Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-16 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

Rogy mindenről hallgatnia kell. Kifelé játszania kell a szegényt. Marcangolja a félelem. Minden új hír az őrültség szélére sodorja: „Gáspár Pált az éj leple alatt teljesen" kifosztották. Sárosit agyonverték — állítólag együttérzett a kommunistákkal. Az öreg Fehér bácsit a határban találták. Átlőtt fejjel feküdt a földön, a mellére egy cédula volt tűzve ezzel az írással: „így jár minden kommunista!" A tettesek ismeretlenek, senki nem ismeri őket. Nem lehet igazi Lehetetlen, hogy férjének is köze legyen ezekhez a szörnyűségekhez! Történjék akármi, meg kell tudnia az igazságot, akármilyen szörnyű is. A sivító hideg északi szél elemében van. Majd leperzseli az ember arcáról a bőrt. A tájra nesztelenül leereszkedik a sötétség. A szél meg csak egyre erősebben táncoltatja a hópelyheket. Négy imbolygó ember birkózik meg vele minden lépésre. Majd ledönti őket a lábukról. Furcsa, nagyon furcsa. A szélnek mintha szíve lenne, figyelmeztetni szeretné a négy furcsa vándort: — Ne menjetek tovább! Forduljatok vissza! A vastag kendőbe bugyolált aszszony mintha hallaná ezt a hangot. Egy pillanatra megáll, közelebb vonja magához három gyermekét. A távolban elkapja házikójuk Imbolygó fénysugarát. Szemét elfutják a könynyek. Olyan ez, mintha utolsó búcsút intene a ház asszonyának. Már nem hallja a süvítő szelet. A fülében ott dobolnak azok a rettenetes szavak, amelyektől meg kellett szabadulnia: — Eddig könyörögtem, kértelek, mondj el mindent. De te nem. Hát tudd meg, émelyeg a gyomrom, hányinger vesz rajtam erőt, ha csak ránézek barátaidra és rád. Hordd el az összes élelmet, amit hoztál! Szegény gyerekek megették, mert éhesek, mert nem tudnak semmit. De én . . . — Itt elcsuklik a hangja, de csak egy pillanatra. Erőt vesz magán és folytatja: — Ehhez az élelemhez vér tapad. Hát nem tudod felfogni, hogy én sem vagyok teljesen buta. Nekem is van fülem, szemem ... Nem bírom tovább. Könyörgök, mond, hogy nem igaz?! ... Pálinkás lehorgasztott fejjel ül az asztalnál. Hallgat. — Nem mondasz semmit? Nem cáfolod még? Annyira se méltatsz, hogy felelj? Tehát minden igaz? ... ??? — így is jó. Vedd tudomásul, itthagylak. Megértetted? Gyerekekkel együtt. Elegem volt ebből az életből, belőled isi Minden hiábavaló. Már alig van hangja. Arcán végigpatakzanak a könnyek. Térdre ereszkedik a hideg szobor előtt. Erősen magához szorítja férje lábait. Könyörög. Még mindig remél... Hátha észre téríti Pistát, az ő Pistáját... A férfi fásultan, semmitmondó üres tekintettel néz el felesége feje felett. Türelmetlenül várja a „jelenet" végét. Hova is menne? A nagymama a harmadik községben lakik. Jó meszszire innen. Tél van. Háború — Hát jó! Maradj meg magadnak meg a barátaidnak — ugrik fel a tehetetlen dühtől eltorzult arccal a megalázott asszony. — Azt jegyezd meg magadnak, utoljára látszl Be nem teszem többé a lábam ebbe a házba. Nem élek együtt egy, egy ilyen spiclivel, vadállattal, gyilkossall... Maga is megretten a kimondott szavaktól. Eszét vesztve, kirohan a konyhából. Mint akit üldöznek, menekül gyerekeivel a házból. A frissen taposott lábnyomokat eltünteti az egyre jobban hulló hó. Az asszony és három gyermeke szorosan egymásba kapaszkodva indulnak tovább. Ebben a fehérségben a gránát és bomba lyuggatta, sebzett föld olyannak tűnik, mint egy kelésekkel borított emberi test. Azon az úton tartanak, amit azelőtt annyiszor megtettek. Mégsenl értek a célba. Valahol egy újabb akna robbant. A sötétséget olykor vakító fényesség szeli át, majd borzalmas robbanás reszketteti meg a levegőt. A magasságból fagyos rögök potyognak lágyan, nesztelenül a puha hótakaróra... és száll a szó, száll boldogan, S valahol hallja valaki, S a szálló szó tetté fogan, S piros tűz lángját gyújtja kl. GÁBOR ANDOR: MÁJUS S ki légbe küldte azt a szót, A földön porlik, néma lett, De szava bújt még, lázadót, És élve él a sír felett. Táncolj csak, élet, láng, lobogj, Májusfa, nyílj, élő ölelj. Világ pirulj, vihar robogj, Holtak szavára így felelj, Költőd szavára így felelj. JOZEF HORA: A sír felett kinő a fű, A sír felett az élet áll, Májusfa nyílik, gyönyörű, S a halott költő muzsikál. PETR BEZRUC: A BÁNYÁSZ £n ások, én a föld alatt ások, mint kígyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások, lengyél Osztrava alatt ások. Mécsem kialvóban, Homlokomba hullt izzadságtól csomós, megkuszált hajam, szemem elönti ecet és epe, erem s koponyám teteje füstölög, körmöm alól piros vér csereg, én ások, én a föld alatt ások. Széles csákányom az érbe vágom, ások a Salmovkán, én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások. Az asszony Godula mellett fázik és jajgat, éhes gyermekek sírnak ölében, én ások, én a föld alatt ások. Szikrázik az ér, szikrázik a szem, én Dombrován ások, én Orlován ások, Porembán ások és Lazy alatt ások. Fejem fölött lovak patája dübörög, a gróf jár a falun, kezével hajtja a lovat a grófné, rózsálló arca nevet. Én ások, emelem a csákányt, az asszony sápadtan, a kastélyban megy, kenyeret akar, emlőjéből kiszáradt a tej. Az úr jószívű, a kastély sárga kő, a kastély alatt az Osztravica megtörik dörögve. A kapuban két fekete nőstényeb morog. Miért ment a kastélyba kérni, kunyerálni? Terem-e rossz úr mezején bányász gyermekének? Én Hrusovban ások és Michálkovicében. Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból, ha holtan hoznak, majd a föld alól? Fiam tovább fog ásni és ásni, Korvinban ásni s a lányom — mi a bányászlányok sorsa? Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába, kiegyenesíteném görnyedő nyakam, összeszorít nám balkaromat s kilépve egyenest, félkörben a földtől az égig fölemelném csákányom és szikrázó szemem ott az isteni nap alatt? József Attila fordítása A SZÍVED ÉS A KEZED Testvér, a kezed mindig túlságosan kellett, kovács és magvető s bányász voltai, fontál, szőttél s a holtakat el-elte.-netted, az élőkre pedig robotoltál. Ha valaki segítségül hívta két kezed, a szíved után érdeklődni nem érkezett. Mikor a kemény vasat, kovácsüllőt nézted, mondd, volt-e időd megszeretni kis cseléded? Zsíros parasztoknál vontad az igát, jármot, testvérem, mondd, ki adja vissza ifjúságod? Fekete a kezed, körmöd reped, hasad, " de Mostban, Kladnóban s az oslavanyi tárnán mindennap holtodig megverik a vasat. Hamupipőke-sorsod holtig viseled, csak filmvásznak hőse találkozik veled. A világnak, testvér, csak a két kezed kell, mire mégy álmaiddal s a szeretettel? Allj itt, akár a szépség terhétől hajló . gyümölcsös ág, vagy a jó terhével rakottan, mint hóval a téli fák. Mit kezdjünk véle? — kérdené a csúfondáros, rossz világ. Az egyensúly törvénye épp csak annyit követel: ha áll az egyik, a másiknak akkor bukni kell. Ha nem lennél tudatlan, és nem lenne a te két kezed, a hercegnők se tudnák, hogy van öröm s finom élvezet. Ha pedig csiszolt, jó ízlésed volna, kisülne, a hatalom mily goromba. Ajtóm előtt a lépcsőt elhelyezted, új ablakom is, lám, beüvegezted, s itt hagytál, elmentél, hadd éljen itt tovább gondjaim s a család örömeit. Azóta folyvást hallom, hogy a tégla, deszka, bádog visszhangozza elejtett szavad, halk sóhajtásod; • a lépcső, padló, háztető tovább álmodja álmod. „A két kezemnek dolga van, de szívemet hová tegyem?" Hallottalak, s a hallgatag dolgok közül kiemeltem és harcba küldöm, eddzék meg a lángok a szívedet, -s nehéz, rideg magányod. A szíved s két kezed közt meredek fal frontja, mondd, akad-e valaki, jön-e, ki lebontja? S akad-e, mondd, aki két kezed kéri, ugyanakkor szívét szíveddel kicseréli? Fordította: Bábi Tibor SZEGÉNY FORRADALOM FIA, Forró szél, hideg szél fújt a tengerről, az árnyékokban most fenték a macsetákat. A A banánok érésnek sárgulták, s a tengerparti lágy fövenyen napoztak a naplopók, Az álomvárosokban koldultak a koldusok. Az ültetvényeken most fenték a macsetákat. Ekkor moccant meg újra a forradalom, mint halk szívdobbanás a lét első napfán. Ekkor lehelte ki lelkét egy spanyol internacionalista harcos, ekkor írhatta miniatűrét Hemingway egy tizenkilences menekült magyar forradalmárról, ki utol. só csöpp erejét összeszedve felfutott Európa legmagasabb csúcsára, hogy meglássa a napfelkeltét. Az ültetvények felől egy ágról szakadt nép loholt, Juhász Gyula „Forró Nyara" az érzők agyát perzselte. Aztán fejlődött egy Kvint lépést a zene, fantasztikusabbá váltak a világcsúcsok, feltalálták a fasizmust, de a macseták már az árnyékban is csillogtak. Egy úfabb generáció ugrott neki az Időnek ököllel, szent megszállottsággál, vasban született akarattal, hogy puszta kézzel újrateremtse a rendet. A ritmusok felgyorsultak, s táncaink is gyorsabbá lettek. A gondolkodók gondolkodása racionálisabbá lett, kevesebbet bömböltek a csecsemők. Az örökös viharsarkok, mint mágnesen felhők, vátoztatták helyüket a Földön. A csecsemők mindig itt sírtak leghangosabban, s követelték az orvosság, a napfény, a vitaminok, a levegő igazságosabb elosztását. Körülbelül ekkor született CHE, a szegény forradalom fia. Dafkálták őt a passzát szelek, feléje vitték Európa vésztjelző harangszavalt, Hemingway ifjúkort bátorságát az öreg hálák. Valahol Keleten egy költő a Vörös Csillagról dalolt, a pápa a békéről mtsézett és a fasizmus ellepte Európát. Közben az emberiség kínjai égi magasságukban rombolták le véglegesen Istent, a királyt, a bírót, a klsbírót, bakteri, csendőrt, leprát és fenét. Eszmék, ideálok, hiedelmek, közmondások, babonák, büszke sasok hullták a porba, mert a forradalom lángja nem aludt kt, s nem is fog soha. Aztán CHE teljes kiszolgáltatottságban az időnek, mégis a forradalom útjára lépett. Az utak a hegyekbe voltak betájolva: Sorainkban árulók, aztán betegségek, melyek még mindig nem gyógyíthatók, megnemértés, megnemértésben magunkramaradás • iszonyú lelkiismeretfurdalása a felelősséggel vállalt forradalmi útnak; a keresztutak bizonytalansága tépték lelkét. Otthagyta a meghódított állásokat. Hidakat, kis réseket, átjárókat keresett a hegyi ösvényeken, rejtekutakat az ültetvényeken, búvóhelyeket a dzsungelekben, hogy a jövő felé haladhasson maroknyi népével. Mégsem hiábavaló a forradalmár mártírok halála. IV. G.