Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)
1971-05-30 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
A sínektől, ahol majd meg fog állni a vonat, az állomás mögötti fasorig szőnyeget terítettek a porondra. A munkások rá se mertek lépni az iinnepies, parádés sávra, ha éppen arra vittek egy-egy fenyőgalylyat, szekercét vagy deszkát. Az állomás jobb oldalán a léckerítésből kidöntöttek egy darabot egyik cölöptől a másikig. Itt jártak ki és be a peronra a parasztok, a másik, a rendes kijárat, az uraké. Oda nagy diadalkaput szegeztek össze az ácsok, csupa drága pénzen messziről hozott fenyőlombbal fedve be a csupasz gerendavárat, és kifeszítettek rá egy még a tavalyi követválasztásból megmaradt zászlót, amire ez volt írva: Isten hozott. Az állomás előtt egypár úr őgyelgett, ezek vezették a munkát. Délután háromkor kijött az iskola. Egy csomó ünnepire fésült leányka, elől egy nagyobbacska, aki majd a verset mondja, a főnök szobájától jobbra a fiúk, nagyjában rongyos, sápadt, örökké veszekedő kedvű, inger; kedő kis figurák. Közöttük néhány úrigyerek tisztára mosdatva. Az apróság hamarosan kibámulta magát, azután már unni kezdte az egészet, amikor sokáig kellett Ilyen szép sorjában állni, elromlott a gléda. Egy tekintélyes úr nem nézhette ezt szó nélkül, odaküldte a tanítót, hogy csináljon rendet. Künn is tolongott már a nép, néhány csendőr visszalökdöste a korlát mögé azokat, akik előretolakodtak, s egy suhancot, aki kiabálni kezdett, hogy neki is van jussa ott állni, ahol a zsandárnak, mindjárt be is vitték a szolgabíróságra. Erre csend lett, csak morogtak Itt ls, ott is, és akik hátul állottak, előrehajoltak, nekimeresztve a szemüket a hosszú, sima pusztának, amellyen egyet-kettőt kanyarodva végigszaladtak a messzibe a sínek. Az ég halvány Kékjén vakítóan, mindent megperzselve fűtötte be a nap a világot. Lenn forrott, a melegbe fulladt minden. A mezők óriási táblába folytak össze, s kanyargó barázdát vont a nagy térképbe egy csomó megkérgesedett, összerepedezett fenekű, száraz patak. A vetés kiaszva, halálra szomjazva lefeküdt a földre, egy színe lett mindennek, piszkos, sárgás, éretlen, amilyen állapotban rájuk ' orult a forróság. A lomha szél finom, felleges homokot ringatott a levegőben. A tömeg rosszkedvű volt. Bejébe ment a meleg, idegessé tette a várakozás, a zsandár, meg az, hogy eddig szabad menni s azon túl már nem. Békétlenkedtek, felkavarta bennük az epét az a csendes düh, ami még nem üt le senkit, de kergeti, űzi az emberben a vért. — Hát kié ez az ország? — kérdezte az egyik a másikat. — Csujián az uraknak jut belőle? Egy csendes, csökönyös paraszt nem állhatta ki már tovább, elpanaszolta szomszédjának a baját. — Tőlem jöhetnek-mehetnek, de az asszonynép bódul az úrféle után. Éppé nolyan szívesen hozzádörgölődnek a posztókabáthoz, mint az úri aszszonyságok. Annak egyéb gondja volt, akihez beszélt, és az elfoglalta egészen. Nézte az eget, csüggedten ide-oda bámult, és sóhajtott. — Egy kis esőt, ha hoznának magukkal ... Ezt meghallották többen is, néhány férfi bágyadtan odafordult, de arra már lusták voltak, hogy beszéljenek, úgyis tudja azt az ember, hogy csak fellegből lesz az eső, az pedig nincs. Messze, ahol az ég széle ráborul a földre, egy kis füstöt láttak. Erre mozgás támadt benn is, künn is. Az állomásfőnök beállott a sínek közé, a tanító még egyszer végigszaladgált a gyermekek előtt, olyan izgatottan kiabálva rájuk, hogy a kis iskolások félve néztek össze, az urak is csoportosultak, hogy aki díszmagyarban van, szorongva állott meg mindjárt az első sorban, néhány vasúti munkás pakkos kocsit tolva, helyért kiabált, a portás kettőt csöngetett, és jó előre megíékezve, lassú méltósággal, nagyokat szuszogva megérkezett a vonat. Az egyik elsőosztályú kocsi ajtajában állott a legnagyobb úr, aki idehozta a többit is, valamennyinek a vezére. Előbb egy szikár kis emberke ugrott le, és az segített neki a leszállásban. Azután jöttek többen is, de mina hátrahúzódtak. A díszmagyarba öltözött úr előrelépett, és beszélni akart, de félbeszakították a gyermekek, akik a tanító intésére sikító éljont kiáltottak, s most már előretolongtak, hogy lássák, ami lesz. A nagy Thury Zoltán: Roskoványi István illusztrációja úr félig lehunyta a szemét, s nagyon izzadva és a hosszú állásban elfáradva hallgatta meg a díszruhás urat. Lassan, szórakozottan húzta le a kesztyűit, hogy aztán szorításra odanyújthassa a kezét. Az a kéz szép puha, fehér volt, egy kicsit tömzsi, párnás és olyan sima, mint a bársony. Meglátszott rajta, hogy a gazdája olyan nagy férfiú, aki soha semmit sem dol gozik. Az egyik ujján úrias gyémántfejű gyűrű csillogott. Ahová odaszikrázott a sugara, hirtelen behunyták az emberek a szemüket, mert vakított, szúrt, mintha tüzes sziporkák ugrálnának belőle szerte. A férfiak gúnyosan, megvetőleg néztek rá, mint valami nyomorúságra, ami szégyenére válik az embernek. Egy-egy megjegyzés el is rontotta a nagy ünnepélyes csendet. — Ha egy napig kapálna, az a szép keze rongyokban fityegne le — mondta egy paraszt. A többi ráhagyta, hogy úgy van, s aztán csak azt a szép kezet nézték, konok megvetéssel mulatva azon is, amit az urak ott kinn beszéltek. Különben csak egy-egy nagyobb hang jutott el hozzájuk a zsivajból, éppen csak arra elég, hogy megértsék, amiről szó van. Oj párt lesz, a holnapi gyűlésre jöjjön el minden ember. A parasztok közül az egyik azt mondta, hogy neki már elég, és ballagva elindult hazafelé. Utána mentek még néhányan, a többi unatkozva várta, hogy hátha még lesz valami. Talán énekelnek majd a gyermekek, az nagyon szép szokott lenni, vagy talán kijön ide is a vendég, hog legalább már lássa az ember, ha elmulasztott érte egy fél napot. Az aszszonyok félve húzódtak sl az embereik mellől, és lassanként külön csoportba gyűltek, és suttogva beszélték meg a dolgot. Mikor a vendég beült a négylovas hintóba, s elsuhant a szemük elől, csüggedten bámultak utána a porba. Már arra gondoltak, hogy úgy látszik, az se hoz semmi jót, ha úgy elszalad. Másnap az iskola nagy szobájában; újra összegyűltek az urak. Egy nagy, asztal közepén ült a nagy pesti úr, és sokat beszélt az ú] pártról. Künn összegyűltek a parasztok, bebámultak a nyitott ablakokon, s attól féltek, hogy valami baj lesz. Ilyen sokadalom ritkán van, de a szegényemben mindig megadja az árát. Ezt tárgyalták és csak zúgolódva adtak utut, amikor arra lovagoltak a zsandárok. — Új párt, minek? Hát nincs már elég? Egy a függetlenségnek, egy meg a kormánynak. Egy ide, egy oda ... Odabenn a vendég fejére tette a kalapot, s konstatálta, hogy most már itt is meg van vetve a párt fundamentuma. Ez már csak beszélgetés volt, egy-két úrnak szólott, akik éppen mellette állottak. Mikor kijöttek, már várt rájuk a tegnapi kocsá. A pesti úr megállott a lépcsőkön, hogy mondjon még pár szót, mielőtt elmegy. Mikor meglátta a sok parasztot, közéjük ment egy pár percre. A« urak utána. Egyszerre nagy csoport vette körül őket. Mindenki közelről szerette volna látni. Alig fért azonban hozzá egykettő, az urak nemigen akarták kiereszteni maguk közül. A vendég megszólította az egyik parasztot. Valahogy az ő nyelvén akart beszélni, és magyarázni kezdte neki az új pártot A paraszt csak hallgatott. Bánta is ő. Mégis, hogy valamit feleljen, azt mondta: — Nem vagyok szavazó polgár, kérem szépen. — Nem baj az, majd lesz az is, akt szavaz. A paraszt ráintett a fejével, hogy tán lesz, neki mindegy. Aztán felnézett az égre és folytatásképpen annak, amin ő már hetek óta töpreng, mélyen sóhajtva mondta ei a maga véleményét az időről. — Nem eszik itt a jövő évben senki szegényember kenyeret. A többi eddig csak odabámult, da erre elborult a képük. Az egyik káromkodott, és szidni kezdte az eget, amiért csak egy csepp vizet se ad. A többi csitította, és hozzáfordult a pesti úr is, és vigasztalni kezdte. — Ne féljen, jó ember, nem hagyja el az Isten ... Erre egészen elfutotta a düh a káromkodó embert. Áttörni igyekezett azokon, akik előtte állottak, hogy közelről mondja meg azt, amit már nem tudott belefojtani a mellébe. Már nem lehetett, mert mellette termettek a zsandárok, és nagyokat lökdösve rajta, kitaszigálták a tömegből. Míg j6 messze el nem vitték, még mindig hallani lehetett a durva, lihegő hangját. — Kenyeret adjanak, ne pártot. Adja nekünk azt a cifra gyűrűt, akkor hiszek neki. .. Csak akkor hallgatott el, amikor az egyik zsandár úgy hátba vágta a puskatussal, hogy elállott a szava. PALÁSTI LÁSZLÓ: Művészettörténet Az eladó lelkesen magyarázta: — Kérem, én nem akarom rábeszélni, csak arra kérem, figyelje meg, hogy ennél a művészeti alkotásnál a báj és könnyedség az uralkodó elem az alakok mozgásában. Tessék a légi átmeneteket megfigyelni. A művész láthatóan síkszerűségre törekedett, és amint látható, a legizgalmasabb formákat is virtuális pontokba szorította, hogy az egyidejűség érzetét keltse. Egy másik müvet vett elö: — A művész nem ismert a színellentéteket, amilyen a fekete, fehér, csak olyat, amilyen a sötétszürke és fekete, vagy világosszürke és fehér. Tehát a féltónusellentéteket. Nem a körvonal uralkodik nála, hanem a körvonalak elmosódnak, alig észrevehető átmenetek keletkeznek, amelyek egyáltalán nem élesek. Szinte remegett a hangja, amikor megmutatta a harmadik műalkotást: — Ez a kompozíció úgy van felépítve, hogy állandó mozgásra késztesse a szemet. A kígyózó reflexek ezt a célt szolgálfák. A kékesfehér alsó sávból lila és piros színek suhannak elő, hogy felül sárgába olvadjanak. Az olaszos reneszánsz felfogás egyik remeke. A vevők pillanatok alatt elkapkodták az árut. Pár perccel később arra sétált egy rendőr, de akkor már az árusnak egyetlen papírszalvétája sem volt.
