Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-24 / 70. szám, szerda

Megfontoltság, előrelátás A meleg nap lassan teljes győzelmet arat a tél felett. A természet mohón szívja magába a számára életet jelentő meleg sugarakat. A földet szerető em­bereket ilyenkor legkönnyeb­ben a határban lehet megtalál­ni. / M u z s I a i Sándort, a lekéri IČajakovo) szövetkezet elnökét is a határba csalta a meleg napsütés. Hosszabb keresgélés utáii találom meg. A szövetke­zetről, az elvégzett munkáról szeretnék vele beszélgetni, jó­kedv sugárzik az arcáról. Elé­gedett, hiszen már eddig több mint félszáz hektár területen került földbe a mag. Meg hát jó év van mögöttük, az évzáró is ezt bizonyította. Megkérem, be­széljen a szövetkezetről. — 120 tagunk van. Az átla­gos életkor 40—42 év. 000 hek­tár szántóföldön gazdálkodunk, 25 hektár a rét és legelő. A növénytermesztés fő ágaza­tai a gabona-, a cukorrépa- és a takarmánytermesztés. A szán­tóföldek 10 százalékán cukor­répát, 60 százalékán búzát és árpát, 14 százalékán kukoricát termesztünk. A földek további ti százaléka pedig, mint háztá­ji szerepel. Növénytermesztésünk leszűkí­tett skálájú. A szemesek ter­mesztése (gabona, kukorica) az állattenyésztés ellátására van beállítva. Természetesen a ga­bonaféléknek, a kukoricának, a silókukoricának, és a cukorré­pának csak az intenzív fajtáit termesztjük. Ebben az évben cukorrépa­földünknek 60 százalékát egy­esírájú vetőmaggal vetjük be. Ez az egyik feltétele annak, hogy a cukorrépát 100 százalé­kosan géppel takarítsuk be. El­készítettük visszamenőleg öt évre, milyen volt az átlagter­més egy hektárra: búzából 41, tavaszi árpából 43 mázsa. (A kukoricát nem említem, mert a múltban napraforgót termesz­tettünk). Cukorrépából 530 má­zsa volt a hektárhozam. Ahhoz, hogy ilyen eredményeket érhet­tünk el, sokat segített az a 200 hektáros öntözőberendezés, amelyet még 1962-ben építet­tünk. 1970-ben az efsz vásárolt egy K1ROVEC 700 típusú 230 lóerős szovjet traktort, ezzel létrejött a többszöri szántás, a munkák időbeli elvégzése stb. lehetősé­ge. A növénytermesztésre ná­lunk jellemző, sőt hagyomány, hogy az egyes munkákat a leg­rövidebb időn bélül szoktuk el­végezni. Mint pl. az aratást, amelynek időtartama még so­hasem haladta meg a 10 mun­kanapot. (Volt már olyan évünk is, hogy hét és fél munkanap alatt arattunk le). Állattenyésztésünk rohamo­san fejlődik. Szövetkezetünk te­rületén kapott otthont egy 300 férőhelyes hizlalda. Ez szövet­ségi alapon épült, 8 milliós be­ruházási költséggel, 5 szövetke­zet és a Zselízi Állami Gazda­ság összefogásával. A hizlaldá­ban a mi szövetkezetünk 36 százalékkal részesedik. Ez évi 27 vagon sertéshús leadását je­lenti. A hizlalda évi kapacitása 85 vagon. Az állattenyésztés to­vábbi ágazata a pecsenyecsirke tenyésztése. Ebből ebben az év­ben a piacnak 25 vagon húst adunk le. Hogy a sertés és a baromfi­tenyésztés hogyan fér össze, ezt talán azzal lehet megma­gyarázni, hogy az 1970-es évben a szövetkezet bérbe vette az oroszkai (Pohr. Ruskov) cu­korgyár volt sertéshizlaldájá­nak épületeit, ahol kisebb mó­dosítással berendezkedtünk ba­romfitenyésztésre, egyszeri 40 ezres kapacitással. Ez jó alkal­mi megoldás volt számunkra, mert az épületekhez olcsón ju­tottunk hozzá, így a csirkete­nyésztés számunkra nagyon gazdaságossá vált. Természete­sen a szövetkezetnek ez ko­moly eredményt jelentett, mert a csirkehúsból és a sertésből a piacnak évi 50—52 vagonnal adhatunk. Igy talán jobban meg lehet érteni azt a tényt, hogy a növénytermesztésünk miért van teljesen ráállítva az állat­tenyésztésre. Hiszen közel ki­lenc mázsa hús jut évente egy hektárra. A szarvasmarha tenyésze­tünkben 150 törzskönyvezett fe­jőstehén van. Egyéb szarvas­marhát nem tartunk. A tejho­zam átlaga meghaladja a 3000 litert. 1970-ben 3280 liter volt az átlagunk. Egy munkaegység értéke 30 korona. Egy hektárra 4350 ko­ronát fizettünk ki, az átlagfize­tés 2000 korona körül van. Ter­mészetesen ez a szám az 1971-es évben növekedni fog. A párt irányító szerepe nagy­ban hozzásegített bennünket e komoly eredmények eléréséhez. A közelmúltban megtartott év­záró párttaggyülés is ezt bizo­nyította. Délelőtt 10 órától, dél­után fél háromig volt miről be­szélgetni, mit fejtegetni. Az elvtársias, nagyon jó légkör ar­ról győzött meg mindenkit, hogy a pártszervezetre nagyon igényes feladatok várnak. Fele­lősségteljes feladatokról van szó, de a tagság szívesen, egy emberként vállalja, mert egy valamivel nagyon is tisztában van mindenki: a párt irányító szerepének érvényesítése nélkül nehéz volna ilyen eredménye­ket elérni. A szövetkezet olyan fejlődési fokot ért el, hogy azt az adott földterületen tovább fejleszteni már nagyon nehéz lenne. Kezd világossá válni egy olyan távlat, hogy csak a nagygazdaságok létrehozása a tovább fejlődés egyedüli útja. Az elnök már tíz éve végzi ezt a felelősségteljes munkát, becsületesen. Olyan munkát, ahol nem lehet beszélni meg­szabott munkaidőről, mert leg­többször csak a késő esti órák­ban fejeződik be. Mégsem lan­kad munkakedve, mert szereti azt, amit csinál, szívvel lélek­kel, teljes odaadással dolgozik a közös ügyben. BENDE JÓZSEF Március 24. o csehszlovák harckocsizók napja AZ ELSŐ PÉLDÁS TANKOS Az épiilő prágai metró egyik jövőbeli állomásával szemközt áll egy hatalmas épület. Nem, nem laktanya ez, hanem közön­séges bérház, olyan mint ami­lyen sok van a fővárosban. A negyedik emeleten az egyik aj­tón ez a név olvasható: Milan Cikánek. A házigazda beljebb tessékel. — Csak nem rég jöttünk ha­za a munkából — mentegető­zik. — Reggel pedig siettünk ... Néhány perc múlva azonban már előttünk párolog az illatos kávé. A háziasszony a konyhá­ban tesz-vesz, mi pedig a húsz év előtti eseményeket elevenít­jük fel. — Már gyermekkorom óta a motorok szerelmese voltam — mondja. — így amikor 1949 ben a harckocsizőkhoz hívtak be tényleges katonai szolgálatra, igen megörültem. Persze nem nyaralás várt ránk . . . Aki szolgált a tankosoknál tudja, hogy az alapkiképzés után jön csak a neheze. A gya­korlótéren a harckocsiban ülő élvezi, hogy vízen sáron törnek előre, de a gyakorlat utáni kar­bantartás már nem ilyen kelle­mes. A hatalmas lánctalpat Példája követésre buzdít A Szovjetunió Barátai Szö­vetségének rimaszombati szer­vezete az első Csehszlovák Köz­társaságban 280 taggal a leg­jobb csoportok közé tartozott. Az alakuló gyűlésen részt vett dr. Vlado Clementis és Antonín Nedved, akik később több íz­ben ís tartottak előadásokat a rimaszombati szervezetben. Ha a szervezet megalapításá­ról beszélünk, nem feledkezhe­tünk meg egyik legagilisabb, legáldozatkészebb alapító tagjá­ról, Szántó Andor gyógyszerész­ről. Nemcsak mint alapító tag írta be nevét a Szovjetunió Ba­rátai Szövetsége rimaszombati szervezetének történetébe, ha­nem mint propagandista és elő­adó igazi marxi—lenini szellem­ben nevelte a tagságot, népsze­rűsítette a szovjet politikai, gazdasági és kulturális eredmé­nyeket, és sokoldalúan erősítet­te a szovjet nép iránt érzett há­lát és szeretetet. Lendületét a Horthy-rendszer kakastollas csendőrei sem tör­hették meg, illegálisan folytat­ta tevékenységét és hirdette, hogy a szovjet hadsereg porrá zúzza a fasiszta bestiákat. A Horthy-rendörség állandóan ül­dözte. 1941-ben hat hétig volt a fogolytársam a miskolci ka­tonai fogházban, majd hat hó­napig a kistarcsai és négy hó­napig a garanyi internáló tá­borban. 1944-ben a fasiszták egy ausztriai koncentrációs tá­borba hurcolták. Ott pusztult el fiatalon. Talán a CSSZBSZ rimaszom­bati szervezetének gazdag múltja is ösztönzi a járási nép­egészségügyi intézetben műkö­dő szervezetet, s ennek köszön­hető, hogy ma is a legjobbak közé tartozik, és vezetősége kü­lönös elismerést érdemel azért, mert a Nemzeti Front Központi Bizottsága határozatának szel­lemében igyekszik az intézet fiatal dolgozóit felvilágosító munkával aktív tevékenységre serkenteni. A szervezetben joggal állítják példaképül Szántó Andort, a fa­sizmus áldozatát, akinek nem­csak a szervezet tagjai, hanem én, egykori börtöntársa is ke­gyelettel őrzöm meg emlékét. KQZINER IMRE megtisztítani a sártól nem köny­nyű feladat. — Ennél a fegyvernemnél egy ember vajmi keveset jelent — mondja. — Az eredmények titka a kollektívában rejlik. Ha jó a közösségi szellem, akkor eredményes a harckocsi legény­ségi állományának munkája. Később Milánt altiszti iskolá­ba vezényelték. Amikor vissza­tért az egységhez, kinevezték a tank személyzetének parancs­nokává. Hogy mennyi nehézsé­ge volt az újoncokkal, azt mon­dani sem kell. Zenészekből, ke­reskedőkből stb. kellett kiváló harckocsizókat nevelnie. Nem esett kétségbe. Könyvet, segéd­eszközt szerzett, aztán minden szabad időt kihasználva oktat­ta, tanította beosztottjait. Sőt, más katonák szaktudásának nö­velését is elősegítette. Az egy­ség zenekarának is tagja volt. Egyszóval minden téren aktívan tevékenykedett. A parancsnokai figyelemmel kísérték a fiatal altiszt munká­ját. S amikor a legjobbak kö­zül javasolni kellett a „Példás tankos" jelvénnyel való kitün­tetésre, nem volt kétséges, hogy Milan Cikánek is köztük lesz. — Emlékszem, — mondja — a Februári Győzelem harmadik évfordulója alkalmából felsora­kozott egység előtt a mellemre tűzték a jelvényt... Kis dobozt vesz elő, amely­ben ott lapul a régi emlék. Hát­só oldalán ez a szám olvasha­tó; 001. Ez azt jelenti, hogy a harckocsizók közül az első „Példás tankos" jelvényt ő kap­ta meg húsz évvel ezelőtt. Az­tán tartalékos tisztiképző tan­folyamra küldték. Mint alhad­nagy tért vissza a polgári élet­be. — A néphadseregben eltöltőt! két év megedzett, ahogy mon­dani szokás, jő iskola volt az elkövetkező élethez — mondja búcsúzóul. A leszerelés után a smíchovij ákoda-gyárban kezdte el újra a munkát, majd átszervezés kö­vetkeztében a CKD-ba került, ahol a naftamotorok fejleszté­sén dolgozott. Most is mindig pontosan teljesíti a reá bízott feladatokat. A szocialista mun­kaversenyben is az élen jár. A 46 éves, fürge mozgású, rövidre vágott hajú ember inkább spor­tolónak néz ki mint műszaki tisztviselőnek. Ilyen tehát az el­ső példás tankos, aki ugyan „fegyvernemet változtatott", de továbbra is fiatalos lendülettel „csatázik". —né— Ä •IA K8CSMÍSR8S Kue gyorsan megértette magát a kocsmárossal. Takarított, főzött, moso­gatta a poharakat, feltöltötte az üvege­ket, s néhány hét múlva már a kiszol­gálást is rábízta Tam, amikor neki a vá­rosban vagy éppenséggel a ház körül akadt dolga. Persze a kiszolgálás nem jelentett megerőltető munkát sem Tam-nak, sem a lánynak, hiszen gyakran elmúlt a nap anélkül, hogy Kuok-on, a kordéjos fuvaroson kívül bárki is benyitott volna az ajtón. Tam türelmes ember volt. Tudta, hogy most a száraz évszak idején nem sokat várhat. De augusztus közeledett már, s a monszunidőszak beköszöntével bizto­san felélénkül a halászok forgalma is, s ezzel" a kocsma bevétele is. Az idő nagy részét árubeszerzéssel, készletei rendezésével, az épületen fel­fedezett tetőfedési hibák eltüntetésével töltötte. Kue-ra meg a baromfinevelés gondfait bízta, hiszen szeptember végé­re már megúnja a legéhesebb halász is a sülthalat meg a hallevest, s akkor már kelendő lesz a száraz kakashús pirított mogyoróval, bormártásban. Egy forró délután, amikor Tam széles­karimájú zaifongja — napvédő kalap — alatt hűsölt a teraszon, egymás után nyolc katonai gépkocsi állt meg a kocs­ma előtt. Franciák ugráltak le róluk, s tódultak be a kocsmába. Tam a hangza­varra felkapta a fejét, szeméből kidör­zsölte a szunyókálás mámorát, nagysiet­ve a pult mögé lépett, s készségesen kínálta vékony bambuszpálcáját, hogy mutassanak rá a vendégek a kívánt italra. — Kakasod van-e? — kérdezte az egyik tiszt, de a mozdulatból, ahogyan Tam a mutatópálcát kínálta, megértette, hogy süketnémával van dolga. — Van uram, hogyne volna kakasunk — lépett ki Kue az ivót a belső helyi­ségtől elválasztó függöny mögül. — Sa­ját nevelésű, szárazhúsú kakasaink van­nak, bormártást is készíthetünk, s pirí­tott mogyorónk is van. — Es szép pipi is — vigyorgott az egyik őrmester, de a százados leintette, s a lányhoz fordult: — Nos, kisasszony, ha már ide vetett bennünket a jósors, néhány órácskát el­töntenénk itt, s megvárnánk amíg bor­mártásban megszelídít néhány futkározó kakast. Hadd teljék meg a bendőnk, utoljára — fordult a többiekhez. Kue kisietett, hogy néhány kakasnak elvágja a torkát. A vendégek pedig italt rendeltek, a s koccingatás közben a ha­zautazásról beszéltek, s egyre gyakrab­ban emlegették Dien Bie Phu-t. 1954-et mutatott a naptár, amelyről Tam megint letépett egy lapot. A franciák mindennapos vendégei lettek a kocsmának. Tam igen sokat dolgozott ebben az időben, de Kue-nak sem volt sok pihenője, hiszen igen gyak­ran kellet húsz-harminc személyre is főznie. — Szórják a pénzt, látszik, hogy ha­zafelé áll a hajó orra — mondta a lány Tam-nak, de a férfi végezte tovább a dolgát, s Kue elnevette magát, amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen önma­gával beszélt hangosan. A kocsmáros közben már ment is vissza az ivóba, ahol vágni lehetett a cigarettafüstöt. — A lőszeres ládákat — mondta az egyik tüzértiszt, amikor Tam visszatért az ivóba — a legnagyobb óvatossággal kell elásni. Gondoskodjon róla Pierre, hogy ne hullaként ássák el a legények az árut. Még szükség lehet arra, hogy feltámasszuk az elliantoltakat. Nevettek. Töltöttek, s újra ittak. A szá­zados az italpultnál rendezkedő némá­ra nézett, aztán ösztönösen halkabban folytatta: — Holnapután hajnalban érkezik a szállítmány. A fiúk addigra végeznek az árokásással, s néhány óra alatt lezárhat­juk az akciót. Sietnünk kell, mert két­három nap múlva beköszönt az esős időszak, s az végleg eltünteti a nyomo­kat. — A legénységet azonnal behajózzuk, s csak mi hárman: ön százados úr, én és az akciót közvetlenül irányító Sarme őr­mester maradunk itt még néhány napig. Feladatunk — ma délelőtt közölték ve­lem az elhárítók — továbbra is folytat­. ni ebben a kocsmában a tétlenkedést, s az eszem-iszom közben jól szemmel tar­tani a környéket mindaddig, amíg a monszum valóban el nem tüntet minden nyomot. Tehát, amint kisarjad a fű fél­tett halottaink felett, mi is indulhatunk haza. — Szabadságra? — kérdezte a száza­dos. — Ki tudja. Dien Bie Phu nagy lecke volt. De a játszmának még nincs vége. A nagy sakkpartit be kell fejezni. — Remélem nem nekünk? — nézett fel társára a százados. — Remélem. Elég volt kilenc év eb­ben a pokolban. De ha nem mi, akkor jönnek az amik, s befejezik a partit, jó sakkozók — mondta a százados. — A végjátszmához jobban értenek, mint mi — bólintott a hadnagy. — A végjátszmában több vért lehet veszíteni, mint a felvonulásban. — Ha eddig nem vették meg a vére­met, ezután már nem eladó. Uraim, az én vérem már nem eladó! — kiáltott fel a százados, az elhárítás összekötőjeként mellérendelt hadnagy csítítóan vállára tette a kezét. — Itt óbégathatunk — mondta a szá­zados. — Itt csak ez a süketnéma kocs­máros van, aki vigyorog, vigyorog. Né­ha már úgy érzem, félelmetes nyuga­lommal vigyorog. — Nincs okunk rémképeket látni. Ép­pen most nincs, amikor végre befűtötték már a hazainduló hajó kazánjait. A pulthoz lépett. A mutatópálcával megbökte Tam vállát s a legjobb bor­párlatra mutatott. Tam két ujját fele­melve kérdezte, hogy két pohárral kér-e a vendég, de a hadnagy az üvegre bö­kött. Az egészet kérte. Inni akart. A beszélgetésnek Binh, a halász érke­zése vetett véget. A öreg tisztelettudóan köszönt a vendégeknek, Tam-hoz lépett, s mutogatva kérdezte, hogy Kue-t hol találja. Tam kakastaréjt mutatva jelez­te, hogy a lányt a baromfiudvarban ta­lálja az öreg. — Beléjük kellene engedni egy soro­zatot — mondta a hadnagy, s Binh felé intett a fejével. — Rohadt partizánok. A bőrük alatt hordják a fegyvert. Ha megmotozod őket, ártatlan földművelők, ha erdőben találkozol velük, fenevadak. — Holnap ktlóheted a maradék töl­tényeidet — mondta a százados. — Da Nang alatt felszámoljuk a tábort. Búcsú­hangversenyként kiállítjuk néhány száz partizán útlevelét a másvilágra. I Folytatjuk) 1971.

Next

/
Thumbnails
Contents