Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-09 / 57. szám, kedd

Az osztályharc dalkincse Ha korunkban és hazánkban a zene és a társadalom viszonyát vizsgáljuk, megállapítjuk, hogy szinte napjainkban tetőzik a zenei életnek az a kettészakadási folyamata, amely Beethoven után kezdődött, amikor a szórakoztató zene elvált az úgynevezett „komoly" zenétől. A hallgató zenei hallása egyre passzívabb, dekoncentráltabb, megmerevedik és felszínéssé válik, a fogyasztók standardizált zeneárut kapnak, és ezen a területen kialakult a tipikus árufetisizinus (ennek konkrét bizonyítéka a beat-zene fétisjellege). Azonban nem az a célom, hogy az ún. „könnyű" zenét támadjam, ugyanis a zenei ízlés területén látható anarchiát nem lehet egy-két újságcikkel megváltoztatni, hanem csak az átgondolt, céltudatos és rendszeres zenei ízlés- és tudatformálástól várhatunk eredményeket. Éppen ezért azt sem kifogásolom — és hiába is kifogásolnám —, hogy minden évben többször rendezünk „táncdalversenyt", „beat-fesztivált" különféle elnevezésű dalos-zenés vetélkedőt és ezeken megjelennek a központi lapok, a rádió és a tévé tudósítói is, mert az „ilyen nagyszabású művészeti eseményekről" tudósítani kell az olvasót, a hallgatót, a nézőt. , Nagy előrelépésnek, sokat ígérő többletnek tartottam, amikor egy-két évvel ezelőtt ismét felfedeztük a népdalt, amikor felelevenítettük a népzenei hagyományokat, megcsillogtattuk a paraszti dalkincs ősi, tiszta szépségét. Tehát gazdagodott a rendezvények sora, már nemcsak az elektromos gitárnak van létjogosultsága, hanem a citerának is és nem csak az a „nagy zenei élmény", ha hosszú hajú fiatalemberek palóc kiejtéssel harsognak angol szöveget a hallgatók fülébe, hanem az is, ha egy gömö rí kislány magyar virágdalokat énekel. Ez utóbbival kapcsolatban külön örülök annak, hogy fellendüli a népdal-gyűjtés is, bár még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez valóban tömegmozgalommá váljon. De úgy érzem, hogy ezzel egyidejűleg megkezdődhetne a inunkásdalok, a forradalmi dalkincs gyűjtése is! Nemcsak azért, mert időszerű, mert Csehszlovákia Kommunista Pártja fennállásának öt évtizedét készül megünnepelni, hanem azért is, mert minden társadalmi rendszer gondosan összegyűjti, megőrzi és ha lehet fejleszti kulturális hagyományait, a küzdelmeit, győzelmeit és bukásait tükröző művészi alkotásokat. Tudom, hogy egy csata kimenetelét nem a csatadal dönti el, Tudom, hogy a francia forradalomban a nép a Mar seillaise nélkül is győzött volna és a spanyol szabadságért küzdő nemzetközi brigád Komját Aladár indulója nélkül is — állt volna „ronthatatlan élő sorfalat". De a munkásdal — bár szigorúan véve nem feltétlenül folklórjellegü, a munkásműveltség legkifejezőbb megnyilatkozási formája, a munkásosztály erkölcsi, politikai és kulturális érzékének tudatos kifejezője. Kutatását tehát zenetörténetileg sem szabad mellőzni, de gyűjtése, elemzése, tudományos feldolgozása politikai-történelmi szempontból is fontos, hiszen a munkásdal mindenkor a legközvetlenebbül ábrázolta a munkásmozgalom helyzetét, kifejezte a munkásosztály vágyait, célkitűzéseit. Azt is tudom, hogy ezen a területen a tudományos munka nagyon nehéz, hiszen az írásos források száma igen csekély, tehát a kutatónak főleg a szájhagyományra kell támaszkodnia. De éppen ezért kell mielőbb elkezdeni! Mert ne feledjük, hogy akik valamikor a tőkés köztársaságban a munkásmozgalom harcosai voltak, akik valamikor sajátmaguk és elvtársaik erősítésére és lelkesí tésére a forradalom eszméit hirdető dalokat énekeltek, már az életút utolsó szakaszához értek és egyszer betöltve a szomorú, de megkerülhetetlen törvényt, örökre magukkal viszik a nagy harcok dalemlékeit. A munkásdal-kutatás még nagyon fiatal tudományág, körülhatárolni is nehéz, mert a jelenlegi álláspont szerint határterületi tudomány a zene és irodalomtörténet, a néprajz és a történelem között. De napjainkban, amikor a tömegszervezetek, kulturális intézmények a párt öt évtizedes történetére vonatkozó mimden adatot összegyűjtenek, a felmérés sokoldalú teljességére törekedve, akkor azt hiszem ezt a területet sem szabad elhanyagolni és ha a tudományos szintű kutatásra nincs még országos méretű lehetőség, akkor legalább műkedvelő módszerekkel, társadalmi munkával kell megmenteni az utókor számára azt, ami még megmenthető. Prágában már 1961 óta működik a inunkásdal-kutatás nemzetközi központja és tagadhatatlan, hogy mi újságírók nem nagyon érdeklődtünk az elmúlt évtized alatt a központ munkája iránt, a szakemberek pedig nem tartották fontosnak, hogy a laikus tömegeket legalább nagy vonalakban tájékoztassák elért eredményeikről, vagy esetleges nehézségeikről. A hazai magyar munkásdalkutatás terén minden bizonynyal nagyon hasznos munkát végezhetne a CSEMADOK és a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya és talán nem túlzott kívánság, hogy a párt 50. évfordulóját szerte az országban az együttesek, a mai fiatalok ajkán felcsendülő, régi proletár harcosokat lelkesítő dalokkal is köszöntsékl PÉTERFI GYULA Baranyában jártunk... CERUZAJEGYZETEK A NÉPEK BARÁTSAGA TÉLI EGYETEMÉRŐL Cseh nyelven írott, ízléses prospektust kézbesített a posta. Feladó a Népek Barátsága Téli Egyetemének titkársága volt Pécsről. A vonzó képekkel illusztrált tájékoztató gazdag és változatos programmal kecsegtetett: népművészet, közgazdaság, történelem, képzőművészet, kirándulások Pécsett és a Mecsek környékén, természetjárás, gyógyfürdő, egyszóval olyan változatos program, amelyről nem szívesen mond le az ember. S mindez a baráti szocialista országból jött vendégek számára. , Az utazásnak, a világlátásnak a haszna abban rejlik, hogy emberekkel, más és más szokásokkal ismerkedünk meg. Ez kölcsönös szeretetre tanít. Nyilván ilyen szádnék vezérelte a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat pécsi szervezetét is, amikor megrendezte az üdüléssel, gyógykezeléssel és ismeretszerzéssel párosuló kéthetes akciót a szomszédnépek érdeklődői számára. Házigazdáink — Právicz Lajos és Fajta Károly, a TIT pécsi titkárai — fáradhatatlanok voltak. Elismerés illeti előadóinkat ís, dr. Szabó József orvosprofesszort, aki a nagyhatású harkányi gyógyvizek jó hatását ismertette meg velünk, dr. Tóth Józsefet, aki tartalmas előadásban vázolta a Magyar Népköztársaság gazdasági, társadalmi és politikai rendszerét. Megkapó volt hallgatni a múlt haladó hagyományainak és a jelen vívmányainak szervesen összefüggő értékelését. Bevezetőként színes filmen mutatták be az ország idegenforgalmi érdekességeit, a Balatont, a Hortobágyot, Baranya kincseit, a betyárcsárdák ma már csak hagyományokban élő egzotikumait. A szemlélőben a csodálat nyomán újjáéledtek a romantikus történetek pásztorokról, betyárokról, Buga Jakabról, a Tenkes kapitányáról, akinek egykori rejtekhelyét csakhamar a valóságban is megláthattuk. Nem is csoda hát, ha errefelé az a hír járja, hogy egy nyugati nagyiparos-feleség a film megtekintése után a betyár-romantikán túlságosan is fellelkesülve igazi betyárt szeretett volna látni. A férj megnyugodva, a romantikára vágyó feleség kissé csalódottan vette tudomásul, hogy mindez már a múlté. Emlékezetes marad mindnyájunk számára az egyik kirándulás, melyet a drávaszabolcsi ütközet szovjet és bolgár hősi halottainak temetőjében tettünk. Nem ritkaság, hogy a résztvevők a harkányi hősi temetőben saját hozzátartozójuk sírjára akadnak. Ez történt most is, amikor Todor Haszanov bolgár pedagógus a több mint tízezer örök álmát alvó hős között apja nevére bukkant. Fájdalmas volt látni a megrendült fiút, aki édesapja sírhalmára rózsát ültetett, a néma fogadkozást, mely beszédesen tükrözte a kegyeletet és a fogadalom elszántságát, amellyel a fiú teljesíteni akarja apja végakaratát: a nemzetek barátságát, összefogását. Mindnyájan e fájdalmas látvány hatása alatt állottunk, és a sok nyelven kimondott részvétet kifejező szavak ígéretnek hatott ott. a bolgár hősök temetőjében, hogy az apák harcát mi vívjuk tovább ebben a közös küzdelemben, amely eggyékovácsolta 25 esztendővel ezelőtt a Mecsek lankái között, és máshol is, népeink elhatározását, hogy örökké békében kívánnak élni olyan társadalmi rendszerben, amely nem Ismer nyomort, öldöklést és szenvedést . . . S valahányszor a múlt emlékeivel találkoztunk a villányi hegyekben, vagy a siklósi várban, Szigetvár romos falainál, mindig a népek barátságának nagyszerű eszméje zökkentett vissza történelmi révedezésünkből a valóságba. Ezt éreztük Szigetvár falainál, a Zrínyi-szobornál, Tenkes kapitányának alagútjalt járva, s mindenütt, ahol csak megfordultunk. Mély benyomást tett ránk Szigetvár, s bár a Szigeti veszedelem monumentális emiékelt halványan tükrözi a valóság. mégis érezzük, lábunk olyan talajon dobban, ahol egykor ádáz küzdelmek dúltak hazafiak és betolakodók között. A siklósi vér romjai között barangolva újraéled képzeletünkben a császári ezredesből csúfot űző Tenkes kapitánya. A széljárta, esőverte várromok között Ismét felébred képzeletünkben a múlt, s a nemrégiben Eörsi István tolla nyomán „feltámasztott" Buga Jakab, ez a népi hős, akinek alakja itt, a Dráva mentén az elnyomás ellen lázadó, szabadságszerető harcos példaképévé lett a századok folyamán és együtt em-v legetik azt az Erdődy grófokat megzabolázni kész, a nép ítéletét kimondó Zrínyiekkel, meg legújabb korunk névtelen ezreivel, akik a közeli temetőben alusszák örök álmukat. Amikor a siklósi vár történelmi levegőjű alagútjából a múlton merengő turista váratlanul az e kort Idéző presszóba ér, ahol élvezettel szörcsüli Villány borát, egyszerre a mában találja magét, de máris új élményekkel gazdagodik, ahogy a Tenkeshegy szabadtéri múzeumában járva lenyűgözi a kőbe vésett Gondolat, a márványba faragott Eszme, mely a múló időnek hirdeti alkotóinknak, messziről jött szobrászoknak ihletét, hiszen ez a táj késztette őket alkotásra. Olyan páratlan élményt jelentett ez, mely nem hasonlítható a tárlatok és közterek szobrait csodáló szemlélő élményéhez, mert itt a természetben érezni lehetett, hogy az alkotó ember és az élettelen természet mily harmonikusan, mily hatványozottan fejezi ki a lét és a tudat ezernyi titkát, e táj élményeinek kőbe faragott ígéretét. Népek barátsága! Milyen mély tartalma van ennek a fogalomnak! Itt, Baranyában, e történelmi ihletésű tájon is érezni ezt. Az élmények mélyen belevésődnek tudatunkba s olyan emlékekké válnak, melyeket soha nem feledünk el. Elmélyítik bennünk a népek barátságának magasztos gondolatát. ASBÓTH JÖZSEF ha

mo tTBö l Útban Ossining felé. •. New York-ból indultunk Ossiningba, a világhírű Sing Sing börtönbe. Pontiac gépkocsink először a New York State Thrumway-n falta a kilométereket, majd a 9-es országúton haladt tovább észak felé, végig a Hudson folyó mellett. Ossiningban mintegy két perce kocsikáztunk, amikor feltűnik az első víztorony, majd az első őrtorony is, végül pedig a nagy szürke fal — a Sing Sing szoros öve —, amelyhez hasonlót csak Kínában, a híres „kínai fal" előtt láttam. — Huszonöt esztendei indítványozás után, 1877-ben végre fallal vették körül az intézményt — jegyzi meg kísérőm. — A fal tetején tizennégy őrhely van. Pontiac lefékez az adminisztrációs épülettel szemben. Az első, ami szemet szúr: a bejárati kapu vasrácsai olyan magasra nyúlnak, hogy az első emeleti folyosó ablakait is átölelik! Kísérőm udvariasan elbúcsúzik, átad egy szürke egyenruhás fegyőrnek. — Fegyver van magánál? — Fegyver? — lepődöm meg. — Fegyver, az nincs! A fegyőr a telefonhoz lép, hogy az ügyeletes szobából lehívjon valakit, aki majd az igazgatóhoz vezet. Mr. Wilfred L. Denno, 1950. december 31-e óta a Sing Sing börtön igazgatója. Ha a nevére nem is, de személyére emlékszem egy Rosenberg-házaspárról írt könyvből. „A Sing Sing börtön igazgatója az utolsó napokban minden két-három órában megjelent a halálra ítélt Ethel és Julius Rosenberg cellájában és közölte, hogy a börtön és az Igazságügyminisztérium között külön távbeszélő vonalat tartanak fenn. Azt az utasítást kaptam — mondotta, hogy a kivégzést tnég a megkezdése után is szakítsuk félbe, ha kijelentik, hogy hajlandók a kormány rendelkezésére állni." Nos, a Sing Sing igazgatója — aki eredetileg nem engedélyezte nekem ezt a Sing Sing-i riportot —, ezúttal azt az utasítást kapta, hogy fogadja szívélyesen a magyar újságírót. És. Mr. Denno az utasítás szellemében jár el. Barátságosan üdvözöl ós feketekávéval kínál. Sötétkék csíkos öltöny van rajta, Havauna szivart rág. Egyébként ötven év körüli, alacsony, kövérkés férfi. Szerte a világon az a hír járja, hogy a Sing Sing börtön rabjait túl jó bánásmódban részesítik. Vajon ez a „humánus" módszer nem megy az amerikai közbiztonság rovására? Mr. Denno néhány pillanatig gondolkodik, aztán nem a kérdésre válaszol, hanem diplomatikusan ezt mondja: — Az elmúlt században kegyetlen sorsuk volt a Sing Sing rabjainak. A leggyakoribb büntetés a „macska", a „zuhany" és a golyós megláncolás volt. De ma már a börtön elsősorban javító intézet, ahol az a cél, hogy normális körülmények között éljenek az elítéltek. A börtön befogadóképessége 1915 fő. 1828-ban 513, 1924-ben 1257 és 1956-ban 1739 fő volt az átlagos létszáma. — Jelenleg hány lakója van a Sing Sing-nek? — Pontosan 1827 — mondja az igazgató —, de egy év alatt 3992 különböző egyén fordult meg az intézetben. — Mivel foglalkoznak a rabok? — Különböző munkahelyeken dolgoznak. — Kötelező a munka? — Nem. nem kötelező, de létszükséglet. Ez pszichológiai fogás. A rabok munkájára nagy szükség van, a Sing Sing-i termelés egy „Big Business" Például az 1955/56-os költségvetési évben az előállított termékek teljes értéke 1005 386,89 dollár volt, — Mekkora a dolgozó rabok fizetése? — Napi harminc cent. — Mire fordítják ezt az öszszeget? — Tizenöt centet elköltenek a börtön területén levő üzletekben ós a postán, tizenöt centet pedig eltesznek jobb napokra. Gyors számolást végzek ma; gamban: ha egy „életfogytos" harmadolás után kiszabadul, nem sokra megy megtakarított pénzével. — Mennyi a rabok korhatára? / — A korhatár 21-től 70, vagy még ennél is több évre terjed, — Mióta ül bent a legrégebben elítélt rab? — Harminckét éve. — Óvadék ellenében kienged, nek rabot? — Nézze, hozzánk csak olyanok kerülnek, akik felett a* esküdtszék és a bíróság már kimondta az ítéletet. Ha azonban az elitélt ügyvédje elfogadható indokkal folyamodik a Mr rósághoz, akkor a bíróságnak joga van visszahívni az elítél* tet. — Vagyis, akinek pénze van, annak az ügyét könnyen újra tárgyalják. — Yes. Az ügyes ügyvéd — természetesen pénz kérdése. Következik tehát az obligát kérdés: mi a helyzet ma a szökésekkel? Az igazgató büszkén mondja: — A Sing Sing-bői huszonhat éve nem szökött meg rabi Egon Erwin Kisch, a száguldó riporter, ezt írta a Sing Sing-i szökésekről, amikor „tisztelettel bemutatta az amerikai mennyországot"; „Egy nyáron a fegyház partmenti falától körülbelül harminc lépésnyire egy evezőscsónak borult fel a Hudson-ön. A baleset áldozatai, egy férfi és egy nő, kétségbeesetten igye. keztek a víz színén maradni, miközben segítségért kiáltoztak, A közelben dolgozó foglyok majdnem kivétel nélkül ajánlkoztak, sőt, könyörögtek, engedjék meg nekik, hogy a folyóra kiúszva, megmenthessék a szerencsétleneket. Az őrök azonban nem adták meg az engedélyt és több száz segítségre kész ember szeme láttára az embrepárnak a vízbe kellett fulladnia ... Egyszer megtalálták a fütőkamrában egy fegyenc holttestét, aki tíz évvel ezelőtt bújt oda, hogy a legelső kedvező alkalmat felhasználva megszökhessék. És inkább éhenhalt rejtekhelyén, semmint azt elhagyta volna, ezzel meghiúsítva szökésének minden lehetőségét." — Ellenben a sztrájk nem ritkaság nálunk — vallja be az igazgató. — Ha néhány nappal előbb jön, személyesen is meggyőződhetett volna a rabok úgynevezett „szolidaritásáról". A legutóbbi sztrájk ugyanis éppen a múlt héten zajlott le. — És miért sztrájkoltak? — Hm ... a jól viselkedő rabok büntetéséből havonta tíz, a rovott múltú rabok büntetéséből havonta öt napot elengedünk. Ezek odáig merészkedtek, hogy a visszaeső bűnözőknek is havi tíz nap „levonást" követeltek! — Meddig tartott a sztrájk? — Egy hétig. — Mi lett a következménye? — Semmi. Egyelőre semmi. — Megtorlást nem alkalmaztak? — Nem. Csak egy másik börtönbe helyeztük át a sztrájk vezetőjét. Mr. Denno az órájára pillant. Az íróasztalon megnyom egy gombot és a principál keeper, a nagy tekintélyű főfegyőr lép be. A főfegyőr már tud rólam és széles mozdulattal jelzi: indulhatunk a cellák felé! (Folytatjuk) 1971. III 9