Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-07 / 5. szám, csütörtök

Miről ír a ©@npflBAfl Jurij Zsukov, a moszkvai Pravda hasábjain Laird amerikai hadügyminiszter délkelet-ázsiai útjával foglalkozva megállapítja, hogy az Egyesült Államok valószínűleg az indokínai háború újabb eszkalációjába bonyoló dik. Laird hadügyminiszter ugyanis — amint azt a New York Times megállapítja — kijelentette, hogy a párizsi béketárgya lások stagnáclőja esetleg okot adhat a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni bombatámadások felújítására. Tény, hogy az Egyesült Államok képviselői és általában az amerikai sajtó az utóbbi időszakban fokozza kampányát a demokratikus Vietnam ellen. Sőt, egy egész sor fenyegető kijelentés is elhangozott már, amelyet a Pentagon militarista körei többek között azzal is alátámasztanak, hogy a Vính Bac Bo öböl térségébe vezényeltek át három repülőgép-anyahajót. Természetesen ebben az esetben amerikai részről zsarolási szándék is megmutatkozik, bár Washingtonban jól tudják, hogy Indokína népét nem lehet megfélemlíteni. Nixon elnök fenyegető kijelentései viszont azt bizonyítják, hogy teljes mértékben csődöt mondott az Egyesült Államok ún. „vietnamizációs" politikája. Kiderül, hogy a víetnamizáció tulajdonképpen a hadipari komplexum céljait szolgálja. m m A Német Szocialista ligységNEIESDEUTSCHIAKD P

á

n központi sajtóorgánuma egyik legutóbbi számában vezércikket szentel a Német Demokratikus Köztársaság politikai vonalvezetésének, illetve az NDK politikája távlatainak. A vezércikk leszögezi, hogy az NDK politikáját mindenekelőtt az ország szocialista társadalmi berendezkedése határozza meg. A Német Demokratikus Köztársaság, testvéri szövetségben a Szovjetunióval, valamint a Varsói Szerződés tagállamaival, elsősorbari azért száll síkra az európai biztonsági értekezlet öszszehívása mellett, hogy békét, tehát kedvező feltételeket teremtsen a szocialista társadalomépítés számára. Az NDK békepolitikájának alapvető tényezői ökonómiai, politikai és nem utolsósorban katonai jellegűek, amelyek az ország biztonságát hivatottak szolgálni. Ez a politika feltételezi, hogy az NDK szoros szövetséget tartson fenn továbbra is a szocialista országokkal és általában a világ antiimperialista erőivel. A vezércikk hangsúlyozza, hogy ez a békepolitika teljesen összhangban van az ENSZ alapokmányával és elfogadott dokumentumaival. De ennek a politikának a helyességét bizonyítja az is, hogy a Német Demokratikus Köztársaság egyre' nagyobb nemzetközi elismerést'vív ki. A Francia Kommunista Pán mm 'A ' lapja, az Humanité egyik legHllTin/1 Wlffi utóbbi kommentárjában leszö••Muawaacwv gezi, hogy a kommunisták és altalában a kommunista mozgalom számára teljesen idegen az antiszemitizmus. A kommentátor foglalkozik azzal a kampánnyal, amelyet az utóbbi hetekben a cionista és imperialista propaganda indított a Szovjetunió ellen. Tarthatatlan álláspont antiszemitizmusról beszélni a leningrádi per kapcsán. A kommentátor leszögezi, hogy itt nemzetiségi és vallási hovatartozásuktól függetlenül géprablásokról volt szó, s maga Izrael követelte korábbi nyilatkozataiban a repülőgéprablók*példás megbüntetését. Természetesen abban az esetben, amikor az El A) repülőgéptársaság gépeiről volt szó. Ugyanakkor a cionisták gyakran hangoztatják, hogy minden zsidónak joga van Izrael államban élnie. Ezzel egyidőben azonban nem ismerik el a palesztinaiak vitathatatlan jogát hazájukra. A cionista kampányt figyelemmel kísérve hangzatos jelszavakra bukkanhatunk; igazságot, szabadságot követelnek lépten-nyomon e propagandahadjárat bajnokai. Viszont végképp nem törődnek azzal, hogy a megszállt arab területeken immár harmadik esztendeje éppen Izrael sérti meg a nemzetközi jog alapvető szabályalt. A kommentár megjegyzi, hogy pont abban a pillanatban, amikor Golda Meir izraeli miniszterelnök-asszony és kormánya dühödt szovjetellenes kampányt indított, az izraeli hadsereg Libanon elleni támadása húsz emberáldozatot követelt. Hasonló bűncselekményekre Izrael részéről gyakorta kerül sor s ezekért elsősorban a Tel Aviv-i kormányt terheli felelősség. £r Mmh ai 1971 L 7. Jean-Claude Pomonti, a Le Monde saigoni tudósítója arról számol be, hogy a dél-vietnami bábkormány a jövőben még fokozottabban függ majd az Egyesült Államoktól. Bár az elmúlt esztendő — a tudósító véleménye szerint — ilfem végződött a legrosszabbul Thleu elnök számára, a jövő nem sok jót ígér. A múlt esztendőben ugyan mind Saigonban, mind Washingtonban a békéről beszéltek, de elsősorban a háborút folytatták. S éppen ezért nem panaszkodhatnak a saigoni vezetők, hiszen Nixon egy pillanatra sem vonta meg tőlük támogatását. Sőt, Ky alelnököt novemberben rendkívül szívélyesen fogadták a Fehér Házban. Néha ugyan szóba került Khíem tábornok leváltása, viszont komolyan senki sem gondolt arra, hogy valaki más lépjen a helyébe. Tény viszont az ls, hogy mind a Vietnami Demokratikus Köztársaság, mind a dél-vietnami ideiglenes forradalmi kormány kérte a három szóban forgó politikus leváltását, ez viszont süket fülekre talált. Nixon elnök meghátrált a vezérkar előtt és engedélyezte a kambodzsai beavatkozást, valamint a Vietnami Demokratikus Köztársaság elleni légitámadások felújítását. Nos, a saigoni vezetők valóban nem kérhettek ettől többet. Ezzel szemben az 1971-es esztendő elsősorban gazdasági vonatkozásban rő majd egyre súlyosabb terheket a saigoni rezsimre. Bár az elmúlt esztendőben sikerült befagyasztani a további áremelkedéseket, az egyre súlyosbodó inflációs jelenségek immár nehezen tartóztathatók fel. Mindez érthetővé válik annak az egyetlen adatnak az ismeretében, amely szerint a saigoni rendszer több mint egymillió katonát tart fegyverben. Az országnak tulajdonképpen nincs kivitele — leszámítva tán a mezőgazdaságot — így tehát teljes mértékben a behozataltól függ. Az amerikai gazdasági segélynyújtás 1970-ben elérte a hétszázötven millió dollárt. Az amerikai gazdasági szakértők szerint Washingtonnak ezt a segítséget tíz esztendeig kellene folyósítania, hogy a dél-vietnami rezsim önellátóvá váljon. A kommentátor feltételezi, hogy az amerikai csapatok fokozatos kivonása esetén a Dél-Vietnamban maradó egységeket a Da Nang, Cam Canh és N ha Trang térségében elhelyezkedő támaszpontokra, esetleg a főváros körzetében lévő Long Binh-i, illetve Bien Hoa-i támaszpontokra dlszlokálják. Ez viszont anynyít jelent, hogy az ország nagyobb részét a saigoni zsol'dos hadseregnek kellene ellenőriznie. Nos, ez kemény diót jelent a bábkormány számára, amely mindent megtesz annak érdekében, hogy legalább lassítsa a csapatkivonások ütemét. Skt/beizMáraAifaó Miért nem javítják meg az utakat? Ax Űj Szó szeptember 3-i számában megjelent cikkünkben Jakab Sándor olvasónk levele alapján foglalkoztunk a Nagykapos — Szirénfalva (Veiké Kapušany — Ptrukša/ közti út rossz állapotával. Olvasónk panasza alapján megírtuk, hogy ezt a harmadosztályú utat 1954ben építették, azóta azonban jóformán senki sem törődik vele, holott az úton naponta több mint 15 autóbuszjárat közlekedik, tehát eléggé nagy megterhelésnek van kitéve. Éppen ezért megjegyeztük, legalább annyira törődhetnének az út karbantartásával, hogy betöttenék a gödröket kaviccsal. Kritikánkra a Trebišovi fúrási Nemzeti Bizottság közlekedési osztálya válaszolt. Válaszukban közlik, hogy cikkünk alapján ellenőrizték az említeti útszakaszt s megállapították, hogy at út valóban nagyon megrongálódott, különösen tavasszal, a rossz időjárási viszonyok következtében. Az egész útszakasz javításra szorul, mivel az út alaprétege már nem felel meg a mai nagy forgalom követelményeinek. Tekintettel azonban a tervezési és a pénzügyi, valamint a fontossági sorrendre, az út újjáépítése nem 'szerepel az 1970—1975 évi beruházási tervekben. 1970-ben az elemi csapások (árvíz) okozta károk helyrehozása keretében a jnb újjá akarta építeni az utat, azonban anyagi eszközök hiányában ezt nem tudta megvalósítani. A jnb közlekedési osztálya a kerületi útkarbantartó vállalat, útján biztosítja, hogy az újjáépítésig fokozott gondot fordítanak az út karbantartására, s ennek eredményeként az út állapota nem veszélyezteti a közlekedés biztonságát. Megköszönjük a Trebišovi Jnb közlekedési osztályának válaszát és intézkedéseit, s mint Jakab Sándor olvasónk legutóbbi levelében írja, az említett útszakaszt valóban megjavították; a gödröket betöltötték kaviccsal. Mikor lesz víz? Az Oj Szó 1970. december 3-1 számában e rovatunkban „Ahol csak ritka vendég a víz" című cikkünkben Szűcs fózsefné nagykaposi (Veľké Kapušany 12. bl. 3.) olvasónk panaszával foglalkoztunk. Olvasónk levele alapján megírtuk, hogy a városban általában, de különösen a magasabb helyeken levő s az emeletes házakban nagy a vízhiány, s a csapokból csak a késő éjszakai órákban folyik a víz. Legalábbis olyasmi, amit kénytelenek ugyan víznek nevezni, viszont valójában olyan sárgás folyadék, amely nemcsak ivásra és főzésre alkalmatlan, hanem mosásra és tisztálkodásra is. És erre is éjfélig várniuk kell, mivel — mint már említettük — az emeletes házakban csak ilyenkor van víz, s olvasónk egy blokkház második emeletén lakik. (Nem a harmadikon, ahogy előző cikkünkben tévesen irtuk). De hogyan állhatott elő a városban ilyen helyzet, és az illetékes szervek milyen intézkedéseket tesznek a tarthatatlan helyzet megjavítására? — lényegében erre a kérdésre kértünk választ a Nagykaposi Városi Nemzeti Bizottságból? A városi nemzeti bizottság elnöke rövid néhány napon belül válaszolt. Megállapítja, hogy a vízvezeték-hálózatot még 1964ben kezdték el építeni, és a terv szerint 1967-ben kellett volna befejezni. Az építkezés beruházója a Kelet-Szlovákiai Vízvezeték és Kanalízácíós vállalat Košice, építője pedig a Košicei Intinierske stavby ŠTAŠ 001 Michalovce. A vízszűrő állomást Lekárovcén építették, de az építkezést különböző nehézségek miatt nem fejezték be. A vajáni (Vojany) hőerőmű építését irányító kormánybizottság határozata értelmében a vízvezeték hálózatot 1970 október 15-én kellett volna átadni. A kitűzött határidőt azonban most sem tartották be, és az 1970. november 27-i ellenőrzéskor az építővállalat kormányfeladatként kapta, hogy december 10-ig fejezze be központifűtés szerelését, 1970. december 24-ig pedig az egész építkezést. A központi fűtés szerelése közben felmerült nehézségeket a jnb és a vnb segítségével kiküszöbölték. Az eddig használt ideiglenes vízszűrő és szivattyúberendezés már nem képes ellátni funkcióját, s eüért van az, hogy a második emeleten és a fentebb levő lakásokban csak éjjel, a csökkentett vízfogyasztás idején van víz. Most pedig idézzük a vnb-elnök levelének befejező sorait: „A városi nemzeti bizottság bízik abban, hogy az építővállalat betartja a kormánybizottság által kitűzött határidőt, azaz 1970. december 24-ét és Nagykapós minden polgárát ellátja vízzel." A vízvezeték-hálózatot, illetve a vízszűrő- és szívattyúberendezést építő vállalat valóban kellemes karácsonyi ünnepeket szerzett volna Nagykapos lakosságának, ha betartja a kitűzött határidőt. Sajnos, nem így történt! A vállalat most sem tartotta be a határidőt, nem tett eleget köteleségének. Nagykapos ma is vízhiánnyal s a már fent említett nehézségekkel küzködik. Ez pedig tarthatatlan állapot. Éppen ezért most máikénytelenek vagyunk megkérni a Trebišovi Járási Nemzeti Bizottság népi ellenőrzési bizottságát, tegye meg a szükséges intézkedéseket, hogy záros határidőn belül üzembe helyezzék a nagykaposi vízszűrő-, és szivattyúberendezést, illetve szerezzen érvényt a kormánybizottság e kérdésben hozott határozatának, s intézkedéseiről, valamint- azok eredményeiről szerkesztőségünket értesíteni szíveskedjenek. A kocsma, az üzlethálózat esa Ezt a cikket azzal kezdem, amivel Morovics Lajos olvasónk, a nemesócsai (Zem. Ofőa) művelődési ház igazgatója elnézést kérő megjegyzésként levelét befejezte. Ugyanis ezt írta: „Bocsánatot kérek a szerkesztőségtől, de a kocsmaszaporulat lassan már az idegeimre megy ..." De lássuk ' a levelet, amely kellő magyarázatot ad olvasónk e megjegyzésére. Morovics Lajos levelét — melyet még december közepén kaptunk — kissé gúnyosan azzal kezdi, hogy repeső szívvel értesül róla s egyben tudtunkra adja, hogy nem egészen másfél hónap alatt már a második nagy teljesítményű vendéglátóipari létesítményt adták át az építők Gúta (Kolárovo) lakosainak. Mint írja, alig egy hónappal azelőtt nyílt meg az Aranykalász vendéglő (erről az Oj Sző november 26-i számában a „Tudósítóink írják" című rovatunkban mi is hírt adtunk), nemsokára pedig a Jánošík-étterem nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. Mindkét vendéglő építői nagyon szorgalmasan dolgozhattak, hiszen az építkezést jóval a határidő előtt befejezték. Bár Gúta 12 ezer lakosa eddig is csak 12 vendéglő között válogathatott s ezenkívül további nyolc olyan létesítmény van, ahol azonnali fogyasztásra alkoholt mérnek, mégis nagy szükség lehetett az említett két új vendéglőre, ha már az építők olyan nagy szorgalommal dolgoztak rajta. „Valamivel furcsább azonban — folytatja gondolatmenetét Morovics elvtárs —, hogy a város „Pavúk" nevű negyedében, ahol kb. 3000 ember él, bejártam 2— 2,5 km-es utat, mire élelmiszerüzletet találtam, ugyanakkor kb. 300 méterre egymástól két kocsma is van, — munkaidő alatt tömve emberekkel". Morovics Lajos további tényeket sorakoztat fel. Megírja, hogy a mozielőadásokon kívül nincs kulturális élet, mivel nincs hol tartani. A gútai művelődési ház építésén az is örömteli eseménynek számított, hogy éjjeli őrt tudtak szerezni. A város néhány kövezett, illetve szurkozott utcáján kívül földutak vannak, ami azt jelenti, ha történetesen esik az eső, sárban kell járni. Mindezek és több más ténf alapján Morovics Lajos arra kéri a Gútai Városi Nemzeti BizotU ság vezetőit, hogy többet törődjenek a ma tennivalóival, egy időre állítsák le a Jednota kocsma-hálózatának bővítését, s au így felszabadult eszközöket a felsorolt problémák megoldására fordítsák, mivel nem szeretné, ha Gúta „kocsmavárossá" fejlődne. Eddig Morovics Lajos elvtárs levele, amely után minden kommentár nélkül pontot is tehetnénk, hiszen mondanivalója kerek egész. Hogy mégsem teszszük ezt, ennek az az oka, hogy levelének több kitételével nem tudunk egyetérteni. Kezdjük a kocsmák, vendéglők és más vendégipari létesítmények építésével. Valóban, ha csak az Oj Szót tekintem is át, akkor is szembetűnő, hogy a városokban, a falvakban az utóbbi időkben szembetűnően megszaporodott az új vendéglők száma. Az a kérdés most már, hogy ez jó, vagy rossz? Hova, melyik kategóriába könyveljem el? Nehéz volna erre egyértelmű választ adni. Ugyanis — legalább is véleményem szerint — mind a városokban, mind a községekben a kulturált vendéglátóipar szerves tartozéka a kulturált életnek, emberi életmódnak. Nem tudom, ki hogyan van vele, de más dolog egy szépen berendezett, tiszta vendéglőbe belépni, mint egy ócska lebujba. A kisvárosi, a falusi kocsmák zöme sajnos, még mindig joggal viseli „a kis piszkos" a „füstös" és más ehhez hasonló s nem éppen megtisztelő jelzőket. És azt hiszem nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a vendéglő vagy kocsma színvonala eléggé meghatározza a vendégek magatartását is. Véleményem szerint Gútán sem az a baj, hogy új vendéglőket építenek, hanem az, hogy más, létfontosságú létesítmények építése vontatottan halad. Sajátos jelensége Gútának éppúgy, mint a többi kisvárosnak — kevés kivételtől eltekintve az is —, hogy a kereskedelem centralizált, vagyis hogy az üzletek zömmel a város központjában vannak, ezzel szemben a vendéglátóipar decentralizált, vagyis alkalmazkodva az igen tisztelt közönség „szükségleteihez" jóformán minden utcasarkon található egy kocsma. Ez mindenesetre olyan jelenség, amelyen sürgősen változtatni kell. S ez annál is inkább keresztül vihető, mivel mind az élelmiszerüzletek, mind a vendéglők a Jednotához tartoznak. Gútát az 1965-ös árvíz lényegében romba döntötte, úgy hogy a várost teljesen újjá kell építeni. S anélkül, hogy az újjáépítés során előfordult kisebb-nagyobb hibákat mentegetni akarnánk, vitathatatlan, hogy a gútaiak jelentős sikereket értek el az építkezés terén. De éppen az esetleges további hibák elkerülése végett nem árt megszívlelni a kritikai megjegyzéseket, s ezért a Gútai Városi Nemzeti Bizottság figyelmébe ajánljuk Morovics Lajos észrevételeit. BATKY LASZLO