Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-17 / 64. szám, szerda

PÁRTHARCOSOK EMLÉKEIBŐL SZÓLJON HOZZÁ. A világgazda­sági válság ide­jén, mint nőtlen ifjú az elsők kö­zött maradtam munka nélkül. A tenniakarás, a nélkülözés*és az éhség cselek­vésre serken­tett. Gyárkapu­tól gyárkapu­hoz, építkezés­ről építkezésre, munkaadótól munkaadóhoz mentem, majd mindennap a munka közvetítő­be, de hiába! Munkát nem kap­tam, sem én, sem sok ezer hoz­zám hasonló fiatal és idősebb dolgozni, alkotni akaró. Az itt­ott adódó alkalmi munkáért ka­pott pénzből csak morzsákra tellett. Nemegyszer előfordult velem, hogy öt koronával a zsebemben, szinte a csillagokat láttam az éhségtől — ahogy mondani szokták —, de hozzá sem nyúlhattam, mert ennyi volt a minimum, hogy igazolta­tás esetén a rendőrség, mint a városban nem kívánatos egyént ne toioncoljon haza szülőfalum­ba. így hát többször nemhogy állandó lakásra, de még az éj­szakánkénti háromkoronás tö­megszállásra sem jutott. Ilyen­kor a szó szoros értelmében az utcára kerültem. Éjjelenként vakvágányokon álló tehervago­nok fékezőfülkéiben, vagy egyéb „alkalmas" helyeken aludtam. Illetve aludtam vol­na, de a rendőrség itt sem ha­gyott nyugton, és nem volt rit­ka eset, hogy űzött vadként járkáltam egész éjszakán át. Időközönként a nővérem osztot­ta meg velem cselédkosztját, hogy enyhítsen nyomorúságos helyzetemen. (De sok hasonló helyzetben lévőnek nem volt az enyémhez hasonló nővére seml) Ilyen helyzetben ismer­kedtem .meg a pozsonyi (Bra­tislava) munkaközvetítő előtt egy komszomolistával, Davido­vics elvtárssal. Ö vitt magával először a Duna utcai munkás­otthonba. Látva a szervezett munkások életét, elmondtam neki, hogy már én is tagja va­gyok a Vörös Szakszervezetnek, tehát elfogok járni ide. Meg­ígérte, hogy elvisz egy Komszo­mol-sejtbe, ahol hozzánk hason­ló fiatal proletárok vannak szervezve. A Komszomol Cseh­szlovákia Kommunista Pártjá­nak harGi osztaga — magyaráz­ta —, melynek keretében szer­vezik meg eszmeileg és politi­kailag a legfejlettebb fiatalo­kat. Ott nekem is lehetőségem lesz tanulni, politikailag fej­lődni —, ígérte új barátom. Már az első Komszomol-sejt­Ulésen részletes politikai tájé­koztatást kaptam nyomorúsá­gos helyzetem okáról és útmu­tatást is, hogyan lehet rajta változtatni. — Ha hajlandó vagy ebből a cudar, minden oldalú elnyomás elleni aprólékos, nehéz és ve­szélyes munkánkból részt vál­lalni, gyere el máskor is — szólt hozzám a gyűlés befejez­tével a sejt vezetője, a pártunk politikájáért ma is becsülete­sen harcoló Posvanc Ferenc elvtárs. Kisebb megbízások elvégzése után a sejtben többször is meg­dicsértek, Ezen felbuzdulva, Csehszlovákia Kommunista Pártja V. kongresszusa alkalmá-, ból felvételemet kértem a Cseh­szlovák Kommunista Ifjúmun­kás Szövetségbe. Felvettek. Ez­után már a komszomolistákkal és a párttagokkal együtt ter­jesztettem a munkássajtót. A gyárak előtt, a kaszárnyák kö-. zelében, az utcákon, a tanoncis­kolákban és ahol csak lehető­ség adódott rá, mindenütt osz­tottam a kommunista párt Harc­ra szólító röplapjait. Részt vet­tem a kommunista plakátra­gasztási akciókban is, és azok védelmében, hogy az ellenfe­lek bérencei le ne téphessék. I. 17. Tüntettem a munkáért, kenyé­rért, szabadságért és a bérle­5 szállítások, munkáselbocsájtá­sok ellen. Tüntettem a Szovjet­uniót éltető és a nemzetközi 1971 szolidaritásunkat kifejezésre juttató manifesztációkon, a har­cos május elsejei felvonuláso­kon. Pénzt gyűjtöttem a párt­sajtónak a sztrájk és a nem­zetközi szolidaritási alapra. Egyik szervezője voltam 1929­ben Bratislavában annak a ta­noncsztrájknak, amely követel­te a kisipari tanoncoknak is a 8 órai munkaidő betartását, a munkaidő alatti elméleti okta­tást, tiltakozott a vasárnapi munka és a vasárnapi elméleti oktatás ellen és új tanoncis­kola felépítését kérte. A lieves agitáció közben a tanonciskola igazgatójának se­gítségével egy polgári ruhái vi­selő rendőr letartóztatott és a rendőrigazgatóságra kísért. Ott aztán röhögve pofoztak, gumi­botoztak, a szekrénysarkához verték a fejemet, (ahogy ők mondták, vörös komszomolistá­hoz illően) és bezártak. — Te köszönés nélkül mer­tél ide bejönni — gúnyolódtak. Annak a tanoncnak nevét kö­vetelték tőlem (Mészáros La­josnak hívták), akinek sikerült elfutnia. Nem árultam eil Ez volt a tűzkeresztségem, első „jutalmam" a munkásmozga­lomban való részvételemért. A java azonban éveken át, csak ezután következett. A legbrutá­lisabb 1930 május elsején. Amit akkor kaptam, az még a hét év­vel későbbi, a spanyolfronton ért sebesülésemnél is fájdalma­sabb volt. A büntetésem leteltével a Komszomol városi szervezete azt a megtisztelő feladatot bíz­ta rám, hogy a város magyar ajkú kommunista fiataljainak nevében ón üdvözöljem Kle­ment Gottwald elvtársat, aki a városi Vigadóban megtartott népgyűlésre jött Pozsonyba. Gottwald elvtárs érdeklődés­sel hallgatta magyar nyelven mondott szavaimat, szlovákra fordította és kezet szorított ve­lem. A népgyűlésen mondott szónoki beszédben válaszolt, il­letve foglalkozott is a fiatalok elnyomásával, szociális nyomo­rával. — Csehszlovákia Kommunista Pártja mindent megtesz a fia­talság helyzetének megjavítása érdekében, — de az eredmé­nyek eléréséhez a fiatalok — nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül — és az idősebb munkások összefogása kell! — mondotta. Nemsokára azután a kommu­nista párt területi titkárságá­nak kezdeményezésére elhatá­roztuk, hogy megmentjük azo­kat a fiatalokat is az erkölcsi szakadék széléről, akik nem találták meg a szervezett mun­kásosztályhoz vezető utat és éhségük, kétségbeejtő nyomo­ruk enyhítésére a koldulásban, a bűnözésben és a prostitúció­ban keresték a kiutat. Egyen­ként és csoportosan beszéltünk velük, míg végül is meggyőztük őket, hogyha összefogunk és tö­megesen követelünk állami se­gélyt, eredményt érhetünk el. A siker nemsokáig váratott magára. A kitűzött nap regge­lén a szokottnál is több, túlnyo­mórészt fiatalokból álló tömeg gyűlt össze a pozsonyi munka­közvetítő hivatal előtt. Felszó­lítottuk őket: Menjünk a Város­házára! Hattagú bizalmi kül­döttséget választottak, közöltük engem is. A városi tanács szo­ciális hivatala vezetőjének, dr. Kovácsnak elmondtuk, hogy mi nőtlen és hajadon fiatalok is állami segélyutalványokat köve­telünk, nem akarunk erkölcsi posványba süllyedni! Átadtuk neki azoknak a névsorát, akik­nek azonnal ingyenes meleg ételt, cipőt, lakást, higiéniai, művelődési és szórakozási le­hetőséget kértünk. Kovács dok­tor előbb tanácstalan volt, de a kívülről beszűrődő zaj halla­tára kitekintett hivatala abla­kán a Primáspalota előtti térre, s meglátva a válaszára váró, nyugtalankodó forradalmi han­gulatú tömeget, felvette a tele­fonkagylót, s kedvezően intéz­kedett. Követeléseinket rövid idő alatt teljesítették. A szórakozásról, a sportról, a szocialista kultúra ápolásáról és terjesztéséről sem feledkez­tünk meg. Vasárnap és ünnep­nap kedélyes délutánokat ren­deztünk a munkásotthonban. Ezeket a felejthetetlenül ked­ves összejöveteleket, nemcsak népjáfékokkal töltöttük, hanem forradalmi munkásdalokat és népdalokat tanultunk, énekel­tünk. Ha kedvező volt az idő, kirándulásokat szerveztünk a pozsonyi lóversenytérre, a Far­kastorokba, Dévénybe, a Kis­Kárpátokba stb. Hármas-négyes rendekbe sorakozva, forradalmi indulókat zengve meneteltünk a kitűzött hely irányába. így is magunkra vontuk a járókelők és a kirándulók ezreinek figyel­mét. Az ilyen kirándulások si­kerét gazdag programmal biz­tosítottuk. Voltak, akik a tár­sasjátékokat választották, a fia­talok pedig a röplabdát, a lab­darúgást, úszó- és futóversenyt és a más sportversenyeket ré­szesítették előnyben. Hogy mily nagy jelentőséget tulajdonított a párt az ilyen tömegkirándulásoknak, ml sem bizonyítja jobban, minthogy nemcsak olyan jelentős appará­tusi dolgozó, mint a mindenki által ismert Róth Imre mérnök, hanem még az akkori idők egyik legközkedveltebb népve­zére (ha idejéből tellett) Major István is eljárt és politikai tá­jékoztatót is tartott. Az egyik ilyen kiránduláson a Kis-Kárpátokban Balázs Béla, a neves magyar színpadi- és filmrendező, a berlini munkás­színpadok igazgatója is meglá­togatott bennünket. Beszélt ne­künk a munkásszínpadok kül­detéséről, a forradalmi színját­szás szépségéről és harcra mozgósító hatásáról. Az érdek­lődést tanúsítók közül néhá­nyunkat kiválasztott, s a hely­színen foglalkozott velünk. Hangsúlyozta az előadandó anyag megválasztásának fon­tosságát, elmagyarázta a szín­padi mozgástechnikát és a ki­fejezések módját. Nagy visszhangja volt ezután a Vörös Barátság színjátszó csoportja előadásának, mely Gorkij „Anya" című regényé­nek színpadi változatát mutat­ta be Barta Lajos író rendezé­sében. Egyéb kulturális tevékenysé­günk során proletárköltők ver­seit és saját kollektív szerze­ményünket szavaltuk. Hatáso­sak voltak kórusjeleneteink, valamint énekkarunk munkás­és népdalbemutatói. Pozsonyon kívül Diószegen és Somorján is felléptünk. A Csehszlovák Kommunista Ifjúmunkás Szövetség tagjai és a munkásmozgalomba általunk is* bevont fiatalok tízezrei Cseh­szlovákia Kommunista Pártjá­nak vezetésével a burzsoázia uralkodásának egész idején az élet minden szakaszán — vál­lalva a vereségeket, a megaláz­tatásokat, a börtönt — az élvo­nalban vették ki- részüket az osztályharcból. A proletár nemzetköziség szelleméből adódó kötelessé­geknek is eleget téve, sokan már 1936—1939-ben az interbri­gádokban fegyverrel kezünkben részt vettünk a spanyol nép szabadságharcában. Közvetlen ezután a második világháború frontjain harcoltunk a gyűlölt fasizmus ellen. Derekasan ki­vettük részünket a Szlovák Nemzeti Felkelésből és a ha­zánkat felszabadító harcokból, amelyekben sokan közülünk egészségüket, testi épségüket és legdrágábbat, az életüket is fel­áldozták a szabadságért. De akik élve maradtunk, azt mond­juk, megérte! Az embertelen, a végsőkig ki­zsákmányoló tőkés társadalmi rendet a néppel és a nagy Szovjetunió segítségével meg­döntöttük. Az ellenség által elénk gördített minden akadály és nehézség ellenére is, lépés­ről lépésre sikeresen építjük azt a társadalmi rendet, ame­lyet Csehszlovákia Kommunista Pártja 50 évvel ezelőtt célul tűzött ki — a szocializmust. SZÁRAZ JÓZSEF Március 6-i számunkban közöltük, a Szóljon hozzá... címft akció első kérdését: Mi nem tetszik Önöknek üzleteinkbeá és hogyan képzelik el az ideális vásárlást? Szerkesztőségül* — más lapokhoz hasonlóan — több levelet kapott, melyben olvasóink elmondják véleményüket az üzletekben tapasztalt helyzetről. Az akciót irányító bizottság — az egyes szeikesz­tőségek megbízott munkatársai — az elmúlt szerdán tájékoz­tatták a belkereskedelmi miniszter helyettesét az olvasók vé­leményéről és választ kértek a levelezők által feltett kérdé­sekre. A miniszterhelyettes válaszát a következő héten, szer­dai számunkban közöljük. Az alábbiakban olvasóink levelei­ből ragadtunk ki néhány véleményt. — Szép önkiszolgáló üzle­tünk van -f- írja Horváth Ist­ván Csallóközaranyosról (Zlat­ná nä Ostrove). Mivel az Oj Szóban olvastam, hogy a ve­vők is ellenőrizzék a kiszol­gálóik munkáját, elhatároztam, jobban körülnézek én is. Há­rom dolgot figyeltem meg és annyit mondhatok: nem tett jót az idegeimnek, amit ta­pasztaltam. íme: egyik ivap sorban álltunk a hentes előtt. Egy nyugdíjasféle idősebb em­berke 25 dkg szalámit kért. Rámutatott az egyik rúdra és megkérdezte: mennyibe ke­rül? A szalámi mellett ugyan­is hiába kereste az árcédulát. — Majd én megmondom: — szólt a pult mögül egy fiatal­ember. Persze annyit mondott, amennyit akart, inert az ösz­,szes szalámi árát egy papírra írták, amelyei ő tartott a ke zében. >1 vevők nem ismerik az egyes fajtákat, így a hen­tes tetszés szerinti árat mond­hatott: Én 70 dkg húst kér­tem. A fiatalember egy fa­kír mozdulatával a mérlegre dobta és. máris átadta. A cso­magolópapírra rá volt írva, hogy mennyit fizetek. Fur­csálltam a dolgot és megje­gyeztem, hogy sokat számolt. Érre ismét rátette az árut a mérlegre, melynek mutatója a kétsoros papír ellenére sem mutatott annyit, amennyit az árnak megfelelően mutatnia kellett volna. Kénytelen volt beismerni, hogy igazam volt. Kijelentette, hogy ő oldalról nézte a mérleget. Másnap is­mét elmentem az üzletbe. A fiatalember kenyeret és pék­süteményt árult. Kértem egy fonott kalácsot. Becsomagolta és ráírta: 4,50 korona. Hogy­hogy? — kérdeztem. Mióta ment fel a fonott kalács ára 3,50-ről 4,50-re? Megkértem egy másik kiszolgálót, erősít­se meg igazamat, hogy a ka­lács nem drágult meg. A ki­szolgáló áthúzta a 4,50-et és 3,50-et írt rá. A harmadik el­lenőrzést a múlt héten végez­tem. Kértem 1 kg fagyasztott halat. A kiszolgáló levágott egy 80 dekás darabot. Azt mondtam: ez kevés, kereken egy kilót kérek. Erre rádobott a mérlegre egy darabot, az­zal meg jóval több lett. Szó­vá tettem a dolgot, mire meg­jegyezte, hogy nem lehet el­aprózni az árut. Becsomagolta és ráírta: 19,50 korona. Sok­nak találtam ezt az összeget. Erre azt válaszolta, hogy 1 kg és 23 deka. Kértem, mér­je meg újra! Nem tett eleget kérésemnek. Erre visszadob­tam az árut. Ekkor odajött a főnöknő, megmérte a halat és kiderült, hogy 1,23 kg helyett 1,17 kg volt. Sok kicsi sokra megy. Kár, hogy szép üzletünkben ilyen esetek előfordulnak. Pr'ezchala József írja Tor­naijáról (Šafárikovo): „Néze­tem szerint a legnagyobb fo­gyatékosságok a kiszolgálás terén mutatkoznak. Számtalan­szor előfordul, hogy a kiszol­gáló kelletlenül nyúl másod­szor vagy harmadszor a polc­ra, ingerülten beszél a vásár­lóval, de előfordulnak olyan esetek is, hogy nem őszinte a kiszolgáló. Helyesnek tarta­nám, ha üzleteinkben bevezet­nék „A vásárló mosolyáért" elnevezésű versenyt. Ezt úgy képzelem el, hogy a panasz­könyv mellé kifüggesztenének egy füzetet, melybe a vásárló beírhatná: melyik elárusító­val mikor és miért volt elé­gedett. Nézetem szerint ezzel a versennyel nagy mértékben szorgalmazhatnánk az udvari­as kiszolgálás meghonosítását. Az üzletvezető pontozhatná'is az elárusítókat és a hónap vé­gén az az eladó kapna pré­miumot, aki a legtöbb pon­tot kapja." — Ahol erre lehetőség nyí­lik, étkezdéket kellene nyitni a nyugdíjasok részére — írja Schmidt Ferenc bratislavai olvasónk. Majd így folytatja] Ezekben az étkezdékben na­ponta legalább egyszer kia­dós, meleg ételt kaphatnának: a nyugdíjasok, akiknek csak a rezsi-költséget kellene megr téríteniiik. Mi, idős nyugdíja­sok — néhány kivételtől el­térően — diétázunk. A ven­déglőben pedig egy diétás ebéd 12 koronába is belekerül. Ezt az összeget a nyugdíjból nem tudjuk fedezni. Van ínég egy javaslatom: engedjék meg a nyugdíjasoknak, hogy üzerrii konyhákon is étkezhessenek! Zsígárdról (Žiharec) Klinc­ko Izabella küldött levelet szerkesztőségünknek. A többi között ezt írja: „Több alka­lommal kértem negyed kenye­ret, mivel egyedül álló nő va­gyok és ha nagyobb kenyeret vásárolok, rámszárad. SÁjnos Zsigárdon csak fél kenyeret adnak. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt kifogásolom. A többiek és a magam nevé­ben kérem: intézzék el, hogy vásárolhassunk negyed kenye­ret, mert a környéken minde­nütt kapni, csak nálunk nem." — Nézetem szerint az el­árusítóiknak nem szabadna éreztetniük a vevőkkel aa apró-cseprő vagy szolgálati bosszúságaikat — írja Lukács József né a dunaszerdahelyi já­rásból (Dunajská Streda). A vásárló nem tehet arról, ha az eladó „összezördült" a főnölt­kel vagy — ahogy mondani szokás — bal lábbal kelt fel. Az elárusító legyen kedves, barátságos, türelmes. Ne te­gyen különbséget a vevők kö­zött. Lüley Lajos Töhölröl (Teh­la) írja: „Nemrég a nyitrai járás egyik üzletében Azboral nevű vegyszert szándékoztam vásárolni. Az önkiszolgáló üz­let polcain keresem, keresem a vegyszert, de sehol se talá­lom. Megkértem az egyik el­árusítót: mutassa meg, hol raktározzák az Azboralt?! Szó nélkül távozott, majd kis idő elteltével behozott egy 8—10 literes pléh dobozt és megkér­dezte: akarom-e? • Mondtam, hogy ilyen vegyszert szeretnék vásárolni, de nem ennyit. Egy-két liter elég lenne. A z elárusító nem szólt hozzám többel, én pedig mérgesen távoztam az üzletből. És még valamit: előfordul­hatnak olyan esetek, hogy a vevő által keresett áruval nem szolgálhatnak az üzletek. Ilye* esetben az elárusító mondja meg, mikor kapnak árut, mi­kor érdeklődjön ismét avevö._ — Lenne egy javaslatom, amelynök gyakorlati megvaló­sítása megkönnyítené a városi asszonyok életét — írja Czet li Petemé Sárosjalváról. Le­hetővé kellene tenni, hogy a munkába induló asszony reg­gel megrendelhesse az üzlet­ben a szükséges élelmet és délután munkából iövet csak fizetnie kellene. k » t Több olvasónk szóvá tette, hogv sok esetben „sógorkoma­ság" tapasztalható az üzletve­zetők és az ellenőrök között. Tanúi lehetünk annak, hogy az ellenőrzést végző szervek kép­viselői nagy „szevasz pajti­kám" kiáltással nyitnak be az üzletbe. Az ilyenfajta parolá­zás után azután elgondolható, hogy milyen ellenőrzésre ke­rülhet sor. Mások a bővebb áruválasztékban látják az üz­leti tevékenység további javí­tásának lehetőségét. Mához két hétre ismét levélszemlét közlünk. Aki olvasóink közül szeretne hozzászólni a keres­kedelem problémáihoz, Írja meg szerkesztőségünknek ja­vaslatait, észrevételeit. Min­den hasznos tanácsot öröm­mel Jogadunk.

Next

/
Thumbnails
Contents