bátran beleharaphat — bíztat jóságosan és felém nyújtja az almát —, amint látom magának még egyetlen foga sem hiányzik. Elfogadtam a jó szívvel felajánlott almát, de bizony nem haraptam bele, hanem zsebresüllyesztettem. Nem is azért, mert egy Ádám nevezetű ősöm a paradicsomról elnevezett gyümölcsöskertben Évával incselkedve annak idején nagyon póruljárt, amikor beleharapott az almába, csupán azon egyszerű oknál fogva, hogy a szépséges fogazatom, melyből egyetlen fog sem hiányzik, nem egyéb, mint egy hintázó, zötyögő hamis fogsor —- magyarul protézis —, amelynek segítségével a tejbe aprított kiflit ls csak bizonyos elszántságot igénylő erőfeszítés árán tudom megrágni. Most hát, miután elárultam a tündérszép fogsor titkát, azt üzenem Péter bácsinak: a saját szemének se higyjen, mert a látszat csal. Egy adag sonka Nem a mulatnivágyás, csupán a kíváncsiság vitt abba a tengerparti, fényűzően berendezett éjjeli lokálba, ahol fehérkesztyűs, frakkos pincér szolgált fel. Pillanatok alatt az asztalnál termett és kedveskedő üzleti mosollyal az arcán, széles mozdulattal tette elém a borlapot, amelyen csupa ismeretlen nevű ital neve sorakozott katonás rendben, fantasztikus árakban. Átsiklottam az érthetetlen szöveg felett és különösebb részletezésre nem szoruló okok folytán csupán csak az árakat tanulmányoztam. Egy néhány koronának megjelelő tételnél kötöttem ki, melyről rövidesen kiderült, hogy valami málnaszörpszerű gyanús, ragadós, édeskés folyadék. Amikor a fizetésre került sor, a főpincér szemrebbenés nélkül mondott be olyan összeget, amiért a vén Zobor tövében legalább öt liter bort adtak volna. Csodálkozó tekintetem láttára hozzáfűzte, hogy hát ennyit tesz ki a minimális fogyasztás a lokálban. Ennek a fele sem tréfa — gondoltam magamban — és mielőtt elővettem volna pénztárcámat, hogy kifizessem a rengeteg pénzt ezért a két deci édeskés löttyért, ragyogó mentőötletem támadt. — Kérek még egy nagy adag sonkát és két deci vermutot. Jóízűen fogyasztottam el az ízletes, valóban nagy adag, hajszálvékonyra szeletelt, majonézzel meg miegymással körített sonkát, leöblítettem a vermuttal, majd ismét a főpincért szólítottam: — Egy málna, két deci vermut, egy nagy adag sonka, két kenyér, mondtam be a fogyasztást. Mindössze néhány fillérrel fizettem többet, mint amennyit annak a bizonyos minimális fogyasztásnak öszszege kitett. Ilyen olcsó sonkát azóta sem ettem. Vendégszeretet előbb még kékeszöld víz, ezüstössé vált ott, ahol az áttörő napsugár az apró vízjodrokra vetődött, és halványkék volt a partok közelében. A távoli part mentén mérgeszöldnek tűnt, arrább aranysárgán csillogott a fényözönben. Az enyhén fodrozó víz a fény és árny, a messzeségbe vesző hegyek, a tihanyi kolostor, a vizet szántó sok vitorlás olyannak tűnt ebben a pillanatban, mint egy tündérmese valószínűtlenül gyönyörű díszlete. A víz színe csaknem pillanatonkint változott. Olyan volt a tó, mint egy sokszínű selyemtakaró, melyet pajkos gyerekek láthatatlan keze ráncigál, hogy apró fodrokat vessen. A part mentén üldögélve gyönyörködtem a szívderítő látványban. Alig ötesztendős, bájos kis csöppség tűnt fel a kanyarban a nagymama kíséretében. Vígan nevetgélve szaladgált, egy pillangót hajszolt nagy kitartással. Miniszoknyácskája fel-fellibbent. Csicsergett-csacsogott a menekülő pillangóhoz, meg a jóságos nagymamához. Amikor észrevett, mellém sündörgött, rám nevetett, beszélni kezdett, vallatott, ki vagyok, mi vagyok, honnan kerültem a Balaton partjára. Alig győztem a válaszokkal. Aztán nagy komolyan kirukkolt: — Bácsi kérem, ebédeljen nálunk. Nagyon jól főz ám az én anyukám. Jó az ebéd és anyuka /ól telerakja a tányért. El voltam ragadtatva ettől a korán kiütköző magyaros vendégszeretettől, ettől a szívélyes, spontán meghívástól és arra gondoltam, hogy a nagymama majd roszszalását fejezi ki, hogy egy vadidegent ilyen kedves közvetlen bizalmassággal invitál az angyali csöppség. Á nagymama szótlanul, megértően bólogatott felém. Mégse mertem komolyan venni a szívélyes meghívást és a vendéglőben fogyasztottam el a rostonsült fogast, mely úgy megkívánta a badacsonyi kétszer háromdecit, hogy előttem a Balaton kék vize egyszeriben rózsaszínűvé változott. A foghúzás Tikkasztó hőség ülte meg a tájat, levél se rezdült az ezerarcú Balaton partján. A meghatározhatatlan színű vízre hulló napfény, akárcsak egy művész ecsete nyomán, szinte pillanatonkint változtatta a tobzódó színpompát. Mihelyt egy parányi felhőfoszlány keresztezte a napsugár útját, morcos sötétté változott az A fogorvosi rendelő várószobájában tucatnyi fogfájós páciens várta, hogy sorra kerüljön. Beszélgetéssel telt a várakozás ideje. Számuk nem csökkent, mert egyre újabbak érkeztek a távozók helyére. Egy középkorú falusi ember került sorra, akinek az egyik alsó zápfogával volt baj. Az orvos megvizsgálta és megállapította, hogy a gyökérgyulladásos, elhanyagolt odvás fogat gyógykezeléssel már nem lehet megmenteni, így hát el kell távolítani. — Hát távolítsa el doktor úr — mondta nagy lelkinyugalommal a páciens. — Injekcióval vagy anélkül? — kérdezte az orvos. — Mibe kóstál injekcióval vagy anélkül? — Húsz korona injekció nélkül, harminc injekcióval. — Hát legyen injekcióval, hogy semmit se fájjon, mert bizony érzékeny vagyok a fájdalomra. Az orvos beadta az injekciót és kiküldte a várószobába azzal, hogy az injekció húsz perc múlva fog hatni, akkor majd beszólítja. Az idő lejártával az orvos be akarta invitálni, de nem találta a váróban. Mozgalmas napja volt. Délután kettőkor végzett és már meg is feledkezett arról a páciensről, aki az injekció ellenére visszarettent a foghúzástól és elpárolgott. Délután a kávéházi törzsasztalnál jöttek össze az orvosok, ügyvédek, és szokás szerint megtárgyalták a napi rendelések, tárgyalások érdekesebb eseményeit. — Délelőtt egy férfi állított be a rendelőbe és egy zápfogát húzatta ki injekció nélkül. Csodálatos idegei voltak. Meg se mukkant, • egy arcizma se rándult, amikor nagynehezen kihúztam a hatalmas, odvas agyarát — beszélte el az egyik fogorvos. — Egy zömök, pirospozsgás képű, palócos kiejtésű, fekete kabátos, középkorú ember volt? — kérdezte a kollégája. — A leírás élethű. Pontosan ilyen volt. — Nálam is járt az atyafi. Es adtam neki az injekciót.