Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-24 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

E cikk szerzője a Hoang Hau írói ál­néven író dél-vietnami tanítónő. Ri­portcikkét egy saigoni lapban adta ki, melyet e cikk megjelenése után néhány napon beliil politikai okokból betiltottak. Az idős asszony nem sírt, hangja azonban fáj­dalmasan zengett. A sarokban egy asztalon pléh­' doboz állt, amelyben mécses volt. Mellette a gyer­mekek szüleinek két kis fényképe. Nem Vehettek 40-nél idősebbek. „Néhány évvel ezelőtt mindenki elhagyta a fa­lut. Volt egy kertes házam. Hai, a gyerekek apja ott maradt. Le akarta még szedni a kókuszdiót a városba költözíjtt parasztok számára. Akkor az élet még egyszerűbb volt. Hien és testvére Hau még Iskolába járhattak. £s ekkor halt meg az apa. Az anya öt gyermekkel magára maradt. Minden nap beutazott falunkba egy; csónakkal, fát és kókuszdiót szállított. Közbeszóltam: „Vele is ENEKÜLTEK fa törzséhez. A fűben tíz kókuszdió, néhány ba­nán és egy köteg rőzse hevert. Ebből él az egész család. És ezért kockáztatják életüket. Egy da­rabka fö^d, egy sz-žtbombázott ház és a folyó túl­só partján egy. sír — ez az összes vagyonuk. Egy darabig hallgattunk, majd Hau megszó­lalt: „Karcsúbb lett." Elmosolyodtam. „Igen, más is mondta". FEHÉR LEPEDŐ, FEHÉR KÖTSZER ­A GYÁSZ SZÍNEI Évek óta nem vehettem magamnak csirkét, vagy narancsot. Nem elég a pénzünk. És ami a munkát illeti? 60 diák, vásott ördögfióka egy áthevült bádogtető alatt, álmatlan éjszakák, magány... Hau becipelte, a rőzsekévét a kunyhóba. A fekete blúz rátapadt a testére. Telt keblei voltak. Állandóan Hienre gondoltam és meg akartam látogatni. Egy sovány férfi motorkerékpáron el­vitt a kórházba. Három órakor bementem a Hien Hoa-i kórház­ba. A márciusi nap könyörtelenül perzselt. Végre megtaláltam a VI. kórtermet. Minden szobában fehér lepedő, fehér kötszer — a gyász színei. Hien mozdulatlanul feküdt. Egy vékony takaró FALUJA Nap sugarai már reggel 9 órakor szin­A te perzseltek. A menekültek falujába vi­vő kavicsos út a folyó mentén vezetett. A folyó partját leperzselt, meztelen ágú fák szegélyezték. A bombáktól és grá­nátoktól felszántott sivatagban néhány koronáját veszített, arva kókuszpálma állt. A folyó kanyarulatánál kékesfehér füst jelez­te egy régi templom üszkösödő romjait. A folyó­nak ez a partja párhuzamos volt az országúttal. Az úton keletkezett tölcsért 300 fuvar földdel töltötték be. Ez volt néhány száz menekült vi­lága. A töltés mentén a pálmafák törzsei, dobozok, rongyok s mindenféle szemét száradt, — egy­szóval az országút egy nagy szemétdomb volt. A hulladékok között néhány sertés turkált. A bűz elviseltetetlen volt. TYÚKÓLHOZ HASONLÓ KUNYHÓK ÉS A SZEMÉTDOMB i Az út másik oldalán a szemétdombbal szemben két sor tyúkólhoz hasonló kunyhó ált. Beléptem a harmadik kunyhóba. A bejárat előtt három félig meztelen felfúvódott hasú gyermek játszott. Amikor észrevették a közelgő idegent, be­szóltak a kunyhóba: „Nagyanyó, valaki jön!" Be­lülről köhögés hallatszott. Egy bambuszbotra tá­maszkodva kijött az öreg asszony. „Hau kisasszony! De rég nem láttam!" „Ogy hal'íottam, hogy Hien kisasszonyt baleset érte. Csak azt akartam megkérdezni, lobban van-e már?" — válaszoltam. Az öreg asszony kendőjének csücskével letö­rölte könnyeit. „A kórházban van. De jőjjöri be, foglaljon helyet. Sajnos, jobb széket nem adha­tok". A kunyhóban egy régi íaágy ált, a bejárat előtt néhány tyúk kapirgált a hulladékok között. Az anyóka bottal hesegeüe el a tyúkokat. „Hien még néhány nappal ezelőít a templom előtt akart fát és kókuszdiót szedni. Ott kapta a gránátszilánkot. Szerencsére be tudták szállítani a kórházba. Ál­lítólag levágták a lábát." „És ki gondoskodik róla?" „Ngoan, már 10 éves. Nem tudtam meglátogat­ni, mivel beteg voltam. Haunak otthon kell ma­radnia. Néha a túlsó parton szokott kókuszdiót vagy fát keresni. Rizst kapunk érte." Saigoni gyerekek egy helybeli temp­lom mellet! feldúlt sírkövek között ját­szadoznak. (UPI felv.) történt valami, ugye?" „Igen, a szerencsétlenség éppen útközben érte. A folyó túlsó partján egy banánfát látott. Oda evezett, s amikor a késsel a fához ért, egy kézigránát robbant fel. A falusiak aztán eljöttek a holttestéért. Arcra borulva feküdt egy lécen. — Hau kisasszony, hogy is hívják eze­ket a leceket?" KÓKUSZDIÓ, BANÁN, EGY KÖTEG RÖZSE, ENNYI ELÉG AZ ÉLETHEZ „Figyelmeztető tábla". „Igen, persze, a tábla a fáról leesett a fűbe és a lányom ezért nem vette észre." Egy tízéves fiúcska lépett most a házba. Ud­variasan köszöntött. A két kisebb, unoka is be­rohant: „Itt az ebéd! Ngoan testvérünk ételt ho­zott." A fiú egy nagy tál rizst, néhány uborkát, sós halat és piros paprikát szedett elő a kosárból. „Ne egyetek meg mindent egyszerre! Hagyjatok valamit vacsorára is," — mondotta a nagyanyó. Amikor a folyó felől evezőcsattogást hallottam, el akartam búcsúzni. Az anyóka megszólalt: „Még maradjon, most jön Hau." Hau néhány évvel ezelőtt a tanítványa volt. Azóta nagyon megváltozott. Nagy, kerek sze­mű, az arca telt, a fogai gyöngyhöz hasonlóak." „Nem voltál iskolában?" — kérdeztem tőle. Zavartan mosolygott: „Már nem járok. Hien testvérem a kórházban van és nekem kell a kert­be járni." Hau azután kikötötte csónakját egy volt rajta, ame'iy alatt csak egy lábat lehetett sejteni. „Tanító néni!" Csak ez a két szó hangzott el, s szemünket elöntötték a könnyek. „Kitől tudta meg, hogy itt vagyok?" „Voltam a nagymamánál". Leültem az ágy szélére és átnyújtottam Hien­nek a naranccsal telt zacskót. „Biztos drága volt. Tíz liter rizst kérnek érte." Az ablak felé tekintett. „Az operáció után meg akartam halni. De nem szabad. Van még nagy­mamám, fivéreim és testvéreim vannak". Kócos haja a vállára esett. „A barátaim azt kér­dezték, miért nem kerestem munkát a városban. Néhányszor kerestem helyet. Egyszer azt mond­ták, hogy csak a gyerekek és a hadiözvegyek kaphatnak állást. Máskor meg azt, hogy a felvé­teli Idő már elmúlt, vagy hogy nem elég az isko­lai végzettségem. Láttam sok lányt, akinek van állása, s akinek még az apja is él. S ezenkívül még kaphattam volna állást — egy feltétellel . " Tudtam, mire gondol. „Állásod nincs, de még megvan a becsületed." „Igen, a becsületem, meg egy lábam." S aztán feltettem Híennek a kér­dést, amely egész Idő alatt a nyelvemen forgott: „Mi lesz Hau testvéreddel?" „Ha kiengednek a kórházból, majd otthon fogok segíteni. Haunak akkor már nem kell a kertbe járni. Most 16 éves. Vagy elmegy gyer­meklánynak, vagy háztartási alkalmazottnak... Esetleg bárba fog dolgozni." Hien mankókkal, Hau pedig a bárpult mögött. Megoldás ez? E percben egy ápoló kocsin egy leányt vitt, aki szemeit lehúnyva feküdt. A szájából csorgott a nyál. A kocsi mögött egy zokogó asszony, va­lószínűleg az anya halad. Néhány kíváncsiskodó megkérdezte. „Mi baja?" Az asszony halkan meg­szólalt: „öngyilkos lett." „Borzasztó! És miért?" „Tegnap néháqy amerikai jelent meg házunk közelében. Oda ment hozzájuk és élelmet kért. Az apja rettenetesen dühbe jött, és elverte őt. Utána öngyilkosságot követett el... Sose hittük volna, hogy Ilyesmire képes." REPÜLŐGÉP, ABLAKCSÖRÖMPÖLÉS ­ÉS AZ ÉJSZAKA Hieir mondotta: „Már nem akar élni. Lábát azonban nem adhatja nekem." Hat órakor felálltam. Ebben a pillanatban nagy robajjal a kórház fölött elrepütt egy repülőgép. Az ablakok még néhány másodpercig csörömpöl­tek. ,)Aludnom kell — mondottam. Tegnap délután a mi falunkat lőtték. Hét ember meghalt, húsz megsebesült." „Nagyon köszönöm, hogy meglátogatott". Hien elfordult ős könnyei a párnára potyogtak. Ogy rohantam ki a kórházból, mint akit üldöznek. Megint véget ért egy nap. S előttem állt az éjszaka. (A Die Wett nyomán)

Next

/
Thumbnails
Contents