Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)
1971-03-28 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
A z elmúlt év őszétől világszerte megemlékeznek Bartók Béláról, a XX. századi zene úttörőjéről és folkloristájáról. Szeptemberben volt halálának- 25. évfordulója, márciusban pedig születésének 90 éves jubileumáról emlékeztünk meg. Különös tisztelettel emlékeztek meg Bartókról abban a két Duna menti városban, melyek a zeneszerző életével szoros kapcsolatban voltak. A bratislavai várban megrendezett „Bartók ós Szlovákia" cimü kiállítás főleg Szlovákiában eltöltött tanulmányi éveit és népdalgyűjtö tevékenységét mutatta be. A budapesti Vármúzeumban a „Bartók Béla emlékkiállítás" megnyi tóján Ojfaiussy József a kiállítást a zeneszerző otthonához hasonlította. A kiállítás látogatója Bartók vendégének érezhette magát. A bejárat mindkét oldala családi képekkel volt díszítve. Nagy hatással voltak ránk, látogatókra, a Bartók régebbi szerzeményeiből készített felvételek. A műveket maga a szerző adta elő. A Bartókéknál való képzeletbeli látogatást megerősítette az elhangzott vagy következő darabjáról szóló néhány mondata. Egy falitérképen jói láthatók Bartók gazdag népzenekutató útjai. A Vörösová vicces eseményekre is emlékezett. — Egy öregasszony azt kérdezte: „És beleférek én ebbe a trúbába?" „Miért ne, csak jöjjön!" — mondta Bartók. Erre a nénike elkezdett énekelni ... volt is ám nagy nevetés! „Mondja még meg, nagymama, a nevét!" „Jaj, mit mondjak? Fogada Mara, Darázs ..." Utána majd megpukkadtunk a nevetéstől, de az az úr még jobban nevetett... — Vajon, milyen volt az a férfi? Beszédes, kedves ... ? — kérdeztem. — Beszédes volt, azt mondhatom. Nem volt öreg. Jó korban levő, vicces ember volt. Sokszor mondta nekünk: „Ne szégyelljék magukat, csak énekeljenek". — Hogyan beszélt magukkal, magyarul, vagy szlovákül? — Szlovákul, de beszéd közben észre lehetett venni, hogy magyar származású, de jól értett szlovákul. — Megajándékozta az úr magukat valamivel? — Cukorkát kaptunk, arra emlékszem. Cukorkát vett nekünk, és mindenkinek adott belőle — mondja Bartókról Katarína Vörösová. A Vörösék családjából még Štefan Beszélgetésünk végén elénekelte húga néhány kedves dalát, többek között a „Pod pecou noha ...", „Ej, muzikanti, čo deláte..." és „Húska, hus, biela hus ..." kezdetű dalokat. Utána elsiettünk Vincenta Vörösová-Godárovához. A népdalfeljátszásra és Bartókra nagyon jól emlékezett. „Egyszer nyáron történt. Körülbelül 12 éves lehettem akkor." Aminek legjobban megörültünk, a népdalok voltak, amelyeket Godár néni elénekelt nekünk. Bartók Darázs faluban gyűjtött dalaiból, amelyek nemrég jelentek meg Bartók: Szlovákia népdalgyűjteményében, 15 dalt teljes szövegével énekelt. Érdekes volt összehasonlítani Godár néni most hallott dalát azokkal, amelyeket 60 évvel ezelőtt Bartóknak is énekelt. Közismert adatok szerint Bartók kétszer volt népdalgyűjtő űton Darázsban. A két szlovák népdalgyűjtemény adatai azt bizonyítják, hogy először 1907 novemberében, másodszor 1909 januárjában járt a faluban. A Darázsból való fénykép mégis 1907 nyarán születhetett. Nemrég Bartók egy érdekes levelét publikálta D. Dilié, a budapesti Bartók Levéltár igazgatója. Bartók ezt a levelet 1909. febkiállítás termében ablak nagyságú kép mutatja be Bartókot, amint fonográfhengerekre játssza a falusiak énekelte népdalokat. Ez a fénykép különösen megragadta figyelmemet. A fénykép közepén Bartók éppen egy énekessel készül a felvételre, körülvéve fiatal lányokkal, asszonyokkal és három férfival. A feljátszás tipikus parasztudvarban történik: fakapus, vastag szalmatetős ház, a házon kis ablakok, a tető alatt kukorica szárítására használt hosszú farúd. Bartókon kívül még három férfi van a társaságában, akik nagyon hasonlítanak egymásra. (Mindegyiknek egyforma bajusza, csizmája és kalapja van.) Az asszonyok fején fejkötö, az egyik fiatal kislány fején fehér kendő, és mezítlábas. A fénykép Jobb oldalán kutya, mellette kisfiú, akinek csak a cipője hegye, kabátja és sapkája széle látható. Erről a képről sokszor nagyon eltérőek az adatok. Néhány szerző azt állítja, hogy Erdélyben készült, mások pedig azt, hogy Szlovákia területéről való. A fénykép készítésének időpontjáról is eltérőek a vélemények (1910, 1908). Egy alkalommal megbeszéltük Vladimír Lavo és Pavol Marton barátommal, hogy elmegyünk a Nitra melletti Drážovce faluba, azzal a céllal, sikerül-e valamilyen összefüggést találni a fénykép és a falu között. Sikerült megállapítani, hogy a fénykép színhelye a Nltra melletti Drážovce (Darázs). A falu idősebb lakói meggyőztek bennünket: a fényképen valóban drážovcei lakosok láthatók. Eljutottunk abba az udvarba, ahol a fénykép készült. Ez Vörös Bálint, a volt falubíró udvara. Máig is itt lakik Katarína nevű lánya. A fényképre, és amikor náluk volt az „úr a trúbával" nagyon jól emlékszik. — Arra az úrra emlékszem ... Itt, a házunk előtt történt, azóta már átépítették — mondja. — Kit ismer erről a fényképről? — kérdezem. (A felsorolást jobb oldalról kezdte J: ez a Feri bácsi (František Vörös), mellette az anyukánk áll (Paula Kuzmová-Vörösová), azután apukánk (Valent Vörös), mellette én állok, Vica húgommal. Én kicsit apuka mögé bújtam a fényképezéskor. Mellettünk Jula Smidová barátnőnk, közeliben pedig a fonográf felé fordulva Iva Fogadová állt. Mind barátnők voltunk. Én hívtam őket össze, nem laktak messze tőlünk. Ö nagyon jó énekes volt, mutatott a íénvképen levő Smidovára. Olyan énekes csak ritkán akadt a lányok között, mert szőlőbe és máshová járt dolgozni, ahol sok dalt tanult meg. Csak nemrég hunyt el. Mellette áll az »úr a trúbával«, azután Agneša. A főkötős asszony: Magyar Jú)ia. A sor végén Stefan Nitranský, a bácsim áll. Az úr küldött nekünk is ilyen fényképet. Feri bácsi és ml is megkaptuk, de Isten tudja, hová lett." A feljátszásra emlékezve Katarína A cikkben említett fénykép egy részlete. Vörös-Bosnák lakik ebben az udvarban. Amikor megtudta, hogy miért vagyunk itt, magától jött utánunk. A feljátszásra és fényképezésre is jói emlékszik gyerekkorából. A fényképezésnél ő is odaállt testvérével, de a képről „lemaradtunk" — mondja szomorúan. Ami a fénykép keletkezésének időpontját illeti, Štefan Vörös szerint júniusban vagy júliusban készült. A fényképen levő embereket ő is név szerint nevezte meg. Mielőtt még meglátogattuk volna a Bartók-fényképről ismert, a mai napig is élő második embert, Katarína Vörösová húgát, Stefan Vörös bevitt minket Iva Fogadová népdalénekesnő bátyjához, Alojz Fogadéhoz, aki ma a falu legidősebb lakosa. Húgáról mint énekesnőről csak a legjobbakat mondta nekünk. ruár 3-án írta Darázs faluból Ziegler Mártának, akit később feleségül vett. Ebben a levélben említi, hogy másfél évvel ezelőtt is itt tartózkodott. Ez tehát 1907 nyarán volt. Ez a levél többek között fényt derít a fénykép keletkezésének időpontjára, de még nyílt marad a kérdés, vajon valójában hányszor járt ebben a faluban. Idézzük Bartók Béla 1909. február 3án kelt leveléből azokat a részeket, melyek kapcsolatosak Darázs faluval: „No iszen! engem ugyan rútul rászedett az idő. Micsoda hőförgeteggé fajult a hétfői tavaszodás. És én íme itt vagyok bunda és csizma nélkül. De mégis örülök a falunak, népnek (nem a ,,népek"-nek), ősdalnak. A kedves, a naiv, az őseredeti nép! Itt mulatok velük immár másodnapja. Ahogy körülállják fonográfomat, amint — Nálunk volt az úr a „trúbával". törik magukat, hogy minél több nóta gyűljön a masinába. Persze őket nem a gyűjtés eredménye, őket csakis a nagy kürt, a „trúba" érdekli. De hiszen gyermekeket is csak úgy lehet komolyabb feladatok elvégzésére bírni, ha felkeltjük érdeklődésüket olyan momentum iránt, mely a kérdéses feladatnál ugyan mellékes, de hozzájuk közelebb áll. És milyen kifogyhatatlanok a nótában; két délután leadtak hatvanat, másfél évvel ezelőtt ugyanígy ötvenet. Pedig égészen kis község ez a Darázs, vagy 1000 lakossal. Itt lakom, itt gyűjtök egy parasztházban. Kedden ünnep volt, 4 óra felé már kezdtek hozzám bevonulni, rövidesen tele lett a szoba aprajával-nagyjával. És dőlt a nóta. Közbe-közbe kedves epizódok folytak le. Egy szép szál ember, mikor a kiirt elé állítottam, megilletődve levette kalapját. Nagy kacajt Az egyik lány (nagyon csinos volt) szerelmi dalt énekelt „Hanzinkáról". Nem értettem ]ól a nevet, hát a többiek elkezdik kiabálni: „Mártinkét, Martinka, legyen a dalban Martinka". A lányka kedves zavarral tiltakozott ez ellen — kiderült, hogy szeretőjét Martinkának hívják: innen az egész incselkedés. Később pajkoskodni kezdtek. Az egyes dalok végén belekiáltoztak egyet-mást, oda nem tartozót a gramofonba: dobrú noc! vágy: éljen! stb. Ilyenkor már olyanná fejlődött a hélyzet, hogy jobb volt beszüntetni a munkát... Fél tízkor távoztak. No most, mi lesz a vacsora? Van 3 tojás, te] — mondják. De. kialudt a tűz, be kell fűteni. Hoznak fűtőanyagot — nem akar lángra kapni. Amint végignéztünk a íapadlón, csupa víz, mintha most súrolták volna fel — a nagy néptömeg a lábán hordta be ezt a sok vizet. Ágyaznak — véletlenül megérintem a falat: szinte csurog róla a víz. A fészkes fene üssön belé, hát ez mitől van: kint csikorgó hideg, benn 30 ember kigőzölgése 6 órán át. (Különben az est folyamán a lámpa több ízben el akart aludni: csak ajtónyitással lehetett benne tartani a lelket. J Tehát hamar toljuk félre az- ágyat a faltól. Igen ám, de már késő, az ágynemű teljesen átnedvesedett. — Kezdtem magamnak gratulálni: hideg szoba, átázott padló, nedves falak, s még bozzá vizes ágy! A tűz végre pislogni kezdett s a házbeliek nyugodni tértek, rám hagyva a láng élesztgetését, a tojás megfőzését, a tej megmelegítését. Első dolgom az volt, hogy megvizsgáltam a fűtőanyagot. Az is nedves. Széjjelraktam a sparhert lapjaira, hadd száradjon, addig majd számlálgatom az aznapi gyűjtés eredményét. Egyszerre csak füst csapja meg az orromat (no, még ez kellett); odanézek, hát a szétrakott fadarabok pörkötődtek a sparherton. Elszedtem őket, közben megégettem a kezemet, majdnem beleejtettem a tűzbe a sparhertlap karikáit — végre-valahára megvolt a nemesen egyszerű vacsorám, s a tűz is vígan lobogott. Persze ilyen nedves szobának ez meg se kottyant. De mondhatom, rég nem ízlett valami oly jól, mint ez a nyers te) barna kenyérrel! Levetkőzésről nemigen lehetett szó; az ágyra terí* tettem télikabátomat, erre ruhástul rá feküdtem, és saját takarómmal takaróztam. Igy végződött az első nap Darázs falujában.' Most már örömmel mondhatom, hogy mindezt, és sok más, nehezebben elbírható viszontagságot elbírtam anélkül, hogy akár egy csöpp náthát is kaptam volna! És még engem akarnak óvni!" A levélből a folklórt őszintén szerető embert ismertük meg, aki végtelenfii szerette a falut. Hiszen nemegyszer kijelentette, hogy élete legboldogabb napjait a falvakban töltötte. MŐZSI SÁNDOR
