Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-30 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

Szabó Béla: E

' vtizedek 6ta nem voltam Bécsben, de ezeket az évtizedeket azért nem érzem, mert hiszen a televízió útján bármikor láthatom Bécset. Pillanatnyilag különösebben nem is nagyon izgat a várossal való találkozás, újra Velencére, majd Firenzére gondolok, az Uffizi Galériára, ahol futtában néztem meg a szobrokat és a képeket. Rómában figyelmeztettek, hogy a Tizian festményeket feltétlenül nézzem meg. Mily naiv figyelmeztetési A firenzei Uffizi sok tekintetben a Párizsi Louvre-val veszi fel a versenyt. Itt láttam azt a jelenetet, hogy egy tanítónő 10—12 éves gyerekeknek Leonardo da Vincit magyarázta. A gyermekek széken ülve, mint egy kisebb tanteremben" hallgatták a tanítónőt, nézték Leonardo képét és közben jegyzeteltek is Én a gyerekek példáját követtem, Peruginónak egy ragyogó arcképét láttam, és fényképészként próbáltam lekapni, hogy legalább valami maradjon számomra e művész alkotóereiéből, aki a szem fényébe, a száj szögletébe tudta összezsúfolni az emberi értelmet, a halhatatlanságot. Végre a Tizian szobákra is ráakadtam és láthattam a világhírű Cigány Vénusz-át, majd Tintoretto arcképcsarnokát. Szédületes, hogy mit tudtak ezek a festők, az anatómia ismerete és a festészeti technika a kisuijukban volt és szinte csodavárón szédelegtem egyik képtől a másikig És lényegében most, itt a vonaton, Bécs felé, búcsúzom az Uffizitől, a sok szépségtől, amely az ember méltóságát gazdagítja. Éjjel 11 órakor Bécsben vagyok. Szerencsésen megérkeztem. Szobám is van egy pincében, amelyet a portás szuterénnek nevezett el, mert ez elegánsabb és jóval többet lehet érte kérni... Ezért a vacak, dohos szobáért többet fizettem, mint a rendes olasz szállodai szobákért. A jelek tehát azt mutatják, hogy az andalító, keringős város polgárai még jobban szeretik a -pénzecskét, mint az olaszok. Az osztrák, aki Klagenfurtban jött be a fülkémbe, igen fura embernek bizonyult. Először határozottan azt mondta, hogy a második világháború az amerikaiaknak kellett, mert ott már harmincmillió munkanélküli volt. Másik kinyilatkoztatása az volt, hogy a németek már 1941-ben, az 54 fokos hidegben vesztették.el a háborút. Ezt a szörnyű fagyot azzal érzékeltette, hogy elmondta: a német katonáknak nem volt kesztyűjük és amikor lőni akartak, kezük bőre a fegyverhez ragadt. Egyedül ez a szörnyű fagy segített az oroszokon (így mondta, oroszok), mert nekik sem volt már egy falat kenyerük. Később azt is mondta, hogy az oroszok már le voltak győzve, a németek a termékeny ukrán földön a kolhozokat lerombolták, a földeket visszaadták a tulajdonosoknak vagy azok örököseinek. Ha az angoloknak és az amerikaiaknak eszük lett volna, akkor a németekhez csatlakoznak és biztos, egyszer és mindenkorra legyőzik a kommunizmust. Különben vegyem tudomásul — mondotta —, hogy a nyugati hadseregek partraszállását árulás előzte meg. A kiváló német fegyverekből egy bizonyos alkatrész hiányzott, és 4 napon át, a partraszállás idején, egy lövés sem dördülhetett el. Én ámultán hallgattam, még csak eszembe se jutott, hogy mulassak e marhaságokon. Ellenkezőleg, mindez mélyen elszomorított. És azt is megmondhatja nekem — folytatta —, hogy a kér- atombomba, amit az amerikaiak Japánra dobtak le, az a németektől származik. Az amierikalak Norvégiában zsákmányolták őket. Egy doktor Heim nevű német volt az, aki a bombákat Amerikába szállította, mert az amerikaiaknak akkor még fogalmuk ^era volt az atomhasadásról. Enyhe hányingerrel hallgatom. — Íme — gondolom —, ilyen zagyvalékkal táplálkoznak a németek és ezt a „tápanyagot" sok „ártatlan ' osztrák is beveszi. A klagenfurti úr azt is megemlítette, hogy két évig volt amerikai fogságban, mert egy speciális csoporthoz tartozott. Ami pedig a nürnbergi pert illeti, azt igazságtalannak tartja. — Ilyen gazság — mint ez a per — a viiág történetében még nem fordult elő — mondta felháborodottan. Bécs, 1970. november 20., péntek. Csavargóm, Bécs utcái nedvesek, ázottak és hűvösek. Egy kicsit az ázott Velencére hasonlítanak, csak persze itt nincs annyi víz. Ilyen kellemetlen őszi napot fogtam ki, itt is, Bécsben. A könyvesboltokat járom, mert Proust Az elveszett idő nyomában című művét akarom megvenni német fordításban. Eddig három bolt ban voltam, de egyikben sem kapható, valamennyi könyvkereskedő azonban megígérte, hogy két napon belül megszerzi nekem a nemrég, újonnan megjelent 13 kötetes művet, amelynek az ára közel húsz dollár. Az a reményem tehát, hogy esetleg egy antikváriumban beszerezhetem, vízbe fúlt. Két napig sem tudok várni, inert osztrák vízumom holnap lejár, de ha nem járna le, akkor sincs sok értelme várni, mert bármennyit is koplaltam Olaszországban, nekem húsz dollárom nincs. Lehangoltan és tanácstalanul keringek a nedves Schwarzenberg Platz körül és azon szomorkodom, hogy ez a tervem nem sikerült. Közben megéheztem, bemegyek egy kocsmaszerű helyiségbe és kérek egy gulyást. — Kicsit, vagy nagyot? — kérdi a pincér. — Kicsit — válaszolok nyomban és hálás vagyok neki, hogy megkérdezte, mert mit csinálok, ha ad egy nagy porciót és egy vagyont fizetek érte. így csak 16 schillingbe került a szódavízzel együtt. Közben két képeslapot írtam meg, de mert az egyik cím nem volt pontos, kutatni kezdtem zsebeimben a cím után, és íme, a szivarzsebemben a címre ugyan nem találtam, de helyette és kárpótlásul egy ötdollárosra akadtam. Nagy volt ekkor az örömöm ... A 20 dollár ugyan még mindig nem volt meg, de ha ráakadok egy könyvkereskedőre, akinek véletlenül megvan a teljes mű, és hajlandó valamivel olcsóbban adni, akkor sikerül a boltot nyélbe ütni. Kedvem mindenesetre derűsebb lett, nem is törtem azon a fejemet, hogy kí tehette a zsebembe. A fontos, hogy megvolt, és szívem mélyén áldottam azt a jóindulatú testvéri kezet, amely azt odatette. Emlékszem, egyszer Prágában, a régi Csehszlovákiában még, amikor nagyon éhes voltam, végeztem zsebeimben ilyen nagytakarítást és mellényzsebemben ráakadtam egy ötkoronás ércpénzre. Nagy volt akkor az öröm, mert éhező gyomromat csillapíthattam, most könyvéhségemet csillapíthatom, ha minden úgy megy, ahogy gondolom. És sikerült a könyvet megszereznem. A Schwarzenberg tér körüli utcák egyikében ráakadtam egy könyvkereskedőre, aki megértette az én könyvéhségemet, és nemcsak, hogy egy órán belül megszerezte számomra a könyvet, hanem olcsóbban adta, a minimumra szorította a saját hasznát, és miután a mű 13 kötete már a kezemben volt, még annyi pénz maradt nálam, hogy megebédelhettem. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, már az eső sem zavart, kicsit sétáltam még, megnéztem néhány kirakatot, a Stefáns Dómba is benéztem, aztán villamosra szálltam, megfizettem a jegyért az öt schillinget és a főállomás vendéglőjében kötöttem ki, ahol egy újabb kisgulyást rendeltem. Ez volt az ebédem. A könyv birtokában jóízűen elfogyasztottam, utána hirtelen újra eszembe jutott a klagenfurti úr, akinek gondolatmenete megdöbbentett és magatartása kínos zavarral töltött el. A találkozást újra átéltem és körülbelül így zajlott le: Amikor a vonat Klagenfurtba érkezett, fülkémbe egy magas termetű osztrák úr lépett, aki közel 60 esztendős lehetett. Amint helyet foglalt, beszélgetni kezdett. Többek között azt mondta, hogy még .van elégedve a szociáldemokrata kormánynyal. A maga részéről nem panaszkodhat ő 40 000 schilling kölcsönt kapott tízévi lefizetésre és 3 százalékos kamatra. Azt is mondta, hogy az osztrák munkást igen jól fizetik, 20 schilling (közel egy dollár) az órabére. Ő legalábbis annyit fizet gyümölcskertészetében. Persze nem hiszem el mindazt, amit mond, mert képtelenség, hogy egy segédmunkás óránként 20 schillinget keressen, ha ő mégis annyit fizetett, akkor bizonyára a gyümölcsszedésnél alkalmazta. Sürgős munka lehetett. Harsány, magabiztos hangján azt is közölte velem, hogyha ma Ausztriában egy egészséges munkás panaszkodik, hogy nincs itumkája és nem keres eleget, az lusta és megérdemli a sorsát. Em. lítette, hogy a munkanélküliség megszűnt Ausztriában, sőt az ország munkaerőhiányban szenved, ezért sok jugoszláv munkás dolgozik náluk. Ilyen jólétre nem emlékszik, senki ma nem vásárolja a disznófejet vagy a csülköt. A hentes örül, ha pár fillérért eladhatja. Ö például a kutyájának veszi a disznó fülét. Bevallotta, hogy nagy a drágaság, öt schilling a villamos, a tej, és a hús is nagyon drága) de amint mondotta, a munkás szépen keres és mindent meg tud fizetni... Eddig minden rendben volna, de amikor azt kezdte hangoztatni, hogy neki nem elég olyan szabadság, amilyet a kommunisták tudnak nyújtani, ő oda akar menni, ahová kedve van, és senki, semmilyen hivatal ebben meg ne gátolhassa. — Láthatja, itt vagyok, én ís odamegyek, ahová akarok. — Maga, de nagyon sokan nem mehetnek. Én — verte a mellét — a szabad akarat híve vagyok. — Amikor 41-ben részt vett a Moszkva körüli harcokban, akkor is szabad akaratból ment oda? ... Egy ideig hallgatott, és ebből arra következtettem, hogy a harsány úriember önkéntes volt. Később kissé merengve azt válaszolta, hogy akkor háborús idők jártak, és hozzá tette, szörnyű idők, az 1941-ben küldött téli holmik 42 márciusában' érkeztek meg ... Ezután azokkal az ismert és kiagyalt dolgokkal állt elő, amelyekről már említést tettem és amelyek a zavaros agyú fasiszták pecsétjét viselték magukon. Mindezt azért jegyeztem fel, hogy képet adjak arról, mi rejlik egy osztrák fasiszta lelkében, és ebből arra is következtetni lehet, mit érlel még ma is egy német fasiszta. Ezért tartom indokoltnak azt a nézetet, hogy a háborús bűnösök vétke és bűne soha el ne évüljön. Vonatom csak este 7 órakor indult, de én már délután négykor az állomáson csavarogtam. Rosszkedvű voltam, a nedves Bécs nem tudott megvigasztalni. Még sosem láttam így a rideg valóságot, mint aznap. Néztem az esőtől csillogó várost és a siető járókelőket. Mindenki rohant, futott valamiért, nem lehetett tudni, hogy miért? ... Az emberek arca zárt és rideg volt, mintha titkoltak volna valamit. És én, aki Olaszországban egyebet sem tettem, mint dadogva, kézzel-lábbal kérdeztem, itt nem kérdeztem senkitől semmit. És tőlem sem kérdeztek ... pedig tudtam volna felelni, és talán elmondtam volna az illetőnek, milyen nagy útról jöttem és hogy láttam Michelangelo szobrait, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy csak aa igazságot érdemes szolgálni és csak az emberiség igazáért érdemes élni, szenvedni. Dehát senki sem kérdezett és én el nem mondhattam senkinek, hogy möst, hatvanon túl, Michelangelo művei láttán egy szikrányi bölcsességgel gazdagodtam. Csak egy szikrányival, mert a múltat nem lehet letagadni és nem lehet az életet újra kezdeni. Minden elraktározódik az emberben, minden, még az is, amit tennie kellett volna, a félelemnek, a rémületnek, a szégyennek, az örömnek és a kárörömnek meg van a maga helye, a szeretetnek és a véteknek is... Néha évek is elmúlnak, nem gondol rá az ember, az izgalmas események elfedik, akárcsak a sárgára és rozsdabarnára hervadt hulló őszi falevelek a fűszálat... Aztán egy napon váratlanul felbukkan a régi öröm vagy a fájdalom az évszakkal és a tájjal... Az ember azt sem tudja, miért, mi okból tárulkozik ki mindez előtte. Marcel Proust könyvét lapozgatom, a Guermantes-ék első kötetét, a Swannt és a Bimbózó lányokat már régebben olvastam magyarul, Gyergyai Albert fordításában ... Most lapozgatom a folytatást, ezt a német nyelvű kötetet, elég nehezen megy, egy-egy szöveget, mondatot kétszerháromszor is át kell olvasnem, amíg megértem... De nem baj, emlékszem, a magyar fordítás hosszú mondatait is sokszor ismételnem kellett. Majd csak átverekszem rajta ... Hisz érdemes, amit olvastam róla, az biztató. Minden kritikus azt mondja, hogy a huszadik század legnagyobb regénye... Lunacsarszkij így jellemezte: „tökéletes művészi erővel pergeti le az emlékezés nagyszerű filmjét". Mégis, a könyvesboltok nem tartják, nyilván nem nagyon keresik. A bécsi könyvkereskedőn láttam, hogy egyenesen meg van hatva attól, hogy a könyvhöz ennyire ragaszkodom. Látta rajtam, hogy nem vagyok gazdag, mert hiszen külön megkértem, hogy számítsa ki schillingbe, hogy mibe kerül... és láttam, anélkül, hogy erre külön megkértem volna, a csökkentett árból még harminc schillinget leengedett. A kereskedő kövér, kerekarcú volt és amolyan értelmes mosoly pihent az arcán. Intellektuális, fegyelmezett mosoly volt ez. Látni lehetett rajta, hogy nemcsak a könyveket, hanem az embereket is ismeri... így múlott az idő és csak, amikor már a vonaton ültem és megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy bőröndjeimét a csomagtartóra helyezhettem, arra gondoltam, hogy most már rövidesen otthon leszek és zavartalanul pihenhetek. BÉCSI LATKÉP