Új Szó, 1971. június (24. évfolyam, 128-156. szám)

1971-06-12 / 138. szám, szombat

A marxista történelemtudomány elősegíti nemzeteink baráti kapcsolatát A A Népszabadság. az MSZMP központi lapja jónius 9-i számában közölte Benezédi László cikkét, a bratislavai magyar—csehszlovák történésztanácskozásról, mely az év májusában zajlott le. A tanácskozást az 1959-ben alakult magyarcsehszlovák történész vegyes bizottság szervezte. A bizottság szlovák elnöke Ján Tibenský, magyar elnöke a munkáiról nálunk is közismert Arató Endre. Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Benezédi László cikkét. Az 1959-ben alakult magyarcsehszlovák történész vegyes bizottság ez óv májusában Pozsonyban tartotta 9. ülését. Ez a bizottsági ülés egyben 1967 vége óta a két ország történészeinek első hivatalos találkozója is volt, amelyen hazánk történettudományát nyolctagú küldöttség képviselte. A bizottsági ülés eívi-tudományos tartalmával csakúgy, mint megállapításainak gazdagságával, nem kevésbé meleg, baráti légkörével kiemelkedett az eddigi hasonló rendezvények közül. Tanulságai, úgy véljük, túlmutatnak a szűkebb értelemben vett szaktudományos kereteken, s joggal tarthatnak számot szélesebb közvéleményünk érdeklődésire is. A pozsonyi tanácskozás gazdag programja két részből, egy nyilvános tudományos ülésből és egy szervezeti, illetve együttműködési kérdéseket tárgyaló, szűkebb körű bizottsági ülésből tevődött össze. A tudományos ülés napirendjén a magyar és a szlovák nemzet, valamint a nemzeti ideológia feudális kori előzményeinek főbb kérdései szerepeltek. . a A kérdéskör általános szemléleti és módszertani kereteit Szűcs Jenő „Nemzetiség és nemzeti tudat a középkorban" című előadása vázolta fel. Ezt követően párhuzamos időrendben Ján Dekan, ŕerényi József, Peter R átkos. Benezédi László, Arató Endre professzor, a bizottság magyar tagozatának elnöke, valamint Ján Tibenský, a bizottság szlovák tagozatának elnöke tartott egy-egy referátumot. Az előadások tematikája az ómorva nemzetiség és a oagymorva birodalom, illetve a korai feudális magyarság közösségi tudatának problematikájától hatalmas ívben a polgári átalakulás küszöbéig fogta át a magyar és a szlovák nép nemzeti integrációjának, s a nemzeti tudat kialakulásának történetét. A referátumokat a történészekből és a rokontudományok képviselőiből álló nagyszámú hallgatóság mindvégig feszült érdeklődéssel kísérte. Az előadásokat követő hozzászólások részben elismerően méltatták a tanulmányokba foglalt elemzések dogmatizmustól mentes, alkotó marxista igényességét, részben új szempontokkal egészítették ki, fejlesztették tovább a referátumok gondolatmenetét. Rövid ismertetésünk keretei természetesen nem teszik lehetővé a vitaülés tárgyának beható elemzését; meg kell elégednünk egy-két általános benyomás rögzítésével. Mint látható, a tudományos tanácskozás ún. kényes témát tűzött maga elé, amikor népeink nemzeti egyéniségének kialakulását állította párhuzamba — azaz egy olyan kérdéscsoportot vizsgált, amely nacionalista megközelítés esetén tág lehetőséget ad a szenvedélyek összecsapására, a nézetek polarizálódására. Nos, ami az eíhangzott előadásokat és hozzászólásokat illeti, örömmel nyugtázhatjuk, hogy a vitaülés egész menetét a vizsgált kérdések tudományhoz méltó, elfogulatlan, tárgyilagos megközelítése, s az egységes álláspont kialakítására irányuló erőfeszítések jellemezték. A tudományos eszmecsere nagy lépéssel vitte előre a nemzeti kérdés vizsgálatához olyannyira szükséges egységes fogalmi rendszer és értékszemlélet kialakulását, s pozitív módon bizonyította azt az alapigazságot, hogy a történeti fejlődésről alkotott értékítéletet nem leliet nemzeti'ieg felparcellázni, jelen esetben pl. a történettudománynak nincsenek egymással szemben álló külön magyar vagy külön szlovák igazságai. Az előadások legfontosabb áj megállapításai egyértelműen a nézetek közeledését segítették eiő, s amellett termékeny ösztönzéseket adtak a további összehasonlító vizsgálatokhoz is. Szlovák részről elismerően állapították meg például, hogy a bevezető módszertani előadás — először a magyar történetírás történetében — valódi jelentőségének megfelelően hangsú'iyozta a magyar nemzetfogalom háromféle értelmezésének meglétét a középkori történeti forrásokban, ti. a rendi nemzetfogalom és az „állam nemzetiség" mellett az etnikai kötelékeken és nyelvi egységen alapuló ún. „nyelvnemzetiség" megkülönböztetését, ami közvetett és közvetlen módon egyaránt a magyar korona alattvalóiként élő nem magyar etnikumok külön nemzetiségi létének egykorú elismerését bizonyítja. Mindez lényegéi tekintve összhangban volt a megfelelő szlovák referátumok megállapításaival. Más összefüggésben a vitaülésen részt vevő cseh történészek részéről hangzott el olyan megjegyzés, hogy a magyar referátumok alapján világosodott meg eiőttük a későfeudális kori magyar nemesség hatalmának és szívósságának objektív történeti magyarázata, s hogy ez tanulságos összevetésekre ad nekik alkalmat a cseh, illetve a magyarországi társadalom-, politikai és eszmetörténet sajátosságainak megértéséhez. > Mindennek, úgy véljük, iélreismerhetetlen aktuális tudatformáló jelentősége is van annyi* ban, hogy a hagyományos magyar nemzeti ideológia feudálisnemesi vonásainak racionális elemzésével, azokat egyben külső szemlélők előtt is demitizáija, ezzel is népeink mai köze ledését segítve elő. Hasonlóan fontos tanti Iságokat és számos közös kiindulópontot kínáltak a szlovák referátumok is. A vitaülés tudományos anyagából plasztikus kép rajzolódott ki többek között a szlovák nemzeti ébredés lóbb ideológiai irányzatairól, amelyeknek közös sajátosságuk volt, hogy elsősorban nyelvi követelésekben öltöttek formát, s hogy a korabeli magyar (ún. „Hungarus"

J állampatriotizmus talaján maradva, az 1830^as évekig bezárólag nem fogalmaztak meg önná'.lő politikai nemzeti programot. A kifejlődő szlovák nemzeti Ideológia demokratikus vonásainak indokolt számbavétele mellett szlovák részről éles kritikával illették az ún. barokk szlávizmust, mint a szlovák nemzeti ébredés historizáit teóriáját, amely a Pannónia terü'letén élő különböző ókori népek szlávvá nyilvánításával, s egyéb módon igyekezett egy hajdani nagyság romantikus vágyképét melengetni. Nemkülönben felkeltették a magyar kutatók érdeklődését a feudális kori szlovák polgárság fejlődéséről elhangzott megállapítások. Olyan több nemzetiségű szlovákiai városokban ugyanis, mint Nagyszombat, Besztercebánya vagy Zsolna, évszázados konkurrenciaharc folyt a polgárság különböző (főként szlovák és német) nemzetiségi csoportjai között, s a szlovák referátumok arra emlékeztettek, hogy a városi önkormányzati szervekben való paritásos képviselet elrendelésével és fenntartásával a magyar országgyűlések és kormányszervek folyamatos védelmet nyújtottak a sziovák nemzetiségnek a német polgárság hatalmi túlkapásaival szemben. Az elmondottak talán alkalmasak arra, hogy ízelítőt adjanak a tanácskozás higgadt légköréről és tudományos igényességéről. A teljességhez persze hozzátartozik az is, hogy akadtak vitatott kérdések, s előfordultak olykor kellőképpen nem bizonyított állítások is, mind a két fél részéről. A pozsonyi tanácskozást nem a teljes egyetértés valamiféle „idill"-je jellemezte, mint ahogy egy ilyen idilli egyetértés a tudomány területén — országon belül és kívül egyaránt — a halálát is jelentené bármiféle haladásnak. De vitá és vita között különbség van! A pozsonyi tanácskozás szellemét mindenekelőtt azért tartjuk előremutatónak, mert a részvevők a partikuláris nemzeti szempontot — s éppen a nemzeti kérdés oly exponált területén — egészében véve alá tudták rendelni a marxi—'lenini történetfelfogás egyetemes osztályszemléletének. Ez a közös szemléleti és módszertani alap tette lehetővé, hogy a vita kiélező hatásával szemben alapvetően az egyetértés integráló tendenciája érvényesüljön, ami persze korántsem zárja ki a nézetek különbségét, de hatálytalanítva a vita polarizáló hatását, tudományo san ellenőrzött, tárgyszerű keretek közé szorítja azt. A pozsonyi megbeszéléseket az egyetértésnek és a vitának ez az egészséges, termékeny dia lektikája jellemezte. Utóbbi időkben napi- és hetilapjainkban több olyan cikk és közlemény látott napvilágot, amely magyarok és szlovákok lörténeti együttélésével foglal kozva, a két nép történeti tudatának bizonyos egyoldalúságait, romantikus nacionalista vonásait tette szóvá. Nem vitatjuk e megállapítások jogosultságát, annál is kevésbé, mert magunk is ismerjük a tényeket, amelyek mindkét oldalon mögöttük állnak. De szeretnénk felhívni a figyelmet a jelenség komplexum másik — és a jelek szerint erősödő -*- pozitív oldalára is. Az objektív történeti helyzet mély törvényszerűségei az országaink közötti internacionalista kötelékek, a szocialista együvé tartozás tudatának iz mosodását segítik elő, s meggyőződésünk, hogy ez a tény szükségszerűen egyre intenzívebben hatja át népeink történeti gondolkodását is. Szélesedő körökben terjed az a felismerés, amit a következő sza vakkal fogalmazott meg a bizottság szlovák elnöke, Ján Tibenský, a tanácskozást megnyitó beszédében: „A történelem ezer éven át összekapcsolta népeinket, a szlovákokat és a magyarokat, viszont éppen ez az ezeréves történelem, s főként annak mindkét részről történt.hagyó-. mányos magyarázata, a negatív jelenségek egyoldalú hangsúlyozásával, bizonyos értelemben akadálya is volt szocialista nemzeteink közeledésének. Ezért — mint mondotta — sok, nagyon sok függ a magyar és a csehszlovák történészek munkájától, a magyar és a szlovák történelem objektív magyarázatától, hogy ezeket az akadályokat eltávolíthassuk és hozzájáruljunk a két nemzet jószomszédi kapcsolatainak megerősítéséhez. Hiszen éppen az ezeréves múltra való tekintettel oly sok a közös! Feladatunkat lényegesen megkönnyíti a marxista osztályszemlélet alkalmazása közös történelmünk re, politikai szempontból pedig a szocialista államok közössége." A bizottság magyar elnöke, Arató Endre, úgy véljük, nemcsak a jelenlevő magyar történészek, hanem egész közvéleményünk nevében beszélt, amikor mély egyetértését fejezte ki ezekkel a szavakkal. A tudományos üléshez hasonlóan eredményes volt az együttműködés továbbfejlesztéséről tartott megbeszélés is. A bizottság örömmel állapította meg, hogy az 1967-ben aláírt megállapodás pontjait sikerült maradéktalanul teljesíteni. A most megkötött egyezmény konkrét reális és a korábbiaknál távlatosabb terveket tartalmaz, többek között az egyetemek és levéltárak közötti együttműködés területén, közös forráskiadások publikálására, az általános és középiskolai tankönyvek kölcsönös ellenőrzésére stb. Mi Közép-Európában Ezt a címet adta cikkének a Tvorba 23. számában Magda Hájková. A cikk számunkra, csehszlovákiai magyarok számára is érdekes, tanulságos, elsősorban azért, mert középpontjában a nemzetiségi kérdés, a nemzetek közti viszony marxista értelmezése áll. — Közép-Európa lakosai közül ki esküdhetne meg arra, hogy az évszázadok során családjába nem került egyetlen csepp más vér sem, mint cseh. szlovák, német vagy lengyel? De egyáltalán, fontos e ez a kérdés? Mindannyian tagjai vagyunk egy nemzetnek, valamennyiünkhöz tartozik "egy nemzet, születésünk után egy nemzet nyelvén szólaltunk meg először. Ez rendjén is van így,, mert miféle emberek lennénk, ha elfelednénk anyanyelvünket és a szülői házat? Tulajdonképpen közömbösök nek kellene lennünk ebben a kérdésben, de a történelem, amely annyira összekevert bennünket, meg is osztott, és sokszor kérlelhetetlenül szembeállította népeinket. Amit a feudális urak a földért, piacért és a munkaerőért egymás közt versenyző burzsoázia nem érhetett el, azt az imperialista korszak az első világháborúval kegyetlenül kiélezte. A második világháború, és kísérőjelensége, a fasizmus nyílt, leplezetlen megnyilvánulása az egész folyamatot mintha a végsőkig fokozta volna. Ügy tűnt, hogy a csehek, a szlovákok és a lengyelek viszonyát mindenhez, ami német, örökre a gyűlölet és a kérlelhetetlen ellenszenv határozza meg. Nem kell talán külön szólni arról, hogy erre volt is elegendő ok. De mégis, miért kell a bár mennyire is indokolt sérelmeinket azoktól az egyszerű kisemberektől számonkérnünk, akiknek lényegében olyan életeéliaik vannak, mint nekünk, azaz békében és boldogságban akarnak élni. Miért nem fordítható a harag és až utálat azok ellen, akik igazi okozói minden rossznak, ami végeredményben egyformán sújt valamennyi egyszerű embert, éljén itt, vagy a másik oldalon. Miért ne harcoljunk közösen, kéz a kézben a bajok igazi előidézője, az imperializmus ellen? Miért nem lehet végérvényesen megakadályozni az imperializmust abban, hogy szembeállítson bennünket? Ezeket a kérdéseket kell feltennünk, ha valóban gátat akarunk vetni a nemzetek közti felesleges, értelmetlen gyűlöletnek . . . Ezek egyszerű, világos kérdések. De közülünk hánynak volt ereje a második világháború után valóban egyértelműen feltenni ezeket a kérdéseket? Őszintén meg kell mondanunk — írja M. Hájeková —, hogy a kommunisták már jóval a háború előtt feltették ezeket a kérdéseket. A cseh, szlovák és a német kommunisták, akik nemcsak kérdéseket tettek fel, hanem a legbonyolultabb helyzetekben is levonták belőlük a szükséges tanulságot. A kommunisták meggyőződése volt, hogy a nemzetiségi ellentéteket 99 százalékban az imperializmus idézi elő mesterségesen, s ennek az imperializmusnak a jelszava: Oszd meg és uralkodj. E jelszó lényegét a mindennapi életben átélték munkásaink, akik a határvidéken a német munkásokkal együtt léptek közös sztrájkba a közös kizsákmányoló ellen, legyen az cseh vagy német. Átélték ezt a spanyolországi interbrigadisták, München előtt a cseh és a német antifasiszták, átélték ezt a gyüjtőtáborok foglyai, ahol a német fasizmus a legveszettebb módon dühöngött, de ahol a legtisztább formában nyilvánult meg a német kommunisták és antifasiszták törhetetlen ereje, testvéri segítsége. A cikkíró végül megállapítja, hogy a kommunisták és az antifasisztuk által irányított Német Demokratikus Köztársaság léle és fejlődése bizonyítja már évek óta, hogy nem tévedtünk: a csehek, a szlovákok és a németek közti barátság már nem csupán egyes becsületes emberek közti viszony kérdése ... Opportunizmus a gyakorlatban A Mladá jronta június 10-i számában Miroslav Leták kommentárjában foglalkozik az opportunizmus és a revizionizmus gyakorlati megnyilvánulásaival. Felhívja a figyelmet arra a jelenségre, hogy egyesek szerint az opportunizmus és a revizionizmus az ún. magas politika Ugye, 6 az átlagember ezek. kel az áramlatokkal nem is kerül kapcsolatba. Ez félreértés, mert űz opportunizmus és a revizionizmus nem csupán bizonyos személyekre, pl. Dubcekra, Smrkovskýra, Goldstückerre, Sikra, illetve politikai áramlatokra vonatkozik. Igaz, hogy a revizionizmus lényege, hogy követői kísérletet tesznek a marxizmus—leninizmus alapelveinek tagadására és revíziójára, de a revizionista, antimarxista nézetek megnyilvánulnak az elmélettel nem foglalkozó emberek gondolkodásában is, pl. olyan nézetekben, melyek szerint nálunk már nincs osztályharc, tehát felesleges az osztálviszempontok betartása. Az ilyen nézetek a valóságban a hivatalos „tudományos" revizionizmus bázisát jelentik. Az opportunizmus lényege az, hogy, a gyakorlatban tagadja a forradalmi elvek alkalmazásának szükségességét. Ez az áramlat i6 különféleképpen nyilvánul meg. Tudjuk, milyen formában nyilvánult meg az opportunizmus 1968—69-ben a párt és az állam jobboldali vezetőinek tevékenységében. Nem tartották be a pártépítés lenini normáit, a kádermunkában mellőzték, az osztály szempontokat, lebecsültek a burzsoá ideológia hatásának jelentőségét, s egyidejűleg elhanyagolták az ideológiai munkát. Lépten-nyomon találkozhatunk azonban az opportunizmus megnyilvánulásaival a mindennapi életben is. A kommentár szerzője szerint az opportunizmus legelterjedtebb formája a szavak és a tettek közti ellentmondás, a felelősség alóli kibúvás, és a felelősség áthárítása másra, továbbá a tetszetős politika. Ezek a jelenségek már nem tartoznak az ún. magas politika szférájába, a mindennapi életre vonatkoznak, a többi közt azokra a gazdasági vezetőkre is, akik a különböző tanácskozásokon eget-földet Ígérnek, s aztán n-m teljesíti ígéreteiket. A hibákért másokat bírálnak, de nem képesek elismerni saját részüket a fogyatékosságokban. Opportunizmus azonban nemcsak a vezető dolgozóknál fordulhat elő. Megnyilvánulhat abban is, ha mások rovására könnyítünk munkánkon, ha a gyűléseken másként beszélünk, mint a gyűlés után, ha szavazunk a határozati javaslat mellett, de azt a gyakorlatban nem teljesítjük, megszegjük... Tehát az opportunizmus szinte mindenütt jelen van. Alapját képezi az életünket megkeserítő fogyatékosságoknak, megnehezíti feladataink teljesítését. Ezért egyértelműen leszögezhetjük, hogy az opportunizmus rendkívül komoly veszélyt rejt magában, s ezért következetes harcot kell vívni ellene. Meg kell állapítani, hogy az opportunizmus elsősorban a kispolgári csökevényekből táplálkozik, főleg a kényelmes életért, a könnyű jövedelemért folyó tülekedésből, a karrierizmusból, az önzésből, a kollektív érdekek mellőzéséből stb. Mivel nálunk a kispolgári gondolkodásnak mélyek a gyökerei, az ellene folytatott harc nehéz és hosszan tartó folyamat. Most arról van szó, hogy ez. a harcot valóban megvívjuk. iSm)