Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-26 / 72. szám, péntek

| Az SZKP XXIV. kongresszusára készül a Szovjetország | J A szoci ial iz m u s cé li ía * A NÉP JÓLÉTE A

szocialista építés minden fontos határvonalán a kommunista párt politikája viharos visszhangot vált ki a burzsoá sajtóban. Több mint 40 évvel ezelőtt, az első szovjet ötéves terv elfogadására a burzsoá közgazdászok „fantáziának" és „utópiának" minősítették az ötéves tervet és elkerülhetetlen csődjét jósolgatták. Az élet rácáfolt találgatásaikra. Mind az első, mind az utána következő ötéves tervet eredményesen teljesítettük. A világközvélemény nemrégen ismerkedett meg az 1971— 1975. évi szovjet ötéves népgazdasági fejlesztési terv irányelvtervezetével. A külföldi sajtó általános véleménye ez völt: igen, szembetűnüek a Szovjetunió gazdasági sikerei, az új ötéves terv teljesen reális. Am egyes „szovjetológusok", különösen az angolok és amerikaiak, mégis igyekszenek valamilyen Achilles-sarkat találni az új ötéves tervben. A maguk szája íze szerint magyarázzák, valójában elferdítik a kommunista párt gazdaságpolitikájának motívumait és főként az ötéves terv fő feladatát — a nép anyagi és kulturális életszínvonala lényeges emelésének biztosítását. Azt írják, hogy ez „180 fokos fordulat a nehézipar elsődlegességének politikájától", mások megint azt állítják, hogy ez „új gazdasági koncepció". Igen sok meggondolatlan találgatásra adott okot a külföldi sajtóban a•/. a tény, hogy az új ötéves tervben a közszükségleti cikkeket gyártó ipar fejlesztése túlsúlyban van. A kommunista párt gazdaságpolitikájában a marxizmus—leninizmusnak azt az ismert tételét tartja szem előtt, hogy a szocializmus termelőerői fejlődésével és a kommunizmus anyagi—műszaki bázisa megteremtésének útján elért előrehaladással összhangban a nép életszínvonalának emelése a szocialista társadalom fejlődésének törvényszerűségévé válik. A párt a szovjethatalom első évei óta a népjólét és a kultúra szüntelen emelésére használja fel a szocializmus fölényét — a tervgazdálkodást. Ebből az alapvető feladatból és a konkrét történelmi feltételekből kiindulva határozza meg a legfőbb népgazdasági arányokat. | ézzük a szovjet ötéves tervek történetét. Az első ötéves tervben (1928—1932), amikor az ország kénytelen volt gyors ütemben fejleszteni a nehézipart, hogy leküzdje évszázados elmaradottságát, a termelőeszközöket gyártó ipar („A" csoport) volumenét és fejlődési iitemét tekintve 1,8-szerte haladta túl ä közszükségleti cikkeket gyártó ipar („B" csoport) volumenét és fejlődési ütemét. Az ipari beruházások háromnegyed része a nehéziparba irányult. Am az „A" csoport már a második ötéves tervben (1933 —1937) csak 1,2-szerte volt na-gyobb a „B" csoportnál. A harmadik ötéves terv három és fél éve alatt (1938—1941) — végrehajtását a háború szakította félbe —, ez a különbség még kisebb volt. A háború után ismét elsőbbséget kellett adni a nehéziparnak, hogy gyorsan helyreállítsuk a feldúlt népgazdaságot. A negyedik (háború utáni első) ötéves tervben az „A" csoport lényegesen túlszárnyalta a „B" csoportot. Mégis már az ötödik ötéves tervben (1951 — 1955) lehetővé tette a szocialista gazdaság, hogy ez a különbség 1,1-szeresre csökkenjen. A következő ötéves tervekben folytatódott a két fő ipari csoport fejlődési ütemének és volumenének egymáshoz közeledése. Ezt a pártpolitikát jelölték kl a XXIII. pártkongreszszus irányelvei. Az új ötéves terv a közszükségleti cikkek termelése fejlesztésének nagyobb ütemét irányozza elő. A termelőeszközök termelése 41—45 százalékkal, a közszükségleti cikkeké pedig 44—48 százalékkal nő. Nemcsak a hagyományos könnyű- és élelmiszeripar, hanem más iparágak ?s közszükségletre fognak termelni. A gépipar 2,2-szeresére N növeli a közszükségleti cikkek gyártását. Valamennyi ötéves tervben állandóan emelkedett a nép életszínvonala, gyarapodott a nemzeti jövedelem, nőtt a munkások és parasztok reálbére, a parasztok jövedelme, nemegyszer leszállítottuk a közszükségleti cikkek árát, az ipar fokozott mértékben és választékban termelt közszükségleti cikkeket. Túlteljesítettük a nyolcadik ötéves tervben (1966—1970) a XXIII. pártkongresszus által a nép jólétének fokozása terén kitűzött feladatokat. Az egy lakosra jutó reáljövedelem 33 százalékkal nőtt a tervezett 30 százalékkal szemben; 26 százalékkal emelkedett a munkások és alkalmazottak bére, 42 százalékkal a parasztok jövedelme; 518 millió négyzetméternyi lakóterület épült, 55 millió ember lakásviszonyai javultak meg. Egész sor egyéb nagyarányú szociális intézkedés valósult meg, lényegesen emelkedett a nép anyagi és kulturális színvonala. ^ j me a kommunista párt ' gazdaságpolitikájának újabb bizonyítéka. A kilencedik ötéves terv fő feladatként ismét a nép anyagi és kulturális színvonala lényeges emelkedésének biztosítását tűzi ki. Ez a szocialista termelés fejlesztésének gyors üteme, hatékony ságának fokozása, a tudományos-műszaki haladás és a munkatermelékenység fokozódásának meggyorsulása alapján történik. Az irányelvtervezet szociális intézkedések széles körű programját vázolja fel. Az egy lakosra jutó reáljövedelem öt év alatt átlag 30 százalékkal nő, kilátásban van a minimális munkabérek emelkedése; 40 százalékkal gyarapodnak a társadalmi fogyasztási alapok. Növekedésük az egészségvédelem megjavítására, a népművelés fejlesztésére, káderképzésre és gyermeknevelésre, a munkások, alkalmazottak és kolhozparasztok nyugdíjának növelésére és a tanulók ösztöndíjának emelésére irányul. Ül év alatt összesen 565—575 millió négyzetméter lakóterületű lakóhúz épül. Sok külföldi megfigyelő mutatott rá, bogy az irányelvtervezet szerint biztosítják a közszükségleti cikkek állami kiskereskedelmi árainak stabilitását. s az árukészletek felhal moződásának arányában leszállítják bizonyos árufajták árát. Peter Show, a UPI tudósítója azt írja, hugv a nyugati közgazdászokban csodálkozást keltett az a tervben kifejtett szándék, hogy megőrzik az árak stabilitását, sőt le in szállítják az árakat. „Mint egyikük kijelentette, az árleszállilási elmélet reális piacgazdaság — a kereslet és kínálat reális lényeinek klaszszikus kihasználása". Teljesen érthető a nyugati közgazdászok csodálkozása. Tőkés mércével mérik a szocialista gazdaságot, ugyanakkor éppen az állami kiskereskedelmi árak általános színvonalának stabilitása a szocialista tervgazdálkodás egyik fölénye. A Szovjetunióban" 1966 és 1970 között csökkent bizonyos, falusi helységekben realizált árucikkek, bizonyos fajta rádiókészülékek stb. ára. Ugyanakkor emelkedett egyes, nem mindennapi használatú (ékszerek, konyak, pezsgő) cikkek ára. A kiskereskedelmi árak 1970-es indexe mégis stabil maradt és nem lépte túl az 1965. évi színvonalat. Egy összehasonlítás kínálkozik. 1970-ben Angliában a kiskereskedelmi árak 7 százalékkal, Belgiumban, Franciaországban és Japánban 6 százalékkal, az NSZK-ban 4 százalékkal, Svédországban és Dániában 7—8 százalékkal emelkedtek, a létfenntartási költségek 1957— 1959-hez hasonlítva átlag 37,4 százalékkal, a nagyvárosokban 44,2 százalékkal voltak nagyobbak. A szovjetország most megkezdett ötéves terve újabb meggyőző bizonyítéka lesz a komoly léptekkel a kommunizmus felé haladó szocializmusnak. Az Oj Szó számára írta; GLEB SZP1RÍDONOV (APN) PÁRTHARCOSOK EMLÉKEIBŐL Kultúrest Somorján Az Út néhány régi számát lapozgatva bukkantam rá „Az út gárdája Csallóközben" című rövid cikkre, mely arról számol be, hogy az Üt propagandahetet hirdetett Nyugat-Szlovákiában. A terv szerint Vágselylyén, Érsekújváron, Léván, Komáromban, Nagymegyeren és Somorján akartak fellépni az Út munkatársai. Az előkészületek során Prohászka István somorjai festőművész felvonuló tömeget ábrázoló, meggyőző er.ejű plakátot tervezett. Léván Háber Zoltán szavalókórusa tartott próbákat. Arra készültek, hogy fellépnek az Ot munkatársainak előadóestéin. Bratislavában pedig az ifjúmunkások Vörös Barátság nevű kultúrcsoportjában folytak a próbák. A hatóságok azonban egymás után tiltották be a tervezett kultúrestek megtartását. Léván az Ot kóruspróbáit is betiltották, elszedték a felszerelést, és eljárást indítottak a proletár kultúrgárda ellen. Nagymegyeren például politikai szempontból nem exponált kisgazdák kérték az Ot kultúrdélutánjának engedélyezését. Erre nem kaptak semmiféle választ. Amikor azonban a munkásság és a parasztság az egész környékről gyülekezni kezdett, a csendőrség nem engedélyezte az összejövetel megtartását, arra való hivatkozással, hogy azt ugyan nem tiltották be a hatóságok, de nem is engedélyezték. Egyedül Somorján engedélyezték az Ot kultúrestjét. Február 21-én, vasárnap a szálloda nagytermében több száz főnyi, lelkes hallgatóság előtt fejtette ki Balogh Edgár a munkásirodalom és a proletár-sajtó lényegét és feladatát. Az esten megjelent a Vörös Barátság kultúrgárdája is. A városunkkal kapcsolatos, csaknem négy évtizeddel ezelőtti esemény felkeltette érdeklődésemet és többet ineg akartam tudni a proletár kultúrest megrendezésének körülményeiről. Először Patócs Gáborral, régi kommunistával beszélgettem el. Kérdésemre elmondta, hogy jól emlékszik az eseményre, melynek akkoriban nagy visszhangja támadt a környéken. Az előadás megtartására az engedélyt Prohászka István festőművész szerezte meg, a rendezés gondját Patócs elvtárs vállalta magára, a plakátokat az ifjúmunkások ragasztgatták ki, ákik személyesen is meghívták az embereket az előadásra. Levéllel felkerestem a Magyarországon élő Tallós-Prohászka István festőművészt és a Romániában élő Balogh Edgárt. Prohászka István így -emléke zik vissza: „A Korona nagyterme zsúfolva volt érdeklődőkkel, ,még az ablakpárkányokon is szorongtak az emberek. Az előadás kitűnően, sőt viharosan jól sikerült, végeztével egy sarlós tag az Internacionálé éneklésébe kezdett, amely a nagy lelkesedésben mindenki kórusává szélesedett. Ezután az ifjúmunkások a Fölszállott a páva című népdalt énekelték. Balogh Edgár így írt a somorjai kultúrestről: „Soinorjára a Proletár Testedző Szövetséghez tartozó és a főiskolások Sarló szervezetével együttműködő Vörös Barátság ifjúmunkás csoporttal mentem el. Az estet helybeliek rendezték. Előadásomban a „harcos proletárkultúra" kérdését elemeztem, vagyis azt fejtegettem, hogy az osztályharcban agitációs kultúra születik, melynek különféle műfajai, formái — a szavalókórus, faliújság, színjátszó csoport, munkáslevelezés, énekkar — a munkásmozgalom cselekményeit fejezik ki. Az előadás mintegy magyarázatul kívánt szolgálni a fiatalok bemutatott kórusszámaihoz, valamint a népdalszámokhoz, melyek különösen nagy sikert arattak, mert hagyományos, közérthető zenei anyanyelven fejezték ki a szegénység szembeszállását a tőkével, a gazdagokkal. A Somorján szerepelt csoport tagja volt Száraz József aki a pozsonyi Oj Szó munkatársa, emlékszem Álló Tivadar, Pásztori Gyula, Marek István, Geyer József, Fehér Gábor, Pónya Zsigmond, Tóth István, Szabó István (vértanúhalált haiti), Varsányi Sándor nevére. A szavalókórust Balázs András érsekújvári származású joghallgató vezette, akit Berlinben Balázs Béla képezett ki a német kommunisták egyik művészi csoportjában. Ma Budajjesten él, rendező, a Hét próba c. könyvben sok szó esik róla." Az elmondottak azt bizonyítják, hogy Somorján a haladó kultúrának értékes hagyományai vannak. Reméljük, hogy ezek követőkre, folytatókra találnak. BARTALSKÝNÉ, Somorja (Sümorín) Harcoltunk a dolgozók jogaiért Leleszen 1922-ben alakult meg a kommunista pártszervezet. Működése 1924-ben megszűnt. 1925-ben újították meg a pártszervezet tevékenységét, akkor léptem be én is a CSKPba mint tagjelölt. Ettől az időtől kezdve a kommunista párt aktív tevékenységet fejtett ki. Minden tüntetésen és május elsejéi felvonuláson ötven-halvan ember ment Leleszről Királyhelmecre. Jó tanítónk volt Kassáról (Košice) Kosik István képviselő, Komáromból Mező István szenátor, és sok más elvtárs járt hozzánk. Az első sztrájk, a dohánymunkások sztrájkja a leleszi prépostság birtokán zajlott le. Kiharcoltuk, hogy a napi nyolc koronáról tizenkét koronára emelték a bért. Ugyancsak a papi birtokon aratáskor az idevalósi munkások a minden 12. gabonacsomó helyett minden 10. csomót követelték. A kérés teljesítését elutasították, és a gazdaság vezetője kárpátaljai ukrán munkásokat fogadott fel. Mi elmentünk hozzájuk és megmagyaráztuk nekik, hogy sztrájktörést követnek el. Az ukrán munkások megértették ezt és abbahagyták az aratást, így a papi birtok vezetősége kénytelen volt teljesíteni a leleszi munkások követelését. A cséplésnél is minden tizedik mázsa gabonát kapták a munkások. A nagy gazdasági válság idején nálunk is nagy volt a munkanélküliség. A jegyzői irodába mentünk és követeltük, hogy gondoskodjanak a munkanélküliekről, adjanak nekik munkát és kereseti lehetőséget. A jegyző azt mondta, hogy ő nem tud munkát adni. Mi azonban nem hátráltunk, meg és kijelentettük, hogy a határban vízlevezető árkokat kell készíteni. Sikerűit ezt a munkát kiharcolnunk, igaz, nem pénzzel fizettek, hanem tízkoronás „éhségblokkal", amelyért zsírt és lisztet kaptunk. Az építőmunkásokat is megszerveztük, és a jegyzőségen kiköveteltük, hogy csináltassák meg a járdákat, és a tűzrendészen szempontból is szükséges kutakat. Ezért a munkáért naponta két éhségblokkot adtak minden munkásnak. Abban az időben, amikor Lelesz határában még nagy erdők voltak, az volt a szokás, hogy a plébános 32 köbméter, a kántor pedig 24 köbméter fát kapott évente. Az erdőt azonban kivágták és az úrbéresség nem tudta a fát megadni, öl éven keresztül nem kapta ineg ezt a járandóságot a plébános meg a kántor. A pap lemondolt a tárói, a kántor azonban beperelte a községet. Harminckétezer koronát kellett volna a falu lakosságának fizetnie a kántornak. Amikor mi erről tudomást szereztünk, házról házra járttunk és meggyőztük az embereket, hogy ne menjenek templomba. Megszerveztük a templomsztrájkot. A megbeszélt vasárnapon elálltuk a templomhoz vezető utakat, és aki a misére ment, annak megmagyaráztuk, hogy ha nem megy a templomba, ezzel hozzájárul ahhoz, hogy tetemes pénzöszszeg klfezetésétől megmentse a községet. Az emberek hallgattak ránk. Három vasárnap kongott a templom az ürességtől. Kassáról eljött a püspök is meggyőződni a helyzetről. Ö is látta, hogy csak néhány öregaszszony jár a templomba. Felszólították a kántort, hogy vonja vissza a bírósági keresetet, így a pénzt nem kellett megfizetni. Ez is növelte a kommunisták becsületét, mert az emberek ebből is látták, hogy a nép javát tartják szem előtt. 1934-ben a választások előtt házi agitációval megnyertük Lelesz lakosait, hogy a kommunista pártra adják szavazatukat, mert a kommunisták képviselik a nép érdekeit. Meggyőző munkával elértük, hogy a huszonnégy mandátumból a kommunista párt tizenhármat megszerzett, s így kommunista bírót választottunk. Politikai munkánkért sok üldözést kellett elszenvednünk a hatóságok részéről. Én is hét hónapot és hat napot töltöttem börtönben. A felszabadulás után is megmutattuk, hogy Leleszen a párt el és dolgozik. Szlovákiában Lelesz község elsőként lépett a szocialista nagyüzemi gazdálkodás útjára. 1949-hen megalakítottuk a gépszövetkezetet, és a következő évben már összeszántottuk a földeket. Ez a kommunisták munkájának az eredménye volt. VARGA FERENC, Lelesz Régi történet Az 1921-es eseményekre ma is élénken visszaemlékszem. Tizennyolc éves voltam akkor. Csallóközaranyosra (Zlatná na/ Ostrove) április 17-én Komáromból eljött Hutter Béla elvtárs, s beszédet mondott. Arra hívott fel bennünket, hogy vonuljunk Komáromba május elsejét megünnepelni. Komárom tizenhat kilométerre van Csallóközaranyostól. Több mint százan indultunk el, énekelve tettük meg az utat, egyik dal követte a másikat. Ezekre a dalokra ma is emlékszem. Az egyik így hangzik: „Vörös zászlót, vörös zászlót lobogtatja a szellő, /er alája, jer alája le jogtalan szenvedő, Testvérünk vagy, miért nem tartasz mivelünk, Hu munkás vagy, nem lehetsz te ellenünk. Nem kell nekünk ékes, díszes korona, Csak kell nekünk a proletárdiklatúra, Legyen kérges annak is a tenyere, Aki altal nincs a népnek kenyere." Ezenkívül azt ls énekeltük, „Fel, fel, ti rabjai ti földnek ..." Én az első sorban egy nagy zászlót vittem. A hosszú úttól fáradtan értünk Komáromba, azonban nem gondoltunk pihenésre, hanem készek voltunk a május elsejei felvonulásra. A vártoronynál, a Rácz-kertben már várt bennünket Steiner (iábor és Mező István elvtárs. Más községekből is eljöttek a dolgozók. A köbölkútiak is gyalogosan jöttek, ruh újukat vastagon fedte az út pora. Egyszer csak azi látjuk, hogy a katonaság gépfegyverekkel vett körül bennünket. A katonákhoz mentünk és megkérdeztük tőlük, hogy mit akarnak, ök azonban ököllel válaszoltak. Az egyik katona engem is megütött. A helyzet már veszélyesen kezdett alakulni. Végül is feloszlatták a tömeget. A felvonulást nem tarthattuk meg. Mi azonban a hazafelé vezető úton sem csüggedtünk el, hanem énekelve mentünk. Az akkori harcokban a férjem is részt vett. PártBizalmi tisztséget töltött be. Fáradhatatlanul, bátran küzdött a dolgozók jogaiért. Megemlítem még, hogy 1923ban Kamocsából meg Újfaluból is jöttek aratók Aranyosra, akik együtt arattak a helybeliekkel. A más faluból érkezetteknek többet fizettek, mint az idevalósiaknak. Steiner Gáborral együtt a férjein is harcolt azért, hogy az itteni aratók is ugyanolyan fizetséget kapjanak, mint a többiek. BEKE ISTVÁNNE, Csallóközaranyos