Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-26 / 21. szám, kedd

HÚSEVŐ NÖVÉNYEK A csapdaként működő, rovarfogó növények régóta felkeltették mind a botanikusok, mind a laikusok érdeklődését. Rengeteget Írtak róluk, részletesen foglalkoztak a morfológiájukkal, a csapdaszerkezetek „ravasz" berendezésével, de legfőképpen a búsevő jellegükkel. Mert ez igazán csodálatos és érdekes, hiszen klorofilltartalmú virágos növényekről van szól Az természetesen régóta közismert, hogy bizonyos gombák állatokon élősködnek, és az is, hogy vannak más, növényeken élősködő színtelen, virágos növények (pl. szádorgók). Azok a zöld színű, virágzó növények, amelyekről az alábbiakban szó lesz, fotoszintetizáló tevékenységük mellett megfognak, megölnek és „megesznek" állatokat. Éppen ezzel keltettek különös figyelmet. A legérdekesebb talán a Dionaea muscipula, a Vénusz-légycsapó, amely Észak-Amerikában, a Carolina állam mocsaras parti síkságain él. De érdekes a vízben alámerülve élő úszó tömlőfü vagy rence (utriculariaj is, amelynek apró hólyagszerű csapdái kisebb vízi állatokat fognak meg. Kancsó alakú „passzív" rovarfogó csapdája van a sarraoeniának és a nepenthesnek. A harmatfű (drosera) levelein ragadós mirlgyszorök és hosszabb tapogatók (tentaculumok) vannak, hasonló módon „működik" a hízóka (pinguicula) is. A Vénusz-légy csapó működése valóban meglepő. Szinte drámai módon fogja meg a rovart, a levele csapdaként zárja be az áldozatot, ez a csapda meglepő érzékenységgel és gyorsasággal működik. A növény emésztőváladékot termel, ezzel megöli és megemészti a bezárt rovart. Teljesen mégsem emészti meg az állatot, mert ismerünk egy olyan hangyafajt is, amely bemászik a „csapdába", és a már megemésztett rovar földi maradványalt kihordja onnan, jeléül annak, hogy a csapdában nemcsak az emészthetetlen kitinburok marad meg, hanem más — a hangyának még hasznosítható — tápanyag is. . A harmatfűfélék (Drosera) az egész világon elterjedtek, és sok fajukat ismerik. Leveleiken mirigyszőrök és hosszabb tapogatók vannak, a tapogatók csúcsain bunkószerűen kiszélesedő képletek vannak, amelyekhez a rovar hozzátapad. Ilyenkor a szomszédos tapogatók is odahajlanak, sőt, a levél lemeze is begörbül, és magába zárja a rovart. A mirigyek emésztőnedvet választanak ki, a harmatfűfélék így „eszik meg" a rovart. Közülük legelterjedtebb a kereklevelű harmatfű, a Drosera Rotundifolia a Kárpát-medencében is honos. A Drosera filiformisnak igen karcsúak és egyenesek a levelei, számos rovarfogó tapogatóval. E levelek — inkább hasonlítanak a pálcákhoz, mint a közönséges levelekhez — 30—40 centiméteresre is megnőnek. Ez a növény olykor annyi rovart fog, hogy a „rovar-hullák" szagát, a bomló, rothadó szerves anyag szagát több méterre is megérezni. Ez a szag újabb rovarokat vonz a növényre. , Sokféle érdekes rovarfogó növény van, a legkiemelkedőbbek közé tartoznak a Sarraceniák, amelyek Észak-Amerikában honosak. Igen szépek, nagy, magános virágaik vannak, amelyek egy-egy szár tetején bókolnak. Némelyik sárga, mások a piros szín változatos árnyalataiban játszanak a rózsaszíntől a bíborvörösig. Amikor a szirmok lehullanak, a szép színű bibék teljes pompájukban láthatókká válnak, és színeiket megőrzik egészen a termés beéréséig. A húsos bibék oly díszesek, hogy aki nem botanikus, gyakran sziromnak véli őket. A növény rovarfogó működése, amint azt a késői levélfejlődés mutatja, nincs összefüggésben a beporzással. A különféle sarraceniafajok levelei elég nagy mértékben különböznek egymástól, csupán egyben van közös vonásuk: tömlőszerű kancsóvá alakultak. A Sarracenia purpurea a rovarfogó növény klasszikus példája. Vízszintesbe hajló levelei a csapadék és a rovarok számára egyaránt nyitottak. A csőszerű kancsó szélén szőrzet van, a kancsóka széle azonban teljesen sima és sikamlós. Ez a sima és sikamlós bőrszövet-réteg levezet a kancsóka mélyén levő folyadékba, a rovar menthetetlenül belecsúszik ebbe. A sikamlós réteg végén — rendszerint már valamivel a folyadék felszíne alatt — újabb szőrök vannak, s ezek hegye lefelé irányul. Ez már a valóságos csapda, amely megakadályozza, hogy a kancsókába esett rovar szárazság esetén, amikor a kancsókában kevés a folyadék, kimásszék. A Sarracenia minor kancsókája íelfelé áll. Fedeles, ez a berendezkedés megakadályozza, hogy az eső beléessen, csak annyi csapadék juthat be, amennyit a szél oldalról belefúj. Az esővíz tehát nem szükséges a növénynek azért, hogy a rovart megemésztő folyadékot „elkészítse". Hetekig tartó szárazság esetén is a növény maga gondoskodik arról, hogy a kancsókában elegendő emésztő folyadék legyen. E rovarfogó növények kancsójának nedvében több rovarfaj lárvája él. Egyesek közülük a növénv, élő patenchimájából táplálkoznak. Vannak közöttük lépkék és molyok, valamint húslegyek. Egy-egy levélben általában egy-egy lárva él, és feltáratlan még, hogy miképpen szabályozza például a húslégy azt, hogy egy-egy sarracenia levélbe csak egyetlen lárva jusson. A lárvák — illetve a legyek — és a növény életciklusa szemmel láthatóan összefonódik, ámbár együttélésük mechanizmusa még nem egészen tisztázott. A húslégy akkorra fejezi be fejlődését, amikor a növény levele már elszáradt — a sarracenia ekkor virágzik. Valószínűleg a beporzásban van szerepe, mert a virágzás időszakában e növények körül sok húslégy látható. Egy másik megoldatlan kérdés: vajon szükségük van

:e az állati szervezetből felszívott nitrogénre a rovarfogó növényeknek? Egyes rovarfogó növények ugyanis jól szaporíthatók „fogságban", vagyis növénykertekben. A kísérletek azt bizonyítják, hogy e növények a talajból is fel tudják venni a fejlődésükhöz szükséges nitrogént, és évekig tarthatók anélkül, hogy rovart fognának. A sarracenia-fajokhoz tartozó növények egyébként nem nagyon kényesek, ellentétben a Vénusz-légycsapóval, az ugyanis rendkívül kényes, és a megművelt földek közelében kipusztul. Sőt, még természetes környezetében is sok veszély lenyegeti, például egy gombafaj, amely előidézi a fekete rothadást, és ezzel elpusztítja a növényt. A szép és érdekes rovarfogó növények tartása egyre jobban terjed mind a növénykertekben, mind a nővénykedvelők magánkertjeiben. Küzdelem a vírusbetegségek ellen Az antibiotikumok felfedezése új korszakot nyitott a fertőző betegségek ellen vívott küzdelemben. Sajnos, korunk e „csodaszerei" csak a baktériumok ellen hatásosak, a vírusok ellen azonban nem. A vírusok a mikrovilág különös lényei. Csak akkor válnak veszélyessé, ha az élő sejtbe behatolnak. De nemcsak ez' nehezíti meg az ellenük vívott harcot, hanem az is, hogy a vírusok képesek a sejt életének legrejtettebb folyamatait is megváltoztatni. Csak akkor pusztítják el a sejtet, amikor már élettevékenységének finom mechanizmusát megzavarták és a sejt valamennyi tartalékát felhasználták saját szaporodásukhoz, osztódásukhoz. Ezért tehát a vírusfertőzések ellen csak a sejtek szintjén lehet harcot vívni. Az utóbbi évtizedekben sok száz anyagot próbáltak ki a vírusok ellen. Százakra rúg azoknak az anyagoknak a száma is, amelyekkel megpróbálták elnyomni, megakadályozni a vírusok osztódását. Az alapos kutatások azonban kimutatták, hogy ez csak annak a sejtnek a megsebzésével lehetséges, amelyben a vírus osztódik. A védekezés szempontjából döntő kérdéssé lépett elő a normális és a vírus által megtámadott sejt bioszintézis folyamatai közötti különbség felismerése. A Szovjetunióban jelentős tudománvos erőket összpontosítottak a probléma tanulmányozására. Az Ordzsonikidzéről elnevezett gyógyszervegyészeti tudományos kutatóintézetben végzett hosszú kutatások eredményeként klinikai alkalmazásra ajánlják az oxolin nevű új gyógyszerkészítményt, amely a szem, a bőr és a felső légutak vírusbetegségeinek kezelésére alkalmas. A Szovjetunió Ivanovszkijról elnevezett víruskutató intézetében az elmúlt években több olyan készítményt kísérleteztek ki, amely gátolja a dezoxiribonukleinsavat (DNS-t) tartalmazó vírusok osztódását, szaporodását. Ehhez a víruscsoporthoz tartozik például a himlő és több más súlyos vírusbetegség kórokozója. A megtámadott sejtek biokémiai folyamatail tanulmányozva, a szovjet kutatók megállapították, hogy a vírusinfekció növeli bizonyos enzi mek aktivitását, ami közvetlenül összefügg £ sejt és a vírus nukleinsavainak felépülésével szintézisével. Ezért elméleti következtetései alapján két olyan szert jelöltek ki a vírusbeteg ségek elleni kipróbálásra, amelyek hasoniítanal a nukleinsavakat tartalmazó bizonyos bázisokra Laboratóriumi körülmények között először i 6-azuridin gyógyító hatását próbálták ki olyai kísérleti nyulakon, amelyeken mesterséges útoi súlyos szembetegséget idéztek elő herpes-vírus sal. A szer rendkívül hatásosnak bizonyult, Í azóta mar klinikai körülmények között is al kalmazzák olyan szembetegségek gyógyítására amelyek gyakran vakságot okoztak. A mási! szerrel, az 5-bromuridinnel, laboratóriumi körül menyek között sikerült meggátolni a hlmlövíru sok osztódását. Az utóbbi években mind több antivírus-anya got ismert fel a tudomány. Például az interfe ront, az élő sejt által a vírusfertőzés ellen „gyár tott" fehérjét, amellyel a szervezet a vírusol által még meg nem támadott sejteket védi. Nagy érdeklődés kíséri azokat a kísérleteke amelyeket a Szovjetunió víruskutató intézetébe legújabban az influenza-vírusok leküzdésére vť geznek, interferon és amantadin egyidejű a kalinazásával. Ezeknek az anyagoknak a komb nált hatása — különösen a fertőzés kezdeti sza kaszában — a vírusok osztódásának teljes e nyomásához vezethet. Ezeknek a hatásoknak a további tanulmányi zása olyan óriási jelentőségű eredményhez vi zethet, amely messze túlszárnyalhatja a kutató várakozását. Hazánkban főleg a Szlovák Tudományos Ak démia Víruskutató Intézetében végeznek sokc dalú kísérleteket a vírusok leküzdésére, a szei vezet által termelt interferon hatásának tiszt zásával ős a vírusbetegsógek elleni harc módszereivel összefüggésben. (d ÉN ÉS BOCCACCIO PASOLINI NYILATKOZATA KÉSZÜLŐ FILMJÉRŐL Boccaccio száz novellájából tizenegy kerül filmre. A forgatást Pier Paolo Pasolini vezeti. Személye biztosíték arra, hogy nem egyszerű átültetésről van szó, hanem az olasz reneszánsz irodalom remekművének sajátságos újjáteremtéséről. Ax Espresso munkatársa beszélgetést folytatott Pasolinivel a rendkívül izgalmas feladatról. Ennek a beszélgetésnek néhány részletét ismertetjük az alábbiakba" — Mint ismeretes — válaszolt Pasolini — minden művem önéletrajzi jellegű, még azok is, amelyekben első pillantásra nem tűnnek fel az autobiografikus elemek. Olyanynyira, hogy számomra sokszor már szinte kellemetlen, a kritika mennyire ebből a szempontból vizsgálja müveimet, milyen nagy jelentőséget tulajdonít ennek. A Dekameron egyes novelláinak feldolgozását eredetileg valamennyi alkotásom közül a legkevésbé önéletrajzinak szántam, s végül ez a filmem már-már agresszív módon válik autobiográfiává. Nem tehetek róla. A dolog így történt: a tizenegy kiválasztott novella közül az egyik Giotto személyéhez kapcsolódik. Meg kellett tehát keresnem azt a figurát, akire ezt a szerepet bízhatom. Több kísérlet után hirtelen úgy alakult, hogy az egész stáb ajkán ott élt a ki nem mondott, de egyértelműen követelő kérdés, miért nem én vállalom a szerepet? Tiltakoztam a kényszerű megoldás ellen. Egyrészt irtózattal tölt el a kamera, másrészt éreztem, hogy fizikai jelenlétemmel az egész mű új értelmet nyer. Mert a fizikai jelenléttel megszűnik minden fajta kívülállás, maradéktalanul benne vagyok én is a műben. Nem volt sok időm a töprengésre. Forgatni kellett. S mivel nem volt más választás, a helyszínen beugrottam — a szó legszorosabb értelmében. Kint a mezőn öltöttem magamra a jelmezt és utána elkezdtem játszani. A hatás sokkal nagyobb volt annál is, mint amire számítottam. Mert ebben a filmben nemcsak játszottam, hanem végre megértettem, hogy a film — játék. Ez rendkívül egyszerű igazságnak látszik, nekem azonban egy évtizedre és erre a személyes élményre volt szükségem ahhoz, hogy ráeszméljek. A Dekameron-t egyébként úgy forgattam, ahogy tudom és ahogy akarom. Ügy érzem, most találtam rá teljesen stílusomra. öntudatlanul már a Disznóól-ban és a Medea-ban is megéreztem a művészetnek ezt a játékos elemét. De a játék derűje csak most tárult fel előttem. • Mi értendő e sokat hangoztatott játékon? — Szavaim megmagyarázásához vissza kell kissé nyúlnom az időben. Azokra az évekre, amikor tanulmányokat írtam. Akkor azon a szakmai nyelven, amelytől az olvasók joggal idegenkednek, azt írtam, hogy a „filmnyelv kódexe azonos a valóság nyelvezetével". Vagyis én, mint film-rejtjelező, amikor a vásznon egy személyt ki akarok fejezni, akkor azt a személyt önmaga jeleként használom fel s olyannak állítom be, amilyen. A filmrejtvény megfejtőjére, a nézőre vár a feladat, hogy megfejtse a rejtvényt a vásznon, akárcsak a valóságban. Lényegében egy évtizeden át a többi rendezőhöz hasonlóan, így követtem el erőszakot az embereken, fölhasználva őket filmbeli kifejezésem szolgálatában. Lelkiismeretemet a művészet (pontosabban a szerzői film) kifogásával hallgattam el. De amikor az ember a művészetre hivatkozik ténykedése igazolására, akkor már rendszerint baj van. Csak a Dekameron-nál jutottam el odáig, hogy mindez játékká váljék. A színészeket játszattam, a szónak legősibb és legeredetibb értelmében. Azt mondottam nekik: gyertek ide. Szórakozzunk. Vegyétek fel ezeket a mulatságos jelmezeket, aztán mulassatok kedvetekre és játsszátok el a történetet úgy, ahogy gondoljátok. Játszszunk együtt. Nem utasítottam, nem rendeztem, csak elmondtam a történetet. Utána mindenkire rábíztam, hogy kedve szerint elevenítse meg a reá bízott figurát. Azt hiszem, felesleges minden további magyarázat annak érzékeltetésére, hogy az ily módon értelmezett film milyen döbbenetesen hasonlít ahhoz a magasztos rítushoz, mely a múltban a színház szerepét töltötte be. A Dekameron-ban nem arra törekedtem, hogy a valóságot a valósággal fejezzem ki, az embereket az emberekkel és a dolgokat a dolgokkal, műalkotást hozzak létre, hanem csupán arra, hogy játsszak a valósággal, amely önmagából is tréfát űz. • Hogyan reagáltak a színészek erre az elképzelésre? — A negyven színésszel, akiket szinte kivétel nélkül az utcán szedtem fel és akikben nem élt semmi fajta művészi becsvágy, úgy barátkoztunk öszsze, mint útitársak egy fapados vonatfülkében az első koccintás után. S nekem ezúttal tiszta volt velük szemben a lelkiismeretem. Nem használtam fel őket egy számukra idegen dologhoz (adott esetben műalkotáshoz!), hogy aztán mielőbb megszabaduljak tőlük. Együtt játszottam velük. Játék közben jól szórakoztunk, s ledőlt közöttünk minden válaszfal. DÉNES L. FELVÉTELE --