Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-28 / 99. szám, szerda

M

indig Hyen mosolygós, jóKedvű ember az elnökük, mint most? — kérdeztem egy tallósi (Tomašikov) fiatal embertől. Megkérdezhettem, mert Karácsony Sándor szövetkezeti elnök a közelben volt ugyan, de eléggé hangosan szórakoztatott egy kisebb társaságot. Egyszer-egyszer akkorákat nevettek, hogy szinte csalták maguk közé a közelebb állókat. A fiatalember félfüllel már a nevető társaság vicceit, az ugratásokat hallgatta, de azért türelmesen válaszolt a kérdésre. — Hát mosolygósnak mosolygós ő többször mint nem, de tud ám az a mosolygós szeme villámokat is szórni. — Azt azért még hozzátette: — Ha van miért. Nem> tartóztattam tovább a türelmetlennek látszó fiatalembert, inkább „lecsaptam" az elnökre. Gondoltam — megharagszik, ha a kellemes szórakozás közben zavarom, olyan hétköznapi dologgal, hogy riportot akarok írni a Haladásról. Ám erről szó sem volt. Egyszerűen és készségesen mondta: — Arról bizony lehet szó. És tán ideje is rólunk írni. Hogy ezt a pilulának szánt utolsó félmondatot könnyebben „lenyeljem'

1, folytattam a kérdezősködést. — Olyan szövetkezeti tagokról szeretnék riportot írni, akik jól dolgoztak vagy dolgoznak. Először egy széles mosoly volt a válasz, majd azzal folytatódott, hogy: — Hát akkor nem is kell riportot írni, csak egy névsort. Azzal is tele lesz egy újságoldal. Még akkor is. ha a funkciójukat vagy a beosztásukat nem írja hozzá a nevükhöz. De ha rosszakról akarna ... azo kat könnyebb kiválasztani. — Én a kiváló dolgozókra gondoltam, — próbáltam meg magyarázni álláspontomat. N

em sok sikerrel, mert az elnököt nem olyan fából faragták, amelyik könnyen törik. Nem zsörtölődött ugyan, de a választ sem hamarkodta el. Először is előhúzott egy iratcsomót és átnyújtotta nekem azzal a megjegyzéssel, hogy abban megtalálom a jóktól a kiválókig mind-mind a szövetkezeti tagokat. Belelapoztam az elém tett anyagba. Csalódottan állapítottam meg, hogy ebben aztán egyetlenegy szövetkezeti tag neve sem szerepel. Az elejétől az utoljáig csupa szám. ezrek és milliók. Mondtam is az elnöknek. — Hiszen ebben egyetlenegy nevet sem találok. — Defíogy nem talál. Csak nézzen bele alaposan azokba a számokba, számoszlopokba, azokban benne vannak az emberek — mondta és mosolygott. Néztem, nézegettem a számokat, az ezreket, a milliókat, a tonnákat, a litereket stb. Ö meg közben, mintha csak úgy magának mondaná, így fejtegette az előbbi szavak lényegét. — A szövetkezet egy család. Csak éppen sokkal nagyobb, EMBEREK A SZAMREN6E IEGBEN mint amelyik egy fedél alatt lakik. Még a kis családban sem néznek jó szemmel arra, akit többet dicsérgetnek, mint a másikat. Hát még az ilyen nagy családban ... Úgy van az, hogy egyszer egyiknek, máskor a másiknak sikerül jobban. Végeredményben úgyis mindenki a teljesítménye szerint kapja a fizetést. Saját érdeke, hogy becsületesen dolgozzon. — Önök szerint nem is tartják lényegesnek a hibák, fogyatékosságok bírálását? — Hova gondol, —• válaszolta — már hogyne tartanánk fontosnak. Csakhát ami nem bírósági ügy, azt minek adnánk a világ nyelvére. Mert ami már papíron van, azt onnan már nem lehet letörölni. Ki nem követ el kisebb-nagyobb hibát. De jobb azt itthon, egymás között elintézni, Lehet, hogy nem hiszi el, de az az igazság, hogy az itthon elhangzott keményebb bírálatokból alig van harag, kellemetlenség. Aki valamit nem jól csinált és maga is belátja, minek azt a világ elé tálalni. Legyen az csak belső ügy. Nem mindennapi az ilyen megfogalmazás, talán éppen ezért volt érdekes számomra. Nem is faggattam tovább Karácsony elvtársat, hanem belemerültem a számrengetegbe, amelyben — szerinte — ott vannak a szövetkezeti tagok, az egyszerű dolgozók, s a funkcionáriusok egyaránt. Hát lássunk néhányat ezekből az ember által létrehozott számokból. A

múlt évét nem lehet különösen sikeresnek mondani, elsősorban az aránylag kedvező 1969-hez viszonyítva nem. Ám a számok nem különállóan, hanem összevetve adják a gazdálkodás teljes képét. Tény az, hogy 1970-ben húsleadásban „csak" 102,4 százalékra teljesítették a tervet, s még ez a 102,4 százalék is kevesebb, mint amennyit 1969-ben eladtak. De az is igaz, hogy jelenleg jobban állnak, mint 1970 hasonló időszakában. Több és főképp jobb az állatállomány s a tavaszi munkákat is kiváló minőségben végezték el. Számítanak arra is, hogy a tavalyinál jóval korábban és nagyobb mennyiségben jutnak zöldtakarmányhoz s az állattenyésztésben a papírra fektetett számoknál is jobb eredményeket érhetnek el. Különösen a tejhozamnál és a napi súlygyarapodásnál. Ebbői következik, hogy — legalábbis az állattenyésztési termékek terén — a CSKP 50. évfordulójára és a tizennegyedik kongreszszus tiszteletére tett felajánlásukat még túl is teljesíthetik. A Haladás talaja nem a legjobb föld a galántai járásban. Mégis bizakodnak, hogy növénytermesztésben is felzárkóznak a járás jobbjai közé. Méltók akarnak lenni a névhez, hogy Haladás. De hogy visszatérjek a korábbira — egyáltalán nem lényegtelen, hogy maguk igyekeznek intézni a saját, belső dolgaikat. Nem mondják, hogy nem segít a járás, a mezőgazdasági társulás vezetősége, de nem arra építenek, hogy adományaikból fejlesszék gazdaságukat. Éppen ezért intéznek minden megoldható termelési problémát a saját berkeikben. így sokkal biztosabb a számítás, reményteljesebb a siker, mert aki keresni akar, annak termelni kell. . Ezek az apróságok jutottak eszembe, miközben azt a számrengeteget rendezgettem, illetve az elnök szavain gondolkodtam: „A számrengetegben benne vannak a szövetkezeti tagok. Csak meg kell őket látni. Együtt is és egyenként is. Tud • ni kel), hogy kire mit lehet bízni, s akkor sem az egyén, sem a közösség nem csalódik." Cz a helyzet a Haladásban, ™ a galántai járás egyik közepes szövetkezetében. Amit láttam, abból arra lehet következtetni, hogy nem akarják tulajdonukká, örökséggé megtartani a közepes Jelzőt. Az élre törnek. Lehet, hogy már ez a nevezetes esztendő lényeges változást hoz. Ez persze nem kis mértékben rajtuk múlik. HARASZTI GYULA A LEGFONTOSABB TÉNYEZŐ Az egyszerű ember népgazdaságunk elért eredményeit és holnapokat jelző mutatóit nem a gazdaságtu dumány átfogó kritériumai szerint értékeli, hanem leegyszerűsíti a hétköznapokra, saját szükségleteire, nem milliós nagyságrendben gon dolkodik, hanem százas tételekben. Ebből az alapállásból elemzi, vitatja az 1971— 1975. évi népgazdaságfejlesztési terv irányelveit is és mert gazdasági közműveltségünk még hiányos, a gazdaságtudomány formanyelve, jelrendszere még nem általánosan ismert, az „állóalapok és forgóeszközök növekedése" számára még nem eléggé közérthető, hanem arra keres választ, hogy az irányelvekben rögzített mutatókat teljesítve, a célévben, vagyis 1975-ben. mennyivel lesz „vastagabb a buríték", mennyivel több és jobb cipőt, ruhát vásárolhat sajátniagának ós szeretteinek. Visznnt közérthető, világos az irányelveknek az a meghatározása, hogy az ipari termelést (beleszámítva az élelmiszeripart is) 34—3B százalékkal kell növelni. Közérthető, hogy növelni kell az állattenyésztési termelési és a növénytermesztést, mert mindez azt jelenti, hogy gazdagabb lesz az asztal, hogy több és jobb ruházati cikk kerül a szekrénybe. Bármilyen szempontból vizsgáljuk is új ötéves tervünk irányelveit, megállapíthatjuk, hogy célkitűzéseink megvalósíthatók, mert a CSKP KB elnöksége az adott lehetőségekből kiindulva, nagyon józanul, minden túlzástól mentesen mérlegelte a terv sikerét biztosító együtthatókat. Melyek ezek az együtthatók? Mindenekelőtt gazdasági és politikai konszolidációnk eddig elért színvonala. Továbbá hazánk gazdasági ereje, természeti kincseink, a szocialista társadalmi és termelési kapcsulatok és nem utolsósorban a szocialista államközösség egymást kölcsönösen segítő munkamegosztása. De a legfontosabb tényező: az ember! Az emberi kvalitás egyik legfontosabb isinérve a társadalmi igényekhez, szükségletekhez szabott munka. A munkaerkölcs, az erkölcs egyik legfontosabb érvényesülési szférája, amely felöleli az ember társadalmilag hasznos tevékenységének minden területét és amely olyan magasrendű tulajdonságokat fejleszt ki, mint a munkaszeretet, a takarékosság, állhatatosság, eszmeiség, elvhűség, önfeláldozás és kommunista tudatosság. Ebből a szempontból viszont rendkívül fontos a munkafegyelem megszilárdítása. Az irányelvek szerint életszínvonalunk emelkedése „attól függ, hogyan fogjuk jobban irányítani a termelést és hogyan fog mindenki jobban dolgozni a maga szakaszán." Úgy érzem, ezt kell hangsúlyozni, ezt kell tudatosítani, ezzel a gondolattal, eszméi-erkölcsi paranccsal kell naponta megkezdeni a munkát, földeken, gyárakban, laboratóriumokban -és íróasztaluk mellett egyaránt. Ha a terv milliós képleteit leegyszerűsítjük a magunk mindennapi életére, akkor kötelességünk ezl az országos méretekben érvényes korparancsot is lebnntani, saját személyünkre is vonatkoztatni. Mert lia a cipőipari dolgozó hanyagul dolgozik és a kenyérgyár rossz kenyeret süt, akkor világtis, hogy a cipőgyári dolgozó ízetlen, rossz kenyeret eszik és a kenyérgyári dolguzó lábát véresre töri a rossz cipő! És ez nem a terv hibája, nem a szocialista rendszer hibája, nem a pártvezetóség, vagy a miniszterek hibája, hanein az emberi felületesség, közömbösség, fegyelmezetlenség következménye! Közgazdászok. tervezők, szakemberek, tudósok. a párt és az állam vezetői tudományos módszerekkel felmérik a lehetőségeket, öszszeállítják a terv irányát, célját, és kijelölik a realizálás módját, de a tervet csak a dolgozó nép teljesítheti, a nép, amely minden jövó szándék hordozója és egyben megvalósítója! PÉTERFI GYULA ň 'A K@CSMAR@S 19. Napokon át lehangolt volt a társaság az építkezésen. Tam szokatlanul bőkezűen osztogatta a pálinkát, csakhogy haladjon a munka. A bérfizetést követő harmadik napon a folyóparti dzsunka-rajhoz két teherautó érkezett. Xe urgott ki az egyik, Vij a másik vezetőfülkéből. A halászmestert keresték. Binh éppen halat tisztított, amikor hívták. Kezében karnyi hosszú, félig már lepíkkelyezett hallal jelent meg a kis hajó fedélzetén. Amikor meglátta a rendőröket, ledobta az ebédrevalót, kezét zsákszövet kötényébe törölte, s a vékony pallóhídon a partra sietett. Xe jobb keze a nyitott pisztolytáskán nyugodott, Vij meg látszólag közömbösen, csizmaszárán vert valami ütemet az elmaradhatatlan ostornyéllel. — Hányan kuksoltok itt? — kérdezte Xe az öregtől, s kezével megvetően a dzsunkákra bökött. — Huszonheten, uram — válaszolt Binh és tisztelettudóan meghajtotta törzsét a parancsnok felé. — Hány partizán van köztetek? — Egyse, uram. Mi valamenyien békés halászok vagyunk, akik zsákmányukat is csak tisztességes úton adják tovább. Mi qsak azt tesszük, amire az engedélyünk szól. A partmenti sávban halászgatunk. Mindössze ezer méternyire távolodhatunk el a parttól. Hej, pedig de sokszor éjszakáztunk kint a tenger végtelen víztükrén, amikor még .. .—• az öreg elharapta a szót. — Amikor még? — nézett kérdőn Xe, s Vij egészen közel lépett az öreghez. — Hát régen, uram. Régen, amikor még kölyök voltam, s apámtól lestem el a szakma fogásait. — Pofa be! — került az öreg háta mögé Vij, s elkapta Binh vállát. — A százados úr azt kérdezte, hogy hány partinzánt rejtegettek? — Közöttünk nincs egy sem ... — Szóval most nincs köztetek. Tehát voltak és vannak, de most nincsenek itt? És hányan? — Nincs, uram — nyögte tehetetlenül az öreg halász, de Vij ostora végigcsapott az oldalán. Felszisszent. — És hányan voltatok benne a hajógyár elleni akcióban? — kérdezte Xe. — Nem ... — akart tiltakozni az öreg, de Vij ostora ismét lecsapott. — Látom öregem, hogy zavarnak a legyek, hát elhessegetem rólad — s újra lecsapott az ostor. Időközben már a többiek is előjöttek a kis vízi lakások kamráiból s tisztes távolságból nézték és hallgatták ezt a mocskos jelenetet. Amikor . újra lecsapott az ostor az egyik jiatal halász felkapott egy szigonyt a szárításra kiterített hálók alól. Egy pillanat műve volt csak az egész. Társai abban a pilanatban lefogták. De Vij mindent látott: — Ügy hiszem, hogy valaki szólni akart ott — szólt Xe-hez, s a fiatal halászra mutatott. — Lépj közelebb! — kiáltott Xe a legényre. A halász lassú léptekkel közeledett. — A szigonyt is hozd csak — intett Vij, s a fiú kelletlenül jelemelte a halászfegt/vert. — Mit akartál a szigonnyal? — nézett Vij a halászra. S mert az nem válaszolt, rövidnyelű ostorával az arcába csapott. A halász kezében meglendült a fegyver, de Xe megelőzte. Egyetlen pisztolylövéssel használhatatlanná tette a fiú karját. — Szóval itt csak békés halászok élnek? — fordult ezután Binh-hez, de pisztolyát már nem tette vissza a táskájába. No jó öreg. Itt elzsibbadnak a lábaim az ácsorgásban. Odabent jobb a levegő, jobban oldódnak a nyelvek is. Intett, hogy szóljanak jel a teherautóra. Binh nem mozdult, s a többiek is moccanatlanul álltak a parton. — Azt mondtam, hogy kocsira jel! — csattant Vij hangja, s meglengette ostorát a fejük felett. A pányvázott kocsiról nyolc-tíz fegyveres ugrott le, s körülfogták a csoportot. Binh intett társainak, hogy kövessék. Tam a kocsmától nézte a jelenetet. Szíve összeszorult, amikor látta, hogy a géppisztolycsövek fenyegető iránymutatását követve a halászok egytől egyig felszálltak a kocsikra. De még nagyobb döbbenet fogta el, amikor látta, hogy Xe és Vij fáklyákat vesz elő a vezetőfülkéből, s azokat meggyújtva adja át a katonáknak. A dzsunkák hamar tüzet fogtak. Mire a két teherkocsi elérte a város első házait, már keserű pernyét hullatott az ég a környéken. Utánuk kellene rohanni — gondolta Tam, de indulatain úrrá lett, s igyekezett összeszedni a gondolatait. Mert tudta, hogy egy-két ember kivételével ezek a halászok tényleg ártatlanok. Legalább is a hajógyár elleni akciót tekintve ártatlanok. Tram néhány nap alatt annyira rendbejött, hogy ki tudta egészíteni az öreg elbeszélését arról, hogy ml történt vele. Do-ról nem sokat tudott mondani, mindössze annyit, hogy a gyújtózsinór • később lobbant lángra, s ő már akkor tudta:.. Amikor befejezte a beszámolót, Vungra nézett. — Malária? — Az. De ne nyugtalankodj, rendbejössz. — Fu-val mi történt? — El. Ha sikerül, kiszabadítjuk — mondta a csoport vezetője, s Tram ebből megértette, hogy elkapták az öreg mozdonyvezetőt. — Mikor? — nézett kérdőn Vangra. — Még aznap. — Igaz, a hídőrségből senki sem maradt életben, bizonyíték tehát nincs ellene. De talán éppen azért, mert azt hiszik, hogy ö az egyetlen túlélője ennek az akciónak ... — Hol van? — Itt a városban. . ketrecekben. Ketreceknek hívták a városi börtönudvar tömegcelláit, ahová százával vitték be az embereket, s tartották olykor hónapokon át ott anélkül, hogy bárki is kihallgatta volna őket. A négyszögletes udvar három oldala ilyen garázsszerű cellákkal volt beépítve. Elől csupa rács, a mennyezettől a földig. Se fűtés, se fekhelyek, se más, szükséges egészségügyi létesítmény. — Ha a ketrecben van, akkor még lehet kezdeni valamit vele és érte — mondta Tram. — Akkor nem gyanúsított, csak egyszerű áldozat. A bosszú eszköze. Esküszöm, hogy ha felépülök ... Elhallgatott. Nyílt az aftó. Teáskannával a kezében egy számára ismeretlen lány lépett be. Nem szólt, csak a tekintetével köszönt, s az X-lábú asztalra helyezte az italt. {Folytatjuk J