Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-11 / 59. szám, csütörtök

A konszolidációs folyamat eredményei a Barrandovon is észlelhetők BESZÉLGETÉS L. TOMANNAL, A FILMSTÚDIÓ KOZPONTI IGAZGATÓJAVAL Ludvik Tomant 1970 elején nevezték ki a Barrandovi Filmstúdió központi dramaturgjává. Nem új ember a filmnél. 1945 óta — 15 éven át — dokumentációs filmeket rendezett és több mint 80 rövid filmet forgatott, melyek közül nem egy nyert dijat a különböző fesztiválokon és hazai versenyeken. 1960-ban — nézeteltérései folytán az akkori vezetőkkel — távozott a filmtől és mint a Csehszlovák —Szovjet Baráti Szövetség közép-csehországi kerületi bizottságának titkára, majd a Szövetség Központi Bizottságának sajtótitkára dolgozott. 1968 végén az akkoriban megjelent új folyóirat: a Svét socialismu szerkesztőségének lett a titkára, 1969-ben pedig e folyóirat moszkvai tudósítójaként dolgozott. Megkérdeztük tőle: • Milyen célkitűzésekkel fogott munkához 1970-ben, mint a Barrandovi Filmstúdió központi dramaturgja? — A legsürgősebbnek az alapvető problémák megoldását tartottam. Dramaturgiánk akkoriban hat teljesen önálló alkotócsoportra oszlott, s így szó sem lehetett egységes koncepcióról. Érthető tehát, hogy az egyes csoportok nem voltak tekintettel a cseh filmalkotás leglényegesebb szükségleteire sem. Mindenki egyéni szempontjait érvényesítette, tekintet nélkül a párt kulturális politikájára és a stúdió igényeire. Többnyire még arra is fittyet hánytak, hogy mi érdekli a közönséget. Az évek során át megnyilvánuló ideológiai diverzió az elsők között a filmet kerítette hatalmába. Nem is maradt el a következmény. Az alkotó csoportok 1969-ben az ellenforradalmi és jobboldali erők befolyása alatt a FITES elnökségének utasításait követték. Az egyébként népszerű és kedvelt filmek javarészét a szocialistaellenes és szovjetellenes filmek váltották fel. Igy veszítette el fokozatosan Barrandov a közönség bizalmát... • Hogyan újították fel a cseh filmek jó hírnevét? — Az alkotócsoportokat, melyek politikailag is lehetetlenné tették magukat, 1970 márciusában feloszlattuk. Számos olyan munkatársunktól voltunk kénytelenek megválni, akik nem voltak hajlandók megérteni állásfoglalásunkat. Az alkotócsoportok helyett dramaturgiai csoportokat létesítettünk és dramaturgiánkat központosítottuk. Célunk emellett a válság elmélyülésének a megakadályozása volt. A szocialistaellenes és népellenes filmek helyett olyan alkotásokra törekedtünk, amelyekkel visszanyerhetjük a közönség rokonszenvét és érdeklődését. Tisztában vagyunk azzal, hogy a filmdramaturgia a kulturális fronton uralkodó helyzet hűséges tükre. Ezért jobbnak láttuk 1970-ben, ha várunk még egy ideig a politikailag elkötelezett filmalkotásokkal. Erre azért is volt szükség, mert akkoriban még hiányában voltunk a tapasztalt szerzőknek. Nem téveszthető szem elől ugyanis, hogy a filmek előállítása hosszú időt vesz igénybe. Egy-egy film elkészülte — az ötlettől számítva megírásán és forgatásán keresztül a vetítésig — 2—3 évig is eltart. Ezzel magyarázható, hogy az 1970 első felében befejezett filmek egy része még a régi dramaturgia nyomait viseli magán. Természetesen csak az elveinkkel és szempontjainkkal megegyező filmeket fejeztük be. Abbahagytuk a társadalmunk ellen irányuló alkotások forgatását, azokét, amelyek a valóságnak meg nem felelő képet nyújtanak életünkről. Ezeket a régebbi, kommunistaellenes filmekhez hasonlóan kiselejteztük. • 1970-ben kifejtett tevékenységük tehát a nehézségek ellenére is sikeresnek mondható. Milyen filmeket fejeztek be a múlt évben, amelyeknek mondanivalója nem esett kifogás alá? — A múlt év második felében az új szempontok figyelembevételével — több olyan alkotás készült, amelyeket a közönség minden bizonnyal érdeklődéssel fogad majd. Ilyen pl. az Allan Marshall ausztráliai író elbeszélése nyomán forgatott „Már megint átugrom a pocsolyát" (Už zase skáču pŕes kaluže) című film, mely véleményem szerint egyike a legjobb barrandovi alkotásoknak. Sikerült műnek tekinthető a V. Vančura hasonnevű elbeszélése alapján, Jan Schmidt rendezésében forgatott „A királynő íja" (Luk královny Dorotky). A szórakoztató filmek közül hadd említsem meg f. Sequens rendezőnek a „Prága város bűnösei (Hŕíšní lidé mésta pražského) címen ismert és kedvelt televíziós sorozatát, K. Steklý rendező „Vok úr menyegzőit" (Svatby pana Voka), Lipský rendező „Négy gyilkosság elegendő, drágám" (Čtyŕi vraždy stačí, drahoušku) című filmjét, vagy akár Vorlíček komédiáját. Mondanom sem kell, hogy a jó gyermekfilmekben és az izgalmas krimikben sem szenvedünk majd hiányt. • Milyen a politikai helyzet ma a Barrandovon? — Fokozatosan áttérünk a politikailag és a társadalmilag elkötelezett alkotásokra. Célunk emellett, hogy művészi szempontból magas színvonalú filmekkel keltsük fel a közönség érdeklődését. Tagadhatatlan, hogy ezek az alkotások sokkal igényesebbek, mint a csupán szórakoztatásra szánt filmek. A konszolidáció a kultúrában ugyanis lassú, fokozatos folyamat, még ha tisztában is vagyunk a film további fejlődésének alapjául szolgáló elvekkel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy alkotóink valamenynyien megértették célkitűzéseinket. Akadnak közöttük olyanok is, akik ugyan ismerik céljainkat, de ahhoz, hogy igazán jó, a mához szóló, művészi filmet alkothassanak, az ötleten és a jóakaraton kívül bizonyos időre, élményekre, tapasztalatokra is van szükségük. • Ogy tűnik, a televízió a filmnek erős konkurrenciája. Mi erről a véleménye Tornán elvtársnak? — A filmnek, ami a jövőjét illeti, nemcsak nálunk, hanem az egész világon nincs konkurrenciája. Különösen a fiatalok kedvelik. Közönségünk 75 százaléka 25 évnél fiatalabb. Ez pedig a film alkotói szempontjából is rendkívül fontos tény. Emellett a film a fejlődés folytán formáiban is, tartalmában is megváltozott. Egyre gyakrabban találkozunk a vásznon mesterművekkel, nagyfilmekkel, amelyekkel a tv — mai műszaki színvonalával — nem konkurrálhat. Ne értsen félre, nem annyira a látványos s ezért igen költséges alkotásokra gondolok, mint inkább az igazi, nagy emberi problémák hűséges megörökítésére, melyeket élethűen tükröznek szerte a világban a ma már „befutott" 70 mm-es filmek és persze a színes filmek is. Filmiparunk vezetői az előző években nem sokat törődtek ezekkel a problémákkal. Ezt bizonyítja az is, hogy míg azelőtt évente legfeljebb 6—7 színes filmet forgattak a Barrandovon, tavaly óta már 17 színes filmet készítettünk és ezzel a mennyiséggel sem elégszünk meg. Nehézséget okoz ugyan, hogy a 70 mm-es filmek forgatásához szükséges gépeket nélkülözzük. Ám ennek ellenére a szocialista országok segítségével megtörténtei már az első kísérletek ezeknek a filmeknek a forgatására is. Igy pl. a szovjet filmtechnika igénybevételével, Jack London alkotása nyomán a Szovjetunióban forgatunk 70 mm-es filmet, melynek a címe „A nagy fehér út" (Velká bilá cesta). Hasonló célkitűzések vezérlik az NDK filmiparának képviselőivel folytatott tárgyalásainkat. Ezeknek a terveknek valóra váltása természetesen igen költséges. A kisebb filmgyárak többnyire meg sem engedhetik maguknak az ilyen fényűzést. Érthető tehát, hogy nemcsak a politikai, hanem a gazdasági szempontok is egyre szorosabb együttműködésre késztetnek bennünket, elsősorban a szocialista országokkal. Persze a közös munka eredménye, konkrét alkotások formájában csak az elkövetkező években nyilvánulhat meg. • Még milyen filmgyárakkal tart fenn kapcsolatokat a Barrandov? — A nyugati filmgyárakkal való együttműködés elől sem zárkózunk el, feltéve, hogy ez mindkét fél részére előnyös és emellett kulturális politikánknak megfelelő elvek jutnak érvényre. Igy pl. még az idén megkezdjük W. Read amerikai filmproducenssel a „Mozart Prágában" című szélesvásznú film forgatását. A szocialista filmgyárakkal már a távlati terveket is megbeszéltük. Pl. a románokkal. A. Green „Fekete macskáját" visszük filmre, a magyarokkal pedig egy cigánytárgykörű zenés játékot tervezünk. Együttműködésünket természetesen a színészekre is kiterjesztjük, úgy, hogy máris gyakran lépnek fel filmjeinkben a szocialista országok művészei. A múlt évben végre a szlovákiai elvtársakkal is konkrét formát öltött együttműködésünk. Az első közös alkotásunk a „Kék elefántok órája" című gyermekfilm lesz, melyet — reméljük — hamarosan továbbiak fognak követni. • Ismeretes, hogy a Barrandovon azelőtt nem a legracionálisabb gazdálkodás folyt. A műtermek gyakran tátongtak az ürességtől, a munkaerőket sem mindig használták ki célszerűen. Hogyan dolgoznak mostanában? — Említett nehézségeink ellenére a tavalyi tervet sikerült teljesítenünk. Az idén már megkezdtük valamennyi filmnek a forgatását, melyeket 1971-ben kell befejeznünk. Sőt további 5—6 filmen is dolgozunk, melyeknek 72-ben kell elkészülniük. Ez a bizonyítéka annak, hogy helyes úton haladunk és kihasználjuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. A fejetlenséget sikerült kiküszöbölnünk. Műtermeink sem hevernek többé parlagon, úgy, hogy ellenfeleink sötét jóslatait megdöntve megteremtettük további munkánkhoz a szükséges feltételeket. így akarunk hozzájárulni kulturális politikánk továbbfejlesztéséhez. Mindezek az eredmények biztonságérzetet, elégedettséget kölcsönöznek valamennyiünknek. Élvezzük a rendszeres munka megnyugtató hatását és abban reménykedünk, hogy a cseh film csakhamar elfoglalja az őt megillető helyet a szocialista filmgyártásban. KARDOS MÁRTA • De Gaulle tábornok emlékiratai második posztumusz kötetét félmillió példányban adják ki tavasszal Párizsban. • Brigitte Bárdot, aki a Viva Maria-ban Jeanne Moreau-val, a Noviciák-ban Annié Girardot-val osztozott új filmjeinek sikerében, ismét egy világsztárt vett maga mellé legújabb produkciója sikerének biztosítására. A Gyújtogatók főszereplője Brigitte Bárdot és Claudia Cardinale lesz, akik vadnyugati kalandornőket alakítanak ez alkalommal, és hatalmas „pisztolyokkal" igyekeznek legyőzni egymást, míg csak ki nem egyeznek, közös üzleti vállalkozások reményében... • Bette Davis, aki negyven éve játszik filmszerepeket, most forgatta századik filmjét. A változatosság kedvéért most egy motorkerékpáros bankrablőnőt alakít. Ebéd a Sing Sing-ben Megyünk lefelé a lépcsőn, egy vizenyős szemű vézna rab jön felfelé, nagy tálcát balanszíroz a kezében. A tálcán egy pohár kávé, négy szelet kenyér, krumplipüré s vagdalthús. — Mit viszel, Clark? — állítja meg a főfegyőr. — Sidney ebédjét — mondja a rab. — Mi baja van Sideny-nek? — Megint a rohamai — legyint. — Jöjjön, együnk valamit — mondja a főfegyőr és Clark végre továbbmehet. Elfogadom a meghívást. Ekkora élményt nem hagyhatok ki. A Sing Sing-ben ebédelni! Egy másik épület vezet az ebédlőhöz. Itt is hosszú folyosó és szűk, kissé levegőtlen cellák. A rabok is ebédhez készülődnek. A cementpadlón néhányan — dacolva az éhséggel — izgalmas kártyacsatát vívnak, fontosabb nekik a jó lap, mint a főfegyőri tiszteletadás. — Szabad kártyázni? — kérdezem. — Szabad — mondja a főfegyőr —, de a hazárdjáték tilos! A földön heverő dime-ok nem arra mutatnak, hogy a rabok betartják ezt a rendelkezést. — Az intellektuel fegyencek elkülönülnek és bridzselnek — egészíti ki a főfegyőr. Az ebédlő nagy hodály, kétoldalt terítetlen faasztalokkal, amelyeken mértani pontossággal, egymás mellett mély tányérok és ezüstösen csillogó alumínium-evőeszközök, valamint nagy poharabkan előre elkészített víz várja a szomjas rabokat. Máris ugyanazt eszem, mint John Carten, a clevelandi rém, a legújabb „életfogytos". Neki is, nekein is krumplipüré fasírttal, négy szelet kenyér — pardon, nekem csak egy! — és langyos, keserű kávé. Az ebédlő bejárata előtt sorakoznak a megéhezett rabok. Tolongás, lökdösés, szitkozódás, ízetlen tréfálkozás. Három fegyőr rendezgeti a sorokat. „Kettesével, kettesével, emberek!" A fegyőrök kezében gumibot, az oldalán pisztoly lapul, csőre töltve. „Ne ugrálj, tel Visszazavarlak, a kutyaúristenit!" Lám, megint egy ellentmondás! — Itt más a helyzet — mondja zavartan a főfegyőr. — Hanem, ezek a rabok szenvedélyesen főznek — nevet a principál keeper. — Minden nemzetiségnek külön konyhája van, ahol órák hosszat kotyvasztanak! — Magyar konyha is van? — No, magyar az nincs. Lassan kiürül a börtönudvar. Most olyannak rémlik, mintha egy nagy iskolaudvar kellős közepén állnánk. A főfegyőr rágyújt egy Kent-re. NEVELÉS A SING SING-BEN íme a börtön nevelési személyzete: egy nevelési felügyelő, három oktató és egy szakoktatási instruktor. — Szakképzett nevelők-tanárok hiányában, a fegyencek végzik az oktatási, műhely-instruktori, könyvtárosi és Írnoki teendőket. Körülbelül negyven fegyenc látja el rendszeresen ezt a feladatot. Az általános és műhely-oktatásban, valamint a szaktanfolyamokon a börtön lakóinak 30 százaléka vesz részt. Az analfabéta-tanfolyamoktól a magasabb fokozatú általános és szakoktatásig, a francia, vagy spanyol nyelvtudásig a legkülönbözőbb lehetőségek állnak rendelkezésre. Vannak jól felszerelet műhelyek az iskolaépületben, ahol nyomdászatot, rádió- és hűtőgép-szerelést, gépkocsi-szerelést és gépműhely! munkát tanítanak. De a műhelyek kicsinyek és túlzsúfoltak. Ezután az iskolaépületbe megyünk. Ott egy vonzó könyvtár várja a fegyenceket. — A gyűjteményünk 25 ezer kötetből áll — mondja a könyvtáros: egy ügyes pénzhamisító. Éppen egy pedagógus érkezik a könyvtárba! — A könyv áldás minden fegyencnek — mondja —, hiszen hosszú órákat tölt a zárkájában és hosszú éveket a börtönben. A könyvek nemcsak arra jók, hogy elöljék a vacsora és a takarodó közötti egyhangúságot. Nemcsak megmentik a fegyencet az elmezavartői, hanem lelki gyógymódként is hasznosak. Ehhez nem kell kommentár. Mindössze annyi: a legtöbb fegyenc a megható gondoskodás ellenére sem jár a könyvtárba. A Sing Sing-i rabok általános érdeklődése legfeljebb a bulvárlapok „véres" cikkéig jut el. A BÖRTÖNKÚRHÁZBAN — Ez a kórház három emeletes, 84 ágyas épület — mondja a doktor. — Külön-külön termeik vannak a betegeknek, és a lábadozóknak. Két műtő, több vizsgálóhelyiség, egy röntgenszoba hordozható felszereléssel, gyógyszertár, fogászat és laboratórium szolgálja a fegyencek gyógyulását. A második emelet a pszichiátereké és a pszichológusoké. Itt a szexuális bűnözők vizsgálatára szolgáló berendezések működnek. Egészítsük ki a doktor beszámolóját: a vizitkarban 12 orvos vesz részt, a konzultánskarban pedig további hét, ezek sebészek, szemorvosok, urológusok, érzéstelenítés! specialisták, idegsebészek, kardiológusok, röntgenológusok, kórboncnokok és tüdőspecialisták. A kórház második emeletén egy pszichiáter fogad. Éppen az egyik paciensével beszélget, akinek az a mániája, hogy ő justizmord áldozata. — Majd beszélek az ügyvéddel, hogy szorgalmazza az újrafelvételi eljárást — nyugtatja öt meg az elmeorvos és a beteg arca felragyog: remélhetek? — Sok elmebeteg van a Sing Sing-ben? A pszichiáter a főfegyőrre pillant, majd igy felel: „Nem panaszkodhatunk." — Doktor úr! Ha ön különböző vizsgálatok után megállapítja, hogy az elítélt nem normális, akkor az illetőt Ide, az elmebeteg-osztályra helyezik? — Nem, nekem nincs ekkora hatalmam. Az én véleményem kevés ahhoz, hogy a beteg átkerüljön a kórházba. A jelentésem után a vezetőség meghív két kívülálló, „semleges" pszichiátert és azok is megvizsgálják az elítéltet. Ha mindhármunk véleménye megegyezik, akkor a beteg átkerül ide. — Hallhatnák egy esetet? — Igen... Az utóbbi Időben sokat foglalkoztam egy elitélttel, de sehogysem tudtam kiigazodni rajta. Végül rájöttem, hogy normális gondolkodású lelkibeteggel állok szemben, akinek kisebbségi érzése van. Sokáig töprengtem mit tegyek, aztán arra kértem az egyik kollégámat, hogy végezzen plasztikai műtétet az elítélt arcán, ugyanis egy kis forradás volt a bőrén, s ezért nem érezte magát egyenrangúnak a társaival. A műtét sikerült, a fogoly ma már sokkal elégedettebb, mint azelőtt.