Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-16 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

M

egyek a széllel, jól érzem magam. A tavaszt lila, sárga meg fehér virágok hirdetik ebben a faluban is. A pékmester üzletéből ki-kilép az útra a kenyér illata. Egy udvarral odább pöttömnyi srácok tanulják a labdafogás alapjait. Az út jobboldalán, a játszótér belső szögletében megkezdi ingajáratát egy hajóhinta. Egy emléktábla: „Ebben a faluban született Bihari János zeneszerző és cigányprímás, a magyar verbunkosok kiváló képviselője". Hallom, hogy dalolnak a fák. Jónapot, Nagyabony! — Az elnököt keresi? — néz rám egy mosolygó fiatal a$zszony. A hnb udvarán ácsorgom, a gyermekotthon apróságainak önfeledt játékát figyelem, magam is belefeledkezve a teljes gondtalanságba. — Ma már ön a harmadik — mondja, alig várva be a válaszom — a járásról voltak kint az elvtársak meg a fővárosból. — Újságírók? — riadozom, mert igazán nem szeretném, ha éppen itt futnék össze a kollégákkal, van erre otthon alkalom elég. Megnyugtat, hivatalból keresték az elnököt. — Szép a falujuk — mondom. — Szép — mondja, és furcsállom, hogy éppen most nem mosolyog. Aztán úgy forgunk jobbra-balra, mintha egy dombon állnánk, alattunk az éppen dicsért panorámával. — Most már szép — bővíti ki előbbi egyszavas mondatát, és elsiet, hogy feltárcsázza az elnököt. Pósa Móric, a helyi tanács elnöke nem vár kérdésekre. Néhány iratot vesz elő, azokból diktál folyamatosan: — Kezdjük a végén — mondja—a mai adatokkal. Nagyabony teljes történetét amúgy sem ismerem, a századelő küzdelmeit meg jobban tudják az öregek. Jegyzem, ahogy mondja: — A községnek jelenleg 1391 lakosa van, 715 férfi és 676 nő. A 310 házból 248 az új vagy a teljesen átépített épületek száma. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a lakosság szociális helyzete egészében véve jó. A lakások majdfele fürdőszobás, 109 házban van vízvezeték, 245-ben pedig (tehát a közszolgáltatási hálózat és a hivatalok épületeit kivéve esaknem mindenütt) televízió. A lakosság többsége a földművesszövetkezet dolgozója, s mivel az jól működik (tavaly 104,8 %-ra teljesítette az évi tervet, 32 koronát fizetett munkaegységenként) a lakosság életszínvonala kitűnő. Kész: Illetve még nem: — Voltak itt jómódú emberek régen is — mondja az elnök elgondolkodva. — Csakhogy azok 500—600 holdas nagygazdák voltak. A szegények meg? Nézze, valahol ott, a tűzoltószertár tájékán állt meg szombatonként a szerdahelyi hentes. Kerékpáron jött, hátizsákban hozta a marhahúst. Úgy Í5 kilónyit, ha nem mondok sokat, s egy részét még annak is visszavitte. Most meg a falu hentesüzelete 100 000 koronás forgalmat csinál hetente. Azt hiszen, ez jól példázza a változásokat. Kákán keresek csomót, amikor a gondokról faggatom. — Aki keres, talál — mondja stílszerűen Pósa elvtárs. Az anyagi jólét önmagában még nem minden. Változhat a világ, ha az emberarcok belső oldala megmerevül. Utol kell érni önmagunkat, állandó tanulással, odafigyeléssel. Korszerűvé kell válnunk lélekben is, s úgy tűnik, ez az újabb feladat. T-alakban fut össze két út a falu közepén. Az egyik sarkon üzletek, a másikon apró parkocska. Megkerülök egy virágágyat, hogy közelről olvashassam az emlékmű szövegfeliratát. Ezt teszi Kovács József is, kitudja már hányadszor. „Életüket áldozták a szabadságért, a szocializmusért, a boldogabb jövőért. Koncentrációs táborban, Flossenburgban, haltak meg 1944-ben. CSIBA PÁL, SZELLE ISTVÁN, SZABÖ MIHÁLY. Emlékül a nagyabonyi kommunistáktól!" A csendet Józsi bácsi töri meg: — 1944. október 18-án Koczkás Titusz községi nyilasvezető hat kommunistát vitetett el a komáromi monostori erdőbe. Onnan csak hármunknak — Hamar Bálintnak, Kubacsni Benedeknek és nekem — sikerült kiszabadulnunk. Őket szegényeket Ausztriába vagonírozták. Megyünk az úton, csendben hallgatom Józsi bácsi szavait: — Október 15-én vette kezdetét az eseménysorozat. Azon a napon kaptuk a hírt, hogy a magyar kormány fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. A falu kommunistái azonnal gyülekeztek, hogy megbeszéljék a legsürgősebb teendőket. Intézkedést tettünk többek között a nemzeti tanács megalakításával kapcsolatban s megszerveztük a polgárőrséget. A Flieschnian-féle gabonaraktárban egy magyar csapategység felderítő osztagának őrizték a fegyvereit — elhatároztuk, hogy a sötétség beálltával feltörjük a raktárt, hogy fegyverhez és munícióhoz jussunk. A biztosító őrség katonáinak egyike, a ruszin Bródi András hamar hozzánk csatlakozott, így csak az ellenőrzést végző Szabó őrmestert kellett leitatni. Jól ment minden, az utcán csoportokba verődtek az emberek: a háború végét jelentő örömhírt tárgyalták. Ám a boldogság nem tartott sokáig: öt óra körül már nyilas indulókat harsogott a rádió. Gátai Dezső, a község jegyzője hamar összészedte a falu nyilasait, akik pár perc múlva saját vadászfegyvereikkel cirkáltak az utakon. A többit már tudja: 18-án összeszedték a falu kommunista vezetőit, három elvtársunk többé nem tért vissza. A nagyabonyi munkásosztály forradalmi hagyományait Fekete József jól ismeri. A két Konráthtal, Ferenccel és Jánossal ők alapították hármasban a kommunista párt helyi szervezetét. — 26-an kezdtük — mondja fózsi bácsi — még 1921-ben, országos viszonylatban is az elsők között. Erősek voltunk, mert nagyon szegények. Tapasztalataink már voltak: egy évvel előbb például sikerre vittünk egy sztrájkot a nagygazdák ellen. Igaz, néhányan megszenvedtünk érte — én négy hónapot ültem Ilaván. De megérte: azontúl a negyedes kukoricát harmadban kapáltuk, aratáskor rész helyet tizedben kaptuk a gabonát. Némi földhöz is jutott a falu szegénysége, Nagy László birtokostól csikartunk el 280 holdat, persze csak haszonbérbe. Egy kis hallgatás után: — A legnagyobb sikert 1927ben könyveltük el: a községi választások során 18 mandátumból 11-et kapott a párt. Így lett Abonyban már 27-ben kommunista bíró. írja ki a nevét, megérdemli: Szelle Istvánról van szó, a fasizmus egyik áldozatáról. Olgyai Júlia Szelle István lánya. Okos, értelmes asszony. Nem boldogtalan, pedig az élete tele volt tragédiával. — Azon az emlékezetes napon Koczkás Titusz nyilasvezető kivont karddal rontott a házunkba. Két katona segédletével kihajtotta apámat az útra. Hat kommunistát gyűjtöttek össze a Fleiscfiman-kocsmában, onnan vitték őket Szerdahelyre, majd tovább Komáromba. Ott már meg sem látogathattuk, azt mpndják, az abonyi kommunisták terveiről vallatták őket. Könyörögtem fűnek-fának, hogy mentsék meg apámat. Koczkús röhögve tessékelt ki irodájából: „Minden kommunistát lefogatok, kár a könyörgésért." A többiek akkor már elmenekültek a faluból, a határba mentem utánuk, hogy legalább őket figyelmeztethessem. Apámat sosem láttam többé. Az is fáj nagyon, hogy Koczkás megúszta. Ogy tudom, mindössze hat év börtönt kapott aljas tetteiért, de még azt sem töltötte ki, mert közbe jött az amnesztia. Most valahol Csehországban él. T-alakban fut össze két út a falu közepén. Az egyik sarkon üzletek, a másikon apró parkocska. A parkban lila, sárga meg fehér virágok. És egy emlékmű, egyszerű szöveggel: „Életüket áldozták a szabadságért, a szocializmusért, a boldogabb jövőért..." A pékmester üzlete felől kenyérillatot hoz a szél. B ÁRCZI ISTVÁN Ebben a faluban már 52 évvel ezelőtt volt a forradalom kezdete. Ebben a faluban a macseták helyett kaszák villogtak. Azóta az évek patinával vonták be az emlékeket. Keserves kötelesség, ha visszahozhatatlan pillanatok akadnak meg a forradalom fogalmán. Egyszerű kisemberek bölcs, történelmi előrelátása ingerkedik a meghazudtoló elhagyatottsággal. Évtizedek, melyek évezredeknek tűnnek. Aztán egy kis remény, aztán újra a megfeszített munka, mely újra a forradalmat Jelenti. Vére hullott! Lelke virágzott! Mégsem méltatták az okosok tanácsára, mert nem volt elég ebben a faluban az 1917—19-es kiállás. Egyszerű lelkét egyszerűen létével együtt elfeledték. Aztán az idő, mely megérleli az emberiség értékeit, előkaparja az emlékeket. Két kisdiák hozta táskájában a Szegény Suszter kitüntetéseit. Ady meszszifénnyel égő forradalmi vörös csillagát ő ölelte először keblére. Elkésett fanfárok, naptári ünnepek sem hozhatják vissza azokat a tetteket, melyek életünk alapjai. Nem, az ifjúságukat, huszonéves akaratuk történelmet teremtő kiembernyi elhatározását, üres frázisok elől menekülő magatartásukat, a hitük konokságQf, a bizonyosságukat, mártír omságiikat. A kisdiákok kezében kérdőn csillognak a csillagok. Az emlékműnél „— Hogyha minden reped, szakad, Böcsületes szegény legények Pihennek a romok alatt.' Sohasem volt akkora szüksége az emberiségnek a bátor forradalmi szívre, a mártíromságig hajszolt akaratra, az emberbe vetett hitre, a kiállásra, a forradalmi vasökölre, mint most, mert forr a Világ. — Mezítláb hajtották maguk előtt a három embert. Hetekig vallatták őket a járási székhelyen, lllavára vagy Vácra vitték őket? Az írás nem szól róluk többé. Pedig ez már a második világháború utolsó éveiben történt: A csallóközi falu legöregebb embere úgy emlékszik vissza, hogy valahonnan a krumpliföldről vitték el őket. Az emlékmű ott áll a kanyarban, körülöttük akácfák, s tikkadt nyári napokon néha virágokért ágaskodó kecskéket hajt fel a fekete ruhás utolsó özvegy, mert félti a virágokat, mert csak a sajátkezűleg gondozott virágok maradtak. Emlékük szent. Sok száz halottja volt ennek a falunak a két világégésben. Becsületes szegénylegények voltak mindnyájan. Az évezredek szegényember jussa várt mindannyiokra, az értelmetlen, kis akaratukkal, élnivágyásukkal visszaélő halál. Ez a három paraszt okosabb volt azonban a néptanítónál, a falu papjánál, Közép-Európa hájfejű politikusainál, okosabb a hálálnál. Minden percünkben és minden mozdulatunkban ott kellene lenniök. Hétköznapinak tűnő problémáink könynyebben oldódnának, frissebben néznénk a felkelő Napba, bátrabb és hangosabb lenne szavunk, ha velünk volnának. A nosztalgia nem segít. A kispolgári pesszimizmus megöl, mesterséges ideológiák sötétséget teremtenek, ha nem merítünk a tiszta forrásból. Ha elveszítjük egyik napról a másikra a „történelmi szemünket". A forradalom nem évelő növény, nem vegetáló sejt. A forradalom vulkán, mindent ellepő, megváltó tűz, néha kis piros virág, ugyanakkor világmegváltó szó, rakétává váló tudás, szegények és elnyomottak tudatalatti akarata, mindig fényes csillag, még akkor is, ha az idők fényes rohanásában kecskék akarják lerágni virágait. Bízzunk benne, hogy böcsületes szegénylegények mindig a helyükön vannak. W. G. & A * iíí)