Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-09 / 18. szám, Vasárnapi Új Szó

légajtóra estek. Pollini társával, Benenettlvel együtt mozdulatlanul feküdt a vágat alján, de — élt! Taylorék kiszabadították őket a kőzetdarabok, meg az ajtódeszkák alól és vigyázva a hordágyakra tették. Pollinit, meg Benedettit az akna felé Móczik és még három bányász vitte. Taylor — Stellerrel, aki szintén a mentőcsapat tagja volt — a fejtésekbe ment. A robbanás fészkét akarta mindenáron látni. Amit azután látott, az igazán kiábrándító volt. A robbanás a tizennyolcadik fejtésben következett be. A biztosító támfáknak még csak nyomuk se maradt és a robbanás ereje az agyagpala fedüből is kitépett egy kisebb barlangnak is beillő térséget. Természetesen tönkrementek a szomszédos fejtések is. Futólagos vizsgálódás után is meg lehetett állapítani, hogy a helyreállítási munkálatok egyhamar — nem végezhetők ell Methánnak azonban még csak nyoma sem voltl Sem a tizennyolcas, sem más szomszédos fejtésben. A robbanás oka egyre rejtélyesebb lett. Taylor a tizenharmadik fejtésben, az összetört támfák között átbújva, éppen az oldalfalakat vizsgálta, mikor egy asztal nagyságú agyagpala-darab a fedüből levált — és ráesett. Nem egészen temette be, csak a gyomrától lefelé. A melle és a feje — szabadon maradt. Steller közvetlenül Taylor mellett állt, de sértetlen maradt. A nagy rémülettől azonban szinte nem is tudta, hogy mihez is kezdjen. — Mérnök úri ... Mérnök úri... Mi történt?!... Mit csináljak magával?! Taylor a nagy fájdalmai ellenére sem vesztette el az eszméletét és aránylag nyugodtan intézkedett. — Egyedül semmit sem csinálhat! Tul nagy ez a darab, ami rám esett. Menjen segítségérti — Megyek!... Csak bírja ki addig, amíg visszajövök! — Várjon még egy kicsit... és jöjjön közelebb! Steller közelebb ment és így Taylor már halkabban beszélhetett. — Maga, Steller, tudott arról, hogy engem az igazgató azóta a bizottsági választás óta figyelmeztetett. — Igen! Ezt valamennyien tudtukl — A bányában azonban — én voltam fölényben! A bányában a besúgók — nem láthattak! Lámpa nélkül dolgoztam, hogy ne lássanak! Nem akartam, hogy maguk csalódjanak bennem! Steller szinte felordított. — Mérnök úr! Most már mindent értek! Taylor egyre halkabban és egyre nagyobb megszakításokkal beszélt. — Ne szóljon senkinek arról, amit mondtam! Ne szóljon. Steller ... senkinek! — Nem szólok senkinek, csak bírja ki addig, amíg visszajövök! Steller átbukdácsolt a mindenféle törmeléken és amikor a szellőztetővágatba ért, nyakát behúzta, hogy az alacsony vágatba ne verje be a fejét és — szaladni kezdett... Valami mintha már derengett volna előtte. Azt hitte, hogy a hordágyakat cipelő Móczikékat látja. Kiabálni kezdett. — Emberek! Móczik!... Megálljatok! Senki sem felelt Stellernek. Hiába hallgatózott. A messzi fényt se látta már. Valószínűleg csak káprázott a szeme. Móczikék két sérült társukkal már a külszínen voltak. Steller egyenesen az igazgatóhoz ment, hogy segítséget kérjen. Az igazgató azonnal intézkedett, mégis hoszszú negyedórák múltak el addig, amíg együtt volt végre a különleges mentőcsapat a megfelelő szerszámokkal, meg az orvossal. A bányában nem kellett már a robbanás megismétlődésétől tartaniuk és így minden fölösleges óvatosság nélkül siethettek a tizenhetedik fejtéshez. Mire odaértek, Taylor még élt. Mire azonban kiszabadították a ráesett kőzetdarab alól, már halott volt. Az orvos — a töréseken kívül súlyos belső vérzést állapított meg. Mikor Taylor mérnököt vigyázva a hordágyra tették és a magukkal hozott takaróval az arcát Is elfödték, valamennyien levették sapkájukat és Steller, a mindig magabiztos Steller — hangosan elsírta magát Q x; cu ot X! t/J u < > a a • [U A kosárfonó felöltötte meleg kabátját, begombolta a nagy, fekete gombokat, és kiment az udvarra. Felnézett az égre, amely most hamuszínű volt, s a kövér felhő-mellekből csaknem megcsurrant az eső. Ügy látta, hogy le akar szakadni az ég, s csak a szomszéd erdő jegenyefái tartják, amelyek levelei finoman remegtek, mintha csak az ágakkal enyelegtek volna Pár perc múlva azonban a hatalmas ég-barlangon egy vékony fénypatak-bejárat jelent meg. Ez jó érzést keltett benne. Nemsokára kiderül — gondolta. Zsebébe csúsztatta ezüst színű bicskáját, s elindult a füzes felé. Alacsony termetéhez képest szokatlanul nagyokat lépett. Fekete-szürke melegcsizmája darabokra szelte az utat. Már elmúlt hetven éves, de még fürgén mozgott. Rövid tenyerei voltak, amelyek végén vastag ujjak púposodtak. Apró szemei, mint hunyorgó csillagok szaporán mozogtak a beesett szemgödörben. Arcán ezernyi ránc húzódott, amelyek az orra tövében patakká folytak össze. Kifürkészhetetlen érzések hömpölyögtek ezekben a ráncokban. Sohasem szavakba öntötte az érzéseit, hanem arcának mérhetetlen pontos kifejezései biztonsággal jelezték a dolgokhoz való viszonyát. Ahogy lépkedett jó érzés töltötte meg szívét. „íme, még szükség van rám". Különben is örült, hogy tehet valamit, hiszen világéletében mindig dolgozott, s a munka számára a levegőt, az életet jelentette. Amikor megtudta, hogy lánya gyereket vár, titokban örült, s felidéződött benne az az este, amikor a lánya egy rajzot tett elé. Ő füle mögé akasztotta gumiszárú szemüvegét. — Tudja mi ez, papa? Egy darabig szemlélte a rajzot. Valami tojás alakú alkalmatosság körvonalai rajzolódtak elé. — Hát mi lenne, kosár. Lánya ránézett, és összenevettek. Több szó nem is esett a kosárról. Tudta, hogy mit akar a lánya. Egész este azon törte a fejét, hogy hogyan is tudná elkészíteni a bébikosarat. Font ő ugyan már eleget életében, bár nem ez volt a foglalkozása, ezt csak úgy unalomból, meg kedvtelésből tette. Az égen az előbbi fénypatak-bejárat már tengerré szélesedett, amikor elérte a füzest. Kinyitotta bicskáját, hüvelykujját végighúzta villogó élén. A vejére gondolt, aki tavaly ezzel lepte meg. Lám milyen jó is, hogy gondolt rá. A friss hajtások már nedvtől dagadtak. Csak úgy fénylett a sárga bőrük/ A hosszúkás levelek, mint akik meg vannak elégedve a világgal, öntelten lógtak. A Nap felé fordított felületük élénkzöld volt. jólesett neki ezt nézni, szemeit megnyugtatta ez a kiteljesedő pompa. Erezte, hogy nemcsak a fák születnek újjá, hanem a megújuló erő átcsorog az emberekbe is. Jól ismerte az ágakat.. „Ez ebbe az a másik meg a másik részébe lesz jó". Feleslegesen nem vágott le egy vesszőt sem. Pontos munkát végzett ő mindig. Az emberek — amikor még az állami gazdaságban dolgozott Szitási Ferenc — nehezteltek is rá ezért, de ö egyszerűen nem tudta elviselni, hogy felületesen végezze el munkáját. A levágott vesszőket gondosan egymás mellé rakta, majd egy utolsóval összekötötte. Lehajolt, a kévét nagy ívben lendítve a hátára vette és elindult hazafelé. Már előre látta a művét, és a kis unokát, amint ott fekszik nagy megelégedéssel a bébikosárban. Ez a gondolat elszórakoztatta, s nem is vette észre, hogy hazaérkezett. Eltelt egy hét. A vesszők haragoszöld levelei elvesztették élénk színüket, vasalt éleik összezsugorodtak, megbarnultak. Könnyű volt letisztítani őket az ágról anélkül, hogy a háncsot megsértsék. Az öreg ujjai fürgén mozogtak. A vessző vastagabb végét bal keze mutató és hüvejkujja közé szorította, a jobb kezén tölcsért formált ujjaiból, beleillesztette a vesszőt, és a tölcsért lefelé húzta. Csakúgy peregtek le a levelek. Egy kicsit játéknak is vette, de a pergő levelek szomorú őszt idéztek fel benne. Negyvenéves volt akkor. Semmije sem volt, csak a felesége meg három gyereke. Tudta, hol a helye. Beiratkozott a kommunista pártba. Sztrájkot is szerveztek; a falu nincstelenjeivel. Egy októberi napon csendőrük állítottak be hozzájuk. Tudta, hogy a harc nehéz, mégis vállalta. Olyan volt ö, hogy meggyőződéséből még a csendőrbotok sem tudtak elvenw semmit. A felesége megrémült. Ö hátul az udvarban matatott, mintha észre sem vette volna a leselkedő veszélyt. Aztán vallatták. Nem vallott semmit. Nekitámaszkodott az istálló félfájának. Tudta, hogy erősnek kell lennie. Aztán megbilincselték. Felesége még valamit kiáltott utána, de a dühödt kommunistavadászok ökölcsapásai élesebben hasítottak tudatába. Három hónapig aztán a felesége hordott neki élelmet. — Mindez már csak emlék — gondolta, s lábával összesöpörte a halomba gyűlt leveleket. Esténként fonogatott. A vesszők engedelmeskedtek kezének. Mint a költő, akinek a fájdalmas lelkéből kihullott szavak állnak össze, verssé, úgy alkotta ö is a bébikosarat. Elképzelte az unokát, amint ott fekszik benne barna szemekkel, s rózsaszín arcán tudaVan mozdulatokból összekuszálódik a nevetés; apró fehér kezecskéit-, amint pici evezőként merítgeti a levegőbe, a cérnavékony gyerekhangot, amely talán olyan lesz, mint a lányáé vagy a vejéjé. Erre büszke volt. Szemeibe sárga fények buggyantak, és fényesre simították benne az öröm kimondhatatlan valóságát. Nem is érezte már, hogy mi a múlt és a jelen, az arcán végighömpölygő csillogó gyöngyöt sem törölte le kezefejével. Csak a lányát látta, akiért egész életében dolgozott, akinek csak mindig az emberit akarta nyúltani: mint a gyökerek, éltető nedvet a leveleknek, mint a forrás, tiszta vizet a szomjazónak. A könny már szája pereméig gördült. Nem bánta. Érezte, hogy jó, hogy az unokájának kosarat fonhat. Jó, hogy él, hogy még tápláló föld lehet, amely láthatatlan gyökerekkel ölelt a búza magjait. A füleket kétszínűre fonta. A vesszők felét gondosan megnyúzta. Zöldfehér félkört domborított, s odaerősítette a kosár oldalához. Hirtelen gyengeség fogta el. Szemei ott csüngtek a bébikosár megcsavart vesszőin, mint két világító kavics, amely elárasztja árokkoporsó fekhelyét fénnyel. Arcán mosolyba rendeződtek a mozdulatok, keze odatapadt a kosár füléhez. A hold hideg sugáresőben fürösztötte a házat. A szomszéd erdő nyárfái halkan búgtak, mint az orgonák. Egy újszülött sírás muzsikája volt ez, akt ott fekszik a bébikosárban; ringató zene, amelyet a kosárfonó teremtett a szélderekú fűzfavesszőkből.