Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-27 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

ÜNNEP UTÁNI üss IS SS ss A prágai utcákról eltűnt a zászlódísz, véget értek a jelentős események. A CSKP XIV. kongresszusa idején sok kiállítást rendeztek. Néhányról szeretnék szólni egy-két szót. A szovjet művészi íotók kiállítását a vár Plečník-termében rendezték meg. A két monumentális terem zsúfolt az emberi alkotómunka minden fajtájával. Nemcsak a munkával — hanem a történelemmel is. A kiállított fényképek a szovjet embert munkája és küzdelme közben ábrázolják. Talán inkább munkája közben: az űrhajókban, a bányákban, a meteorológiai műszerek mellett, a nyugalom és a pihenés óráiban. Az egyiken a szibériai havon napozó sportember, másutt a szoptató anya végtelen bája, egy tanácstalan apa gyerekkocsival, vagy a sarki fény káprázatos „függönye". A felvételek ötletesek, lendületesek, a képaláírások is találók. És a legszebb a terem közepén levő hatalmas tábla, mint egy diadalkapu emberi arcokból összerakva. Olyanokból, amelyeket szovjetunióbeli látogatásainkból ismerünk. Derűs öregek, szeplős fiúk, kócos lányok, kendős nénik, énekesnők és százévesek okos tekintete. E kapunál vidám vagy, szinte azt várod, hogy valamelyikük megszólít és meghív egy „vodkára". Egy fényképet azonban nem lehet elfelejteni egykönnyen. Zoja. Nyilvánvaló, hogy nem Zoja Koszmogyemjanszká, de Zoja neve szimbólum. Havon fekvő nő. Arcának szépségét nem torzította el még a halálfélelem sem. A nő nyakán ugyanis hurok van. Felsőteste fedetlen, az egyik melle szétzúzva . . Az embert más kiállítások egészen más korból való művészeti alkotásai is megrázzák. A PléCník-teremből kb. ötszáz méterre, a vár Lovardájában a 19. századi cseh művészet kiállítása látható. Egyszer csak valami megállít. Egyetlen művészalkotta mozdulat. Nem is mozdulat, inkább megmerevedett mozdulat. A tarkó megmerevedése, a nyak kifordulása, amikor a hurok a csigolyák közé fúródik. Az aranyozott bronz sem oldja fel a kegyetlenséget, melyet a szobor ábrázol. Itt a szobor, és ott a fénykép — a megölt nő. Egyszer Zoja, máskor Ľudmila., a mesebeli hercegnő. — A tizedik és a huszadik század . De félre az ilyen komor gondolatokkal! Inkább gyerünk a város központjába, a Národní tŕídára. A „Harcos plakát" című kiállításra. Zábranskýnak, a CSKP 50. évfordulójára készített rajza fogad, és azután a harcos plakátok kezdeti korához érsz, pl. egy 1900-as évből származóhoz, amely népgyűlést hirdet. Prog ramján a nyolcórás munkaidő megtárgyalása szerepel. A plakátok az elet és a munkásmozgalom problémáit tükrözik. Ez tulajdonképpen történelem rajzokban. A munkástestnevelők nyilvános gyakorlása, spartakiádok, békemanifesztációk, szövetkezeti napok, május elsejei plakátok, egykori árleszállítást követelő plakátok. „A kenyér ára a múlt év júniusától ez év februárjáig 2.40 koronáról 3.10 koronára, tehát 30 százalékkal emelkedett" — olvasható a kladnói Svobodában nyomott egykori plakáton. De mégsem mond el mindent, mert a plakátokra is vonatkozott a cenzúra. Sok a fehér sor ... Az antifasiszta plakátok, a Népfront plakátjai, azután azok a kis harcos röpiratok következnek, amelyekkel az emberek a hitleri megszállás alatt erősítették magukat. Utána jönnek a jól ismert plakátok: a terv teljesítéséért, ipari tanulók toborzása a bányákba, brigádmunkások toborzása, a Barátság-kőolajvezeték befejezése alkalmából kiadott plakátok, a vietnami és az indokínai háború elleni tiltakozás plakátjai, Gagarin s Valentyina, bányásznap és a választások. Az élettel párhuzamosan megváltozott a plakátok tematikája is. Már nem harcolnak, hanem agitálnak. Kifejezési formájuk is más. Prágának ezekben a napokban van mivel dicsekednie. Kb. húsz lépésnyire a plakátkiállitástól a Spála-teremben pompáznak a szovjet haszonművészet tárgyai. Az elbűvölő, kékescsillogású leningrádi edénykollekciók, a tarka, stilizált ukrán gyűjtemények, a Balti-tenger menti köztársaságok művészi tárgyai — a faszobrocskák, kerámiák. Grúz, örmény és moszkvai gobelinek, lovasok és a stilizált nap a moszkvai tornyokon. Balti tenger-menti borostyán, nehéz örmény karkötők acháttal díszítve. S ez meg is rendelhető és az ígéret szerint a megrendelt áru fél év múlva Prágában lesz. Azután itt van Prága, a száztornyú város barokk kapuival és gótikus szobraival, mintha csak önmagát állítaná ki. Hiszen Jiŕí Švengsbír festő, sok csehszlovák póstabélyeg tervezője, kedveli a prágai zugokat és építőművészetének emiékelt. Képeit a Nemzeti Múzeumban állította ki. Rajzain megelevenedik egész Prága, A művész meglátta, mennyi szépség rejlik minden régi prágai épületben, milyen bájos a szegélycseréptetőn a kémény, milyen díszes minden tetőn a szélkakas. És nem habozik, hogy a város fölé oda tegye-e a nevető napot és a derék kakast — a pirkadat és a fürgeség jelét. Az ünnep utáni Prága vidám, mert mindig van hova menni. A kiállítási termekből mehetünk színházba, moziba. De ha nem kapna esetleg jegyet, látogasson el az új vendéglők egyikébe, melyek szintén csodálatosak... De ezekről majd máskor. LENKA HASKOVA Tíz perc múlva üél van. Az étteremben egyre nagyobb a za). Az éhes emberek beszélgetnek, kiflit majszolnak, sört isznak, a felszolgálók táncos mozdulatokkal sürgölődnek az asztalok között. Velem szemben, a kétszemélyes kis asztalnál eny szék még üres. Már előttem van a megrendelt étel, amikor egy no lép be az étterembe és elindul az üres szék felé. ügy pillantással regisztrálom. Ez már szinte automatikus szokás, rutin, minden ismeretlent, aki hosszabb-rövidebb ideig a közelembe kerül, megmérni, bevésni, elraktározni valahol a tudatomban, megjegyezni, ami külsejében, mozdulataiban rendhagyó, sajátos, jellegzetes, hátha valamikor szükség lesz rá. Arca kemény, napbarnított, szabálytalan rajzú szája Körül mély csatornát hasított az idő, vagy a keserűség. A hála ferde. Hátgerincferdülés — állapítom meg magamban tárgyilagosan. Borjúpörköltet rendel galuskával és amikor tálalják az ételt, nyugodt, kulturált mozdulatokkal eszik. Az udvariasságom is rutin, a férfi kötelessége a nővel szemben: feléje nyújtom a süteményes kosarat, később tüzet adok és közelebb tolom hozzá a hamutartót. Iratokat vesz elő, azokat tanulmányozza. Az iratok egy része lecsúszik a földre. Felemelem. Amikor megköszönt, elmondja, hogy ha az ember valami ügyes-bajos dolgát akarja elintézni, egész irattárai kell magával hurcolnia. Építési engedélyért kilincsel már hónapok óta. Telke van, illetőleg nem is az övé, hanem a szüleié a lelek, akik már nagyon öregek, betegesek, akikkel együtt lakik és most bővíteni akarja a telekre húzott ki házat, hogy legyen egy zug, egy kis szoba, ahová behúzódhat problémáival, ahol tévét nézhet, vagy olvashat éjszaka is, anélkül, hogy a szüleit zavarná. Negyvenezer koronát akar befektetni ebbe a' házépítésbe, annyi pénzt sikerült megtakarítania sokévi munkával Nehéz volt, mert a szülei alacsony nyugdíjat kapnak, tehát őket is támogatnia kell. A szülei meg fognak halni. Ezt tudja, hiszen ez az élet törvénye. A szíve, gyermeki szeretete rémülten tiltakozik ellene, de agya tudja, hogy ez ellen nem tehet semmit. Nem egy nő és egy férfi beszélget, hanem két ember. Nem olcsó és rosszízű ismerkedési szándékkal, ezt kizárja korom és hora, a kezemen csillogó karikagyűrű, és ismerősöm gyorsan pergő beszéde, amikor unokáim hogyléte felöl érdeklődik. Kél ember beszélget és az egyik kiteregeti a sótartó és tányérok közé, az ételfoltos terítőre, az egész életét Mert amikor megjegyzem, hogy ennyi pénzért kifizetődőbb lenne egy szövetkezeti lakást vásárolni, válaszából döbbenetes erővel rajzolódik ki egy emberi élet tragédiája: — Nincs értelme kérem. A szüleim meghalnak. Én viszont tizenöt-húsz év múlva megbénulok és kénytelen leszek felvetetni magamat valami olyan állami intézetbe, ahol gondoskodnak rólam. Hangja nem remeg, arca nem sápad el. Hűvösen tárgyilagos, mint az orvos, aki a vizsgálatok megmásíthatatlan eredményét közli, mint a bíró, aki ítéletet hirdet, Tizenöt-húsz év múlva megbénul, ezt tudja. Vajon mióta tudja? Vajon mióta készül rá, hány átvergődött éjszakán, önkínzó órán át nézett szembe saját drámájával, amíg elérte ezt a dermesztő belenyugvást? Szavakat keresek lázas nyugtalansággal, valami buta ellenkezést, valami üres sablont, hogy „azt nem lehet tudni, nem szabad így felfogni...", de érzem, hogy minden szavam hazugnak tűnne. Tehát nem vigasztalom, hanem dadogok valamit arról, hogy az élete még nem zárult le, még találhat valakit, egy megértő férfit, férjet, élettársat. .. — Nem, sohaI Én vállalom a sorközösséget, et, nem osztom meg a sorsom súlyát senkivel, nehogy valaki egy rossz órájában azt vághassa a fejemhez, hogy kegyelemből, szánakozásból vállalt... Nagyon vallásos nevelést kapott, de tizenhárom éves korában kiszaladt a templomból, nem tudta kivárni a szertartás végét. Minden kislányon új ruha volt, rajta is, de ô tudta, hogy a többiek alatt nincs a testet támasztó, erősítő fűző. Igen, ő már gyermekkorában tudta, hogy neki egészen más útja lesz, mint vele egykorú társainak, ő soha nem álmodozott csókpiros lakodalomról, a gyermekvárás misztikus szépségéről, az életadás boldogító kínjairól. Tudta, hogy a láthatatlan ellenség, a gyermekbénulás, nemcsak a gerincét görbítette el kíméletlen vasmarkával, hanem az egész életútját is. Én is ismerem ezt az érzést. A testi hiba hendikepje befolyásolta eész életem alakulását, az kényszerített — izmokat próbáló hegycsúcsok, vidám labdaterek és fiatalságtól forró tánctermek helyett a könyvtárak nyugodt csendjébe. Nem, nem jártam rosszul. De — különöseit fiatal éveimben — sokszor volt olyan érzésem, hogy a parton állok, hogy kiszorultam az élet sodró áramából, ahol fiatal, egészséges izmok törnek a jövő felé. Vannak pillanatok, percek, amikor nem lehet megszólalni. Hallgattunk. Nézzük a cigaretta füstjét. Csak a gondolatok korbácsolják az agyamat. Mert vajon mennyi pénzt költött az emberiség — csak az én nemzedékem életében — gyilkos fegyverek gyártására? Mennyi pénzt költött arra, hogy az egészséges izmokat is szétroncsolja, hogy aki nem született nyomoréknak, azt lánggal és vassal tegye azzá? Talán ha azt a pénzt, azt a felmérhetetlen energiát a gyógyításra fordítják, akkor ez a velem szemben ülő embertársam most arról beszélne boldog mosollyal, hogy a legidősebb lánya már megkapta a szövetkezeti lakást és várja az első kisbabát... Akkor talán én sem a könyveim közül jöttem volna ide az étterembe, hanem a délutáni munkakezdés előtt sétáltam volna a Kolibán, vagy kerékpároztam volna, élvezve a tavaszi nap édes fényét és izmaim erejét... A szomszéd asztalnál nagyobb társaság beszélget. Arról, hogy az élet csupa probléma... az egyik hiába hajszolja a szobafestőt, a másik nem kapott kockás anyagot, pedig most abból akar ruhát csináltatni, a harmadik nem tudja, hová menjen nyaralni, a Balaton mellé, vagy a bolgár tengerpartra, a negyedik izgatott hangon panaszolja, hogy 12 percig kellett várakoznia a villamosra. Asztaltársnőm fizet, köszön és távozik. Nézem, ahogy lassú léptekkel megy a kijárat felé. Tizenöt-húsz év múlva megbénul. A szomszéd asztalnál valaki arról beszél, hogy tegnap összeveszett a kollégájával.. , PÉTERFI GYULA