Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)
1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
S nna elment. Reggelre hó lepte be a Jeszenyin utcát, de nem fagyott, s így hamarosan el is olvadt. Anna a város felé sietett. A Rudé právo röpiratát csak a negyedik utcában kapta meg. CSEHSZLOVÁKIA MUNKÁSAIHOZ! Ez volt a röpirat címe s már ezek á Mgy és fekete betűk is a helyzet komolyságának tudatával töltötték el. ÁLTALÁNOS SZTRÁJKKAL VÁLASZOLUNK! Anna szíve hevesen dobogott. A kiontott munkásvérbe Tóni vére is belevegyült. Szeme mohón futotta végig a végrehajtó bizottság fölhívását: ERRE AZ ERŐSZAKRA NYOMATÉKOS TILTAKOZÁSSAL FELELJETEK! HIRDESSÉTEK KI A KÖZTÁRSASÁG MINDEN RÉSZÉBEN AZ ÁLTALÁNOS TILTAKOZÓ SZTRÁJKOT! Anna tudta, hogy mi az az általános sztrájk. Szíve kalapácsként döngette mellkasát. Fölugrott az óvárosi tér íelé induló villamosra. A kocsiban az emberek újságot olvastak. Kevesebbet beszélgettek, mint máskor s az újság fölé görnyedő homlokukra rá volt írva a nap feszültsége. Az irodáikba igyekvő hivatalnokok, akiknek már hetek óta jósolgatta sajtójuk, hogy Prágában vérontásra készülnek a kommunisták, most megdöbbenten kölcsönözgették egymásnak a Rudé právo röplapját, miközben az irhabundácskára gondoltak, amit karácsonyra akartak venni gyereküknek, meg a feleségüknek szánt amerikai örökégő kályhára, föltéve, hogy a kereskedő enged még a havi részletekből ötven koronát. A belvárosba érve Anna nem vette le szemét a villamos ablakáról, nem lát-e valahol munkástüntetőket, vagy legalább kisebb csapatokat, amelyek az irányt mutatnák neki. De sehol senki! Beérték az Óvárosi térre. Üres volt. Mégis leszállt. A járdákon és a villamos sínek között már lucskos sárrá olvadt a hó. Csak Husz János szoborfején volt fehér sapka és a huszita harcosok szoborhátán egy kevés hópor. A nyirkos, hideg idő akasztófára emlékeztetett. Innen átment a parlamenthez. De ott sem volt senki, csak a csönd és a tél. Hoi lehet Tóni? Hol, merre keresse? Nyugtalanság fogta el. Ügy rémlett neki, hogy életében egyszer, valaha régen, nagyon régen, már ácsorgott ilyen tétován az-utcákon s akkor sem tudta, hogy merre menjen. Vidám női hang lepte meg. — Maga az Ancsi. Pelhrimovbol, ugyebár? Szilszkinbundás. szép karcsú hölgy állt előtte, nyájasan mosolygott és játékosan forgatta a szemeit. — Jé, Dadla kisasszony! — mondta Anna meglepődve. És abban a pillanatban máris eszébe jutott, hogy valaha régen, hihetetlenül régen, miért ácsorgott ily tanácstalanul az utcákon. — A föld alól is kerítse elő nekem Rudit! — mondla akkor a kisasszony. — Ha nem lesz ott, menjen amoda és még amoda is és amoda és amoda ... ! — De vajon ma hol fogja keresni Tón i ját? — Hogy van, Ancsi? — Köszönöm, kisasszony, jól. — Már nem vagyok kisasszony. Nem olvasta az újságokban? — Nem. — A férjem doktor Urbán, az Iparnak elnöke. Dadla nagysága mosolygoU s a szeme szögletében huncut vidámság bújkált. Mintha a következő pillanatban azt akarná mondani: Nem akarsz egy tábla csokoládét, Ancsi? De valami mást mondott: — Sőt. ismeri a maga férjét is. Ugye a maga férje kommunista? — Igen. — Na, hisz ezt úgyis tudóiul — nevetett Dadlinka kellemkedő visszaemlékezéssel. Egy percig szelid érdeklődéssel szemlélte öt s Annát ez kellemetlenül érintette. — Rosszul néz ki. Nálunk jobb bőrben volt. Családjuk is van? — Igen. — De most már menjen haza, Ancsika! — mondta Dadlinka parancsoló természetességgel, amit Anna oly jól ismert. Anna kérdően nézett rá. — Bizony, menjen! — rendelkezett az igazgatónő üagvsága s ajkáról nem tűnt el a mosoly. — És vigyázzon az urára is! Mert ma magukba fognak lőni! — Jézus atyám! — hördült fel Annából a megrémült falu, s két kezével a halántékához kapott. Ijedt és kérő szemekkel nézett az elegáns asszony arcába. Hol találja meg Tónit? De ahogy Anna mereven és kitartóan nézte, a szépséges nagyságos asszony egyszeriben kezdett átalakulni. És már nem Dadla kisasszony álit előtte ívan Olb racnt: parancsnokló mozdulataival, nevetésével és kezében a szelet csokoládéval. Már régen nem az. Sőt az a szelíd nagysága sem, aki még a saját táborának elárulása árán is figyelmeztette Annát a veszedelemre. Az osztályellenség gonosz megtestesülése állt Anna előtt a nyirkos decemberi délelőttön. Csak persze ez itt túl kényes ahhoz, hogy puskát fogjon és saját maga lövöldözzön és túl gyáva ahhoz, hogy még ebben a véres percben is ne játssza a szeretetre méltó jóbarátot és tanácsadót. De éppen ez a habkönnyű szilszkinbunda, meggyszínű selyembélésével az, ami miatt ma róniba fognak lőni. Éppen az ilyen magas sarkú cipellők és selyemharisnyák miatt fognak ma gyilkolni! Éppen ez a bűbájos kalap s amerikai kesztyű és a nagyságos igazgatóné keblén díszelgő tarkaselyem művirág az, ami miatt már tegnap is folyt a munkásvéri Anna szemei előtt fölrémlett az agyonsanyargatott kőmflvesasszony réges-rég elfelejtett alakja, amint az építészné lába elé dobálja a „Cseh szív" segélyadományait. Annának úgy tűnt fel, hogy Dadla nagysága szemei gonoszak s a nevetése gúnyos. És ekkor Anna kék szeme is átváltozott. Eltűnt belőle a szorongás, szertefoszlott a rémület s pillantása izzó és kőkemény lett. Már nem fogta a fejét. Anna, a szőke kis cselédlány itt állt felmagasodva és hatalmasan. S az előbb még ideges, ijedt ajka most ellenségesen szigorú lett, a szeme pedig lángolt. — Belénk fognak lőni?! Ügv?! Hát tudja meg, naccsága, mi pedig visszalövünk! Hátat fordított és elment. Már tudta, hogy hová kell mennie! Nem Tóni után! Az övéi közé! Tóni szintén ott lesz! Mindegy, hogy a közelében, vagy valahol néhány háztömbbel odébb. Az övéi közé! Azok közé, akik megajándékozták a kedvesével és férjével, az otthonával és gyermekével, akik mindig segítségére siettek, ha bajba került. A Kolbenkába megy Határozott léptekkel sietett a villamosmegállóhoz, init sem törődve a faképnél hagyott elegáns dámával, aki elvörösödött a haragtól és parázsló szemmel bámult a hálátlan, goromba cseléd ttán. Fölháborodott a hallatlan proletárszemtelenségen, amit ez a senki vele, az előkelő hölggyel szemben elkövetett, vele szemben, aki jő szívének sugallatára hallgatva, férjének fogadott titoktartás ellenére is meg akarta menteni ennek a parasztnak és az urának azt, ami az embernek a legdrágább: az életet. — Te dög! — sziszegte utána Dadla nagysága. Anna a Kolbenka felé tartott. Már nem félt, nem rettegett, .s a szíve tele volt elszántsággal. A belváros és Karlín határán menetelő munkástömeg tűnt föl Már mesSeziről feketéllett tőlük az titca. . Lelkesedéstől és örömtől dobbant meg a szíve. igen! Ők azok! Az elvtársak! Anna kiugrott a mozgó kocsiból. A polgárok felugráltak helyükről és az obiakhoz tódultak. Jönnek az elvtársak! Közelednek. Ez a vörös lobogók alatt menetelő sokaság a proletár Zsizskóv. És Zsizskovval együtt Karlín és Libeny és Holesovice és Vyszocsani, meg a többi városrész. Ezerfejű tömeg, amely elárasztja az utcákat. Szigorú és hallgatag. Fekete, harcos tömeg, amelyet a szövőgyárak kapui ontottak magukból, meg a gyapjúmosók, malmok, pékés asztalosmííhclyek és a fűrésztelepek, széncsúsZdák és fárakfárak. fémöntök, vagongyárak, vasesztergályosüzemek, vegyészeti gyárak, állomások és fuvarozási vállalatok kapui. Munkások- A proletariátus. A kizsákmányolt és mégis a világ urai fölé kerekedett, hatalmas, öntudatra ébredt tömeg! Az ezerszer szétszórt és letiport, az ezerszer vérbe fojtott és mégis újra és újra a győzelem biztonságával támadásba lendülő tömeg. Mindazok, akiket ezen a decemberi napon összefűzött egy új világrend eszméje és a fejük fölött lengő vörös lobogó. A tömeg feje fölött fényesség rezeg. Új nap! Üj világ! A tüntetőkkel szemben egy asszony törtet, Anna, a szőke hajú proletárnő. — Itt a Kolbenka? — kiáltja. — Itt — feleli valaki. Anna oldalt lép, a falhoz húzódik, a tömeg tovább hömpölyög, ezerféle arc vonul el előtte s ő feszülten nézi őket. Egy fiatalember .igrik ki a sorból. — Ancsika! — És örvendezve megszorítja a karját Anna szeme fölragyog: — Te?! jandák Jarda. Ez az első eset, hogy tegezte ot. — Jarouska! Beleolvadtak a tömegbe és a tömeg elnyelte őket. — Hol van Tóni? — Néhány elvtárssal előre küldtük őket. A parlamentben reggel óta ülésezik a párt végrehajtó bizottsága. Megyünk az országház felé. Az ezerfejű tömeg tovább vonul át a városon s ütemes lépteitől rezegnek a házak. A háztetőkön hótakaró fekszik. A kereskedők sietve húzzák le a csörömpölő redőnyöket. A sokaság elözönli az Óváros teret. A förgeteg közeledtét hirdetve forr a vére. A vére, amely most egyetlen lolyam. S a förgetek közeledtét hirdetve gyorsul az érverése. Az érverese, amely most egyetlen ritmusban dobol. S a sokezres tömeg mint egyetlen íej ágaskodik a magasba. Talpuk alatt dübörög a föld. Ezer torokból zeng: „Föl, föl ti rabjai a löldnek! Föl, föl te éhes proletár!" Zeng a munkashimnusz, a támadás harci riadója félelmetes, fenyegető kórusban. Megreszketteti az Óváros tér ótszázéves ódon falait. És visszaverudik a városháza gótikus párkányairól, a vártemplom kőtömbjein és megsokszorozódva a kövek történelmi erejétől, repül fölfelé a tornyokon és felszökell a templomkeresztek csúcsára s onnan a íelhók lóié s ott viharrá sűrűsödik, hogy szinte dörög ,és tUzltigyok cikáznak benne. „Föl, föl ti rabjai a loldnek! Föl, föl te éhes proletár! A győzelem napjai jönnek! Rabságunknak vége már!" A vörös zaszlo mar a Miklos-templom körül lobog. De messze hátul, a Celetna utcában még zeng a dal: ... „Ez a harc lesz a végső ..." — Elvtársnö! — ráncigálja meg valaki bátortalanul Anna ujjasát. — Az urad nincs itt? Hol van? Anna nem ismerte meg ezt a cingár, pápaszemes paprikajancsit, de gyanús volt neki. Figyelmeztetni akarta Járdát. De a kis ember, mintha megsejtett volna valamit, eltűnt a hátsó sorokban. Negyed perc inúlva Anna látta, hogy kisurran a menetből és szapora léptekkel elvész a mellékutcában. A tömeg a Kapor utcán át hömpölyög. Ötszáz Itpésre innen gyülekeznek a munkások, a parlament elótt, a hóval borított köralakú térségen. Ugyanott, ahol nem egészen két órával ezelőtt Anna találkozott Dadlinka nagysagával. A tér még :sak félig telt meg. Egyelőre a szmíchovi gyárak munkásai, akik a Moldva lúlsó partjáról, a hídon át érkeztek, vannak csak ott. A városnak azon a részén ugyanis kevés ipari üzem van. A zöme csak most közeleg a munkásnegyedekből, Zsizskovból, Libenyből és Karlínbó). Már csak ötszáz lépésnyire vannak: a Kapor utcaban. A parlament lépcsőiről valaki szónokol. Az öreg Sturc beszél, aki végigküzdötte á munkásság minden harcát és sok-sok börtönbüntetést szenvedett már, de hatvankét éves korára is éppoly tüzes forradalmár, mint húszéves korában volt. • — Általános sztrájkok! A munkásságnak csak ez lehet méltó válasza a tegnapesti vérontásra! A néptömeg egetverően éljenez. Bent a parlamentben a képviselői klub helyiségeiben ülésezik a párt végrehajtó bizottsága. De jelen van a fegyveres erő is Az országház bejáratában, a kooroszlánokkal díszített boltozat alatt állnak állig fegyverben a csendőrök. A tér keleti oldalén púdig a rendőrség fejlődött föl, most pihenő állásban várakozik. Egy pápaszemes apró emberke a parancsnokukhoz lép, valamit jelent neki és gyorsan elsiet. (Részlet)
