Új Szó, 1971. április (24. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-11 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

Akkor, első ízben láttam, hogy Schmidt úr egy kissé'ellágyult, és egy percre úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna dollárjairól. Mindkettőjüktől szívélyesen elbúcsúztam, a chilei úr elkísért az autóbuszhoz, amely a római főállomásra vitt, ahol egy félórával indulás előtt már azon a vonaton ültem, amely Firenzébe vitt, hogy láthassam Michelangeló Dávidját. Amikor a vonat elindult, a fülke már tele volt utasokkal. Mindenki beszélt, tréfált, csak én ültem köztük egyedül, mintha süketnéma volnék. Hirtelen félelem fogolt el. Mi lesz velem, kérdeztem magamban, Firenzében? Hogy fogok tájékozódni, hogy fogok kérdezgetni? Eddig Schmidt úr mindezt elvégezte helyettem, de hogy lesz az most? . . . És ekkor hirtelen lepergett előttem Schmidt úrral való megismerkedésem az olasz hajón, amikor Pireuszból Brindizibe, olasz kikötőbe utaztunk. Schmidt úr a Fülöp-szigetek fővárosából, Manilából származott, és kitűnően beszélt angolul, spanyolul, németül és olaszul is. Velem németül beszélt, idővel a bizalmasa lettem. Nekem panaszolta el, hogy rengeteg pénze fogy, nem is tudja, hogy mire adja ki. . de itt a fiának, amott a menyének és az unokájának kell ajándékot vásárolnia. Nincs ennek soha vége. Ezért vérzett most a szíve, amikor a búcsúzásnál figyelmeztettem, hogy tartozik nekem 150 lírával. Ezt nem voltam hajlandó neki elengedni. Mégis, szenvedélyes fukarsága ellenére, megmagának". Mit is mondhattam, mit is válaszolhattam az olasz angyalnak? Csak bólintani tudtam, és halkan kinyögni a „gracia" és „garderóbe" szót. A vasúti sapkás olasz angyal pedig elvitt a ruhatárig ... és én a segítségét szerettem volna megfizetni, de ő fejével intett, hogy nem ... és oly gazdag mosollyal ajándékozott meg, hogy soha el nem felejtem ... Szép, megfizethetetlen ajándék volt, attól a perctől nem féltem többé sem Firenzétől, sem Itáliától. Amint elhelyeztem a ruhatárban a poggyászomat, azonnal szállás után néztem. Egyik szállóból a másikba mentem, amíg végre ráakadtam egy, Viktória nevű kis szállóra, ahol a portás tudott németül, és a szobáért nem kért többet, mit kétezer lírát, ami valamivel több, mint három dollár. A szállodában gyorsan megmosdottam, aztán a portásnál érdeklődtem, hol lehetne itt megvacsorázni, úgy, hogy ne legyen drága. Pontosan megmagyarázta, melyik vendéglőbe menjek ... Ott egy féldollárnyi összegért jól megvacsoráztam... és visszatérhettem a szállodába, ahol átnéztem a jegyzeteimet, hová kell holnap mennem, hogy lássam Michelangelo Dávidját és a többi szobrait. Amikor mindezt rendbe hoztam, aludni tértem, mert igen fáradt voltam Róma látványosságaitól. Szerdán reggel hétkor kipihenten, felöltözötten már készenlétben voltam, hogy megkezdjem Firenze meghódítását, ha úgy tetszik, megtekintését. SZABÓ BÉLA # IÍMEYMK D

e nemcsak Rómától búcsúzom most, hanem útitársamtól is, aki visszatér Nápolyba, és onnan az Egyesült Államokba hajózik, és rajta kívül a chilei úrtM. Nekem még másfél óra áll rendelkezésemre a Firenzébe induló vonathoz. Egy félórát a búcsúra szánok. Egy kis kávéházba ülünk, és beszélgetünk. Itt esik először szó arról, hogy csehszlovákiai vagyok. A chilei úr teszi szóvá, ó nyilván útitársamtól' értesült, hogy honnan érkeztem. Ű az, aki meri nekem azt a kérdést feltenni, amit útitársam nem mert, holott már egy hete ismert: — Uram, ön kommunista? A kérdés meglep, ezért csak néhány pillanatnyi szünet után válaszolok neki: — Igen, az vagyok. — Ne haragudjon —* szólt bocsánatkérőn —, hogy így, ilyen kérdéssel magára török, de a kérdés több szempontból érdekel. Először is meglep, hogy ijnnek megengedték a kiutazást, holott úgy tudom, nagyon nehéz onnan kijutni. Ha mégis kijutott, akkor önnek komoly összeköttetései lehetnek. Ezért ugrottam fejest... másrészt azért, mert én chilei vagyok, és ott a választások során — amíg távol voltam — komoly változások mentek végbe az ország kormányzásában. És mert tudni szeretném, mi történik nálunk otthon, az ön és Csehszlovákia iránt érdeklődőm. — Nem haragszom uram —, ha haragudtam volna, kérdésére kitérő választ adok. Ami pedig az összeköttetéseimet illeti, higgye el nekem, a kiutazási engedélyt minden utánjárás és minden összeköttetés nélkül, tíz napon belül megkaptam. — Ön — nevetett erre manilai útitársam —, valóban úgy beszél, mint egy kommunista, nem is tudtam, hogy ilyen „meggyőződéses elvtárssal" van dolgom. — Ha kérdezte volna, megmondom. — Őszintén szólva, nem mertem megkérdezni — nevetett gúnyosan. — Nos, ha már az őszinte beszédnél tartunk, akkor mielőtt elbúcsúzunk, arra kell kérnem, hogy fizesse meg nekem azt a 150 lírát, amivel tartozik. Tegnap két képeslapját feladtam a postán. Ennyibe került. — És nem fizettem meg? — Nem, azt mondta, hogy nincs aprópénze. — Nos, akkor nincs mit tenni, meg kell fizetni. — Fájó szívvel... — Hát bevallom, nem valami nugy örömmel. Pedig titokban azt reméltem, hogy lesz a világon egy kommunista, akinek én tartozom majd. — Hát tévedett, egy kútba igazán fölösleges vizet önteni. A chilei úr erre hangosan elnevette magát. — Most pedig — folytattam —, mielőtt elköszönök öntől, mondja meg legalább a nevét! — A nevemet? ... — kérdezte meglepetten. — Minek az magának? — Hát csak azért, mert közel egy hétig együtt utaztunk, ön tudja az én nevemet, én az ön nevét nem tudom. — Schmidt-nek hívnak — felelte. — Hát, Schmidt úr, köszönöm eddigi segítségét, ön sokat tett értem azzal, hogy tolmácsolta kéréseimet, kívánságaimat. Segített nekem, hogy elrendezzem dolgaimat a zűrzavarban, és hogy megtaláljam az utat Michelangelóhoz. — Ö, uram, — válaszolta, a 70 éves Schmidt úr — ebben ön is segítségemre volt nekem, hogy megismerjem a Pietát. Igen szép szobornak tartom. Bevallom, eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Persze, mindez nevetségesnek hat, hisz mindössze néhány óra állt rendelkezésemre, márpedig Firenzéhez egy hét szükséges, hogy az ember a legfontosabb épületeket, palotákat, templomokat és műkincseket lássa. Ilyen gondolatokkal megyek reggelizni abba a vendéglőbe, ahol tegnap vacsoráztam. Firenze ma felhős, ködös és ha nem is esik az eső, az utcák, házak nedvesek és a levegő is hűvös, tapadó ... Szóval az eső a levegőben lóg. Mindezzel azonban pillanatnyilag nem törődtem, eshet, zuhoghat, nekem most a Medici-kápolnát kell látnom. Ehhez szükséges, hogy a S. Lorenzo-templomot keressem. Az utcán megpillantok egy füzetekkel és könyvekkel megrakott diáklányt, nem teketóriázok sokat, azt mondom neki, hogy csehszlovák vagyok, és megmutatom a cédulát, amelyen rajta van a templom neve, alatta a Medici-kápoina, és Michelangelo volt odafirkantva. A lányka olvasás közben mosolyog, majd vidáman int nekem, hogy elkísér ... Megyünk, köd és szürkeség körülöttünk, az eső a levegőben, de jól érzem magam, úgy megyek mellette, mintha sütne a nap, mintha tudnék olaszul, csak éppen lusta vagyok beszélni. A lányka még mindig mosolyog, gesztenyebarna haja kissé borzas, de a mosolya szép, fegyelmezett, kultúrált. Nem borzas, olyan, mintha az anyja fésülte volna meg. így érkezünk a templomig, amely még zárva vau . . . Azt mondom a lánynak, hogy: „grazia", s ö bólint, finoman, nemesen, mint aki megértette, hogy több nem telik tőlem. A lányka sietve folytatja útját, én meg a téren maradok, a templom közelében, sátrak és bódék közepette, ahol az égvilágon minden kapható, és az árusok, a kofák lendületes, színes szavakkal dicsérik árujukat és beszélik rá a vevőt, hogy vásároljon. Én egy szót sem értek az egészből, de jól esik őket hallgatnom, emlékszem Párizsban és a görög Pireuszban is hasonló hangnemben dicsérték a kiskereskedők árujukat. Ha az ember behunyja a szemét és így hallgatja őket, úgy érzi, hogy. sürgősen cselekednie kell, vagy vásárol, vagy távozik, mert tétlenül ezt nem lehet tovább bírni. Szerencsém volt, a templomot éppen nyitották. A bejáratnál két hivatalnokféle úriember foglalt helyet. Ők kezelték a Jegyeket. A belépődíj úgy emlékszem 100 líra volt. De én egy vasat sem fizettem. Nemzetközi újságírói igazolványomat mutattam meg. Mit mondjak, az urak elég keserű arcot vágtak hozzá, tanakodtak is rajta egy-két percig, de aztán mégis díjtalanul engedtek be. jártam, bolyongtam a nagy templomban, majd egy oldalajtón kijutottam a köralakú kupolás csarnokba, innen jutottam be végre az új sekrestyébe, amelyet Michelangelo tervezett, és amelynek síremlékeit, szobrait is ő alkotta. Két Medici-sarj nyugszik itt, ott a nevük, de nekem eszembe sem jut, hogy a márványtáblákat kibetűzzem. Egyedül vagyok e teremben, amelynek minden zugát Michelangelo alkotó képzelete teremtette, egyedül vagyok a szobrokkal is, ezekkel a csodálatosan vonzó alkotásokkal, amelyek a Nappalt, az Éjjelt, a Hajnalt és az Alkonyt jelképezik. A lenyűgöző itt is a test, a férfi és női idomok. Oly szépek és nemesek ezek a vonalak, mintha Michelangelo a természetet akarta volna korrigálni. Ilyennek képzelte ő a férfit, a nőt, és megbízhatták őt ugyan síremlékek faragásával, de lényegében mindig azt csinálta, ami izgatta, ami érdekelte. Mecenáša, II. Gyula pápa megbízásai csak ürügyek voltak arra, hogy megalkossa Mózest és a világ legértékesebb torzóit, melyek ma a Firenzei Akadémián láthatók. Az Akadémia délelőtt tízkor nyit. A látottaktól félig kábultan és felajzottan érkezem oda. A bejáratnál külföldi, főleg angol diákok tömege várakozik, és lesi a pillanatot, hogy bejuthasson. Én arra gondolok, vajon minden firenzei látta-e már az itt kiállított szobrokat? ... Nem tudok rá választ adni, mert a firenzeiek sietnek a maguk dolga után és mi, külföldiek izgalommal várjuk a nyitást. Én legalábbis izgulok, mert Dávidot ugyan már láttam képen, de ez mégsem ugyanaz. Valóban nem ugyanaz, a kis Dávid itt óriás, naszoktam Schmidt urat, bár határozottan tudtam, hogy csak azért tartott ki mellettem, hogy ne legyen módja, alkalma komolyabb pénzösszeg kiadására. Saját fukarságán kívül az én jelenlétem is fékezte. így például többnyire én határoztam meg, mi'.yen szállodába vagy vendéglőbe menjünk. Egyenesen élvezte, ha én hangosan azt mondtam németül, hogy: drága ... És ma is, amikor a chilei házaspár megmondta neki, hogy a vatikáni útért együtt 1200 lírát fizettek, haragjában belepirult, mert mi személyenként annyit fizettünk, tehát éppen a kétszeresét. Szemrehányást is tettem neki, hogy „felelőtlenül" dobálja a pénzt, és ennek én ís az áldozata vagyok. Persze most már senkinek sem tehetek szemrehányást, egyedül vagyok felelős mindenért, ami történni fog. De mi történhet velem, hisz a „gracia "(köszönöm) szón kívül egy szót sem tudok olaszul? ... És mégis történt, amint Firenzében, este tíz óra tájt leszálltam a vonatról — és mert sehol hordárt nem láttam —, kénytelen voltam verejtékezve egyedül cipelni poggyászomat. De íme, nem kell sokat verejtékeznem, megtörténik a csoda, egy fiatal, csinos olasz lányka, vasutas sapkában jelenik meg, egyenesen felém tart, a legnagyobb bőröndöt kiveszi kezemből, és azt mondja: „Segítek