Új Szó, 1971. május (24. évfolyam, 102-127. szám)

1971-05-02 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó

— Miért csinálta végig? — kérdezem. Meghökken. Ezen eddig nem gondolkodott. Cigarettára gyújt, most látom, hogy nagyon reszket a keze. — Kommunista voltam — mond ja egyszerűen. — Ez az életem summája. A z öregember neve BAKAI ISTVÁN. Ha emlékeiről beszél, szemében felszikrázik valami kakukkmarcis nyugtalanság. De lábában már megmerevedtek Európa utai. Aprókat sétál, görbe botja segédletével olykor átkocog a falu patakját negligáló hidon. Történeteit úgy rakja egymás mellé, hogy nem ügyel a happy andre. Pedig ilyen is van. ott csattan egykori harcai végén — a mindent igazoló győzelemben. — A szegénységgel -kezdődött — mondja. — Hat hold föld nem valami sok, ha egy négygyerekes család akar belőle élni. Csak arra elég, hogy lázadjon az ember Spanyolországban, amikor egy kisebb „káderezésen" esett át a batériánk, kiderült, hogy egyetlen önkéntes sem hagyott otthon tíz holdnál nagyobb birtokot. Rövid hallgatás után még egyszer visszakanyarodik a kezdethez: — Mindig utáltam az urakat. S ezt nem titkoltam soha, túl komoly voltam ahhoz, hogy maszkokban éljek. Szegény anyám mesélte: Ötéves le» hettem, mikor egyszer engem is magával vitt a plébániára. Valami háziszőttest készített, azt vittük ajándékba a papnak. Anyám a szegények alázatával köszönt, velem meg kezet akart csókoltatni. Én ezt kereken megtagadtam, azzal érvelve, hogy a pap keze koszos. Gyerekes makacsság volt, persze. Csakhogy harmincöt évvel később, a spanyol Figuerasban olyan nyomorral találkoztam, amit elképzelni sem könnyű: vakondok módra, föld alatti vájatokban élt egy egész falu, csak éppen a templom és a papok palotája sütkérezett a napban. Hát itt vannak az összefüggések Egy könyvet tesz elém: Csatári József vékony füzetecskéjét, A spanyol barikádokon címűt. — Ez az én bibliám — mondja lecsillapultan. — Rövid és tanulságos. Amíg lapozgatom. Pista bácsi mesél: — Tizennyolc éves voltam, amikor kitört az első világháború. Nem az én harcom volt, nincs sok mondanivalóm róla. Az én csatáim akkor kezdődtek, amikor a Károlyi-kormány jutott hatalomra. És főleg később: a Tanácsköztársaság harcai idején. A bátyámmal szöktem át Budapestre, hogy fegyverrel védjük Kun Béla igazát. A 3. vörösezredbe kerültem, ez az egység tartotta Lévát is többek között. Sajnos, itt fejsérülést szenvedtem, s mire a kórházból visszakerültem, mindennek vége lett. Maradt a bujdosás meg a kubikolás. Régi igazolványokat szed elő. — 1921-től vagyok tagja a kommunista pártnak. A látszólag csendes évek nem rémítettek el túlságosan, tudtam, hogy a harcban nincs megállás. A Magyar Napot propagáltam, száz példány is elkelt községünkben. Amikor a forradalmi Kassai Munkás első száma megjelent, a nevemre küldték el példányait. Jóleső érzés volt, hogy tudnak rólam, hogy számon tartanak a párt vezetői. A régi május elsejékről kérdezem: — Hontfüzesgyarmat a zselízi körzetbe tartozott, oda vonult a környék munkássága. A piros zászlókkal, transzparensekkel menetelők egyre sokasodtak: hozzánk csatlakoztak a fegyverneki és a peszeki munkások is. Mire Zselfzre értünk, nem hiányoztak a kopók sem, „vigyáztak" ránk. Egyegy jelszavas plakátot olykor elkoboztak, s ezt nem minden ok nélkül tették: a jelszók nagyon emlékeztették őket egy nehezen levert forradalom célkitűzéseire. No meg volt már győztes történelmi példa is: a szovjet munkáshatalom. Bakai István nehézkesen feláll. Egy kicsit a beszéd is fáraszthatja — a magányosok befelé szólnak, ha gondolkodnak valamin. Egy régi szekrény fiókjában kutat, kitüntetéseket szed elő. — Ez a legutóbbi — mutat egy ízléses plakettre —, tavaly decemberben kaptam a magyar kormánytól. Állami kitüntetés: Tanácsköztársasági emlékérem. Köztársasági elnökök írták alá ezt a kettőt is Csehszlovákia felszabadulásának jubileumain, a huszadikon és az ötvenediken. A legjobban azonban ennek az ötágúnak örülök: Vöröscsillag rendjel 1957-ből. Spanyolroszág. Talán ha akkor ott sikerül, másképpen írja történelmét a huszadik század. Hitler, Mussolini és Franco ördögi hármasa már tekerte a drótkerítéseket. Egy köztársaság népe gátként állt a fasizmus mocskos vize elé, hogy az ne törhessen át. S a kommunizmus szegénylegényei világszerte értették a kiáltást: NO PASARAN! — visszhangozták és özönlöttek Madrid felé. Bakai István például Hontfüzesgyarmatról. — Negyvenéves voltam akkor, már nem éppen annyira fiatal, hogy szorongások nélkül nekivágjak a nagyvilágnak. Ám Spanyolországból egyre tragikusabb hírek jöttek, latolgatásra nem maradt idő A szomszéd faluból már kint volt egy barátom, akkor esett el éppen, amikor én indultam útnak. Mondták is sokan: a biztos halálba mégy, te Pista! Jó — válaszoltam —, ezt bekalkuláltam. Pozsonyban jelentkeztem a párton. Ott két ismert nevű kommunista: Steiner Gábor és Major István fogadott. Átnézték az útlevelemet, rendben találták. Stemer egy levelet nyomott a kezembe: „Ezt Prágában, elvtárs, add áit a címzettnek, ő majd gondoskodik rólad". A címzett egy csendőr volt, sajnos, a nevére már nem emlékszem. Először megijedtem, csak később értettem meg, hogy a csendőr is pártunk embere. Ö vezetgetett Prága-szerte, megkönnyítve a helyzetemet, mert én csak magyarul beszéltem. Nagy volt a riadalmam, amikor kiderült, hogy az útlevelem Németországba nem érvényes. Menni éppen mehetek — mondták —, de csak délnek, Ausztrián és Olaszországon keresztül. Mentem hát egyedül. A dátumra jól emlékszem: az 1938-as esztendő első hétköznapja volt, január másodika. A vártnál könnyebben és hamarább jutottam el Franciaországba, mindössze két nem kívánt esemény útvesztőiből kellett kikecmeregnem. Az elsőt nem is mondhatnám eseménynek, inkább egy hangtalan elégiaként rezgett bennem — újra láttam háborús éveim terepeit. A második ijesztőbb volt: az olasz hivatalok rendre nagy huzavonával vizsgálgatták útlevelemet, féltein, hogy nem jutok tovább. A nemzetközi önkéntesek spanyolországi harcairól ezernyi könyv beszél a tisztelet hangján. Pista bácsit a legközvetlenebb élményekről faggatom? — Már említettem — mondja —, hogy engem leginkább a spanyol nép elképzelhetetlen nyomora rendített meg. Olyan sokk volt ez, amely szükségtelenné tette a külön biztató szózatokat. Nem féltük a halált, ott csak életet lehetett nyerni, semmi mást. Én a csehszlovák egységhez kerültem, a gottwaldosokhoz. A 140-es létszámon belül 16-an voltunk csehszlovákiai magyarok. A tüzérséghez osztottak ae, így a fronttal vonultam mindenütt. Egy ízben Madridot is elértük, s akkor úgy tűnt, miénk lesz a győzelem. Aztán közbeszólt a szeptember 21 i döntés: a Negrin-kormány kivonatta az önkéntes csapatokat. Ezzel akarta elérni, hogy a Népszövetség csapataik kivonására kötelezze az olasz és német fasisztákat. Hitler és Mussolini azonban más látószögből nézték a világot. Bakai István elhallgat. A szeme összeszűkül, s ha lehet, még jobban reszketnek cigarettát morzsoló ujjai. — Könyörtelen vég volt — szólal meg nagysokára. — Semmi sem maradt, csak az emlékek jajgató hangos filmje. A keselyűként lecsapó bomba, veres torkában tizenegy jó barátom kalimpáló testével, meg a vakondtúrósok nagy föld alatti labirintusa csordultig szegénységgel. No passaran! — mondtuk, de áttörtek, fiam. A kontinens kapuit Madridnál törte át az új háborír. Ez minden. Szótlanul sétálunk a hídig, már éppen fordulnék rá, de Pista bácsi megállít. jobb kezével botjára támaszkodik, egy picit kicsavarodik a teste, amint a napba néz. Aztán beszélni kezd — s úgy tűnik, ez egyszer mégis lesz happy and. — Csak azért, hogy kerek legyen a történet — mondja, majd hozzáteszi —: és a tanulságért is talán. Mert tanulság mindenből adódik. Még Franciaországban történt (az internacionalisták kivonását követően), hogy hirtelen megbetegedtem. A gyomrommal lett valami baj, meg ls operálták gyorsan, aztán még egyszer, mert tovább romlott az állapotom. Jósölt is hozzá az orvosom: „Baka — mondta, mert csak így hívtak az egyszerűség kedvéért —, ha nem itt akar meghalni, siessen haza. Ezzel a gyomorral már az is csoda lesz, ha egyáltalán hazaér". Pedig hát hazaértem. Egy háború ugyan így kimaradt az életemből, illetve annak a mocskosabb fele. Csak 44-ben vittek szolgálatra, mindössze egy hónapra, de akkor már Pesten voltak a szovjetek. Én meg — mint a többi szegényember — végre elkezdtem élni. Sokáig nézek Bakai István után, amint lassacskán, hetvennégy év gazdagságával átbandukol a hídon. BÁRCZI ISTVÁN II Az asztalon 1923-ban keltezett, vörös színű tagkönyv, régi iratok, plakátok, fényképek: tettekben, eseményekben gazdag élet dokumentumai. Szemben ülök Patócs Gábor elvtárssal, e dokumen tumok tulajdonosával, s hallgatom szépen formált gondolatait: a mozgalmas életút emlékmozaikjait. — Fiatalságomat és ezzel egész életemet két fontos élmény határozta meg. Az egyik az első világháború véres valósága, amelynek értelmetlenségét minden egyszerű katona érezte. A másik: a húszas évek szociális hslyzete, amelynek valódi összefüggéseire Lenin műveinek olvasásakor döbbentem rá. 1920-at írtunk ekkor. Három év múlva szülővárosomban, — amely egyúttal jelenlegi lakhelyem is —, Somorján a Kommunisták Cseh szlovákiai Pártja nyilvános népgyűlést tartott, ahol Nagy Gyula és Major István elvtársak tartottak beszédet. Velük léptem érintkezésbe, ők hívtak meg a kerületi aktívákra Bratislavába, s ott azt a feladatot kaptam, hogy a somorjai járásban hozzam létre a párt helyi szervezeteit. 1923 tavaszán azután sikeresen megoldottam ezt a feladatot: a kétkezi munkásoknak Somorján és környékén volt már pártjuk A felvilágosító munkán kívül sztrájkokat szerveztünk a munkások bérének növeléséért, tiltakozó gyűléseket és más akciókat szerveztünk a kapitalista rendszer népeiPÉLDÁT.. nyomó politikája ellen. Az úgynevezett kis győzelmek, sikerek mellett talán az egyik legjelentősebb eredményt 1932-ben értük el: a községi választásoknál pártunk a legtöbb mandátumot szerezte. Szavai nyomán felelevenednek a régi sztrájkok, tiltakozó megmozdulások. Ma, évtizedek távlatából már csak értéke és dokumentumjellege maradt meg. A sok veszély, szenvedés, mely e tevékenységet övezte, szavakkal már nem annyira érzékeltethető. — Harcunk, tevékenységünk sokrétű volt — folytatja. Lehetőségünkhöz és erejűnkhöz mérten kulturális és sportrendezvényeket is szerveztünk. Nálunk szerveztük meg 1932-ben a Sarlósok estjét, amelyről nemrég már írtak lapjukban. A pártszervezetünk mellett működő ifjúmunkás szekció tagjaival együtt színdarabokat, időszerű műsorokat tanultunk be. s adtunk elő. Ez is jelentős tevékenység volt: új, eszmékkel, életformával, erkölccsel, nézetekkel ismerkedtünk, s általuk a közönség is. Tovább fűzi az emlékezés fonalát: — Azután jöttek a sötét háborús fellegek. Pártunk elítélte és minden lehetőséget kihasználva harcolt a müncheni egyezmény és az azt követő pusztító háború ellen. 1938 után Horthyék mint minden haladó szellemben gondolkodó egyént, engem is „bebiztosítottak". Kezdetben ez annyit jelentett, hogy megvonták iparengedélyemet, s nem hagyhattam el engedély nélkül lakhelyemet. Később kihallgatások, verések következtek. 1942ben pedig internáló tábor. Magyar, szlovák, román, szerb és más nemzetiségű antifasisztákkal szenvedtük végig a háború és a gyűjtőtábor borzalmait. Szenvedéseinknek a szovjet hadsereg gyors előrenyomulása vetett véget. Március végén szabadultunk, én 30-án értem haza, ahová április 2-án vonultak be a felszabadító szovjet hadsereg alakulatai. Néhány nappal ezután Somorján ismét megalakítottam a pártszervezetet, melynek elnökévé választottak. Ezután a felszabadulást követő mozgaimas évekről mesél. 1949-ben a CSEMADOK helyi szervezeteit alakítja meg. Somorján és a környező községekben. Egy évvel később részt vesz az egységes földművesszövetkezetek megalakításában. Politikai oktatóként vesz részt lakóhelye, a környékbeli falvak és az emberek tudatának szocialista átformálásában. Tavaly múlt hetvenéves. Róla nem túlzás azt írni, hogy az évek nem látszanak meg rajta. Ma is fiatalos, tele van munkakedvvel. Előadásokra, gyűlésekre jár. Életéről, a párt fél évszázados tevékenységéről beszél elsősorban a fiataloknak, akiket annyira szeret és félt, mert ők hivatottak folytatni — más körülmények között — azt a munkát, amelyet több ezer társával évtizedekkel ezelőtt kezdett el. A dokumentumokat forgatom a kezemben. Ezek is azt tanúsítják, hogy gazdájuk mögött harcokkal, szenvedésekkel teli életút áll. Nyílegyenes kitérők nélküli. Azok közé tartozik, aki minden körülmények között kitartott kommunista nézetei mellett. Meggyőződésének tisztaságát semmi sem homályosította el, szilárdságát sem tudták megren getni. Ma az új üzemek, gazdag szövetkezetek, s főleg a csillogó szemű pionírok láttán büszkén mondhatja: érdemes volt, csak így volt és lesz érdemes élni... SZILVASSY JÓZSEF