Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-21 / 17. szám, csütörtök
SZU LÖK, NEVE LÖK FÓRUMA A osy? XIII. kongresszusa óta a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai elnevezésű dokumentum a bratislavai Matador dolgozói érdeklődésének is a középpontjába került. A CSKP KB decemberi plénumának erről a jelentős dokumentumáról beszélgettek Vrábelová elvtársnő kollektívájában. (Felvétel: Zl. Repová — CSTK) ZÁRSZÁMADÁS ELŐTT Néhány nap múlva megkezdődnek az országban a földmüvesszövetkezetek évzáró taggyűlései. Ünneplőbe öltözött efsztagokkal és dolgozókkal telnek meg a kultúrházak és a szövetkezeti klubok széksorai. Az elmúlt évet aprólékosan részletező elnöki beszámolót hallgatva az arcokon örömteli várakozás, vagy esetleg elégedetlenség látszik majd. Addig azonban ínég tömérdek munka vár a mérlegkészítőkre. Ezernyi számtani művelet után kell még egyenlőségjelet tenni, kimutatások egész halmazát kell elkészíteni. A nagyölvedi (Veiké Ludince) szövetkezetben minderre alig nyolc—tíz nap áll az illetékesek rendelkezésére. Ehhez mérten igyekeznek is a munkával. Urbán Ferenc elnök, Takács József és Vígh Ferenc, a számok „mesterei", még a szombat délutáni lámpagyújtás után sem engedték pihenni a számológépeket. Az íróasztalon sokasodó, valódi számlabirintusnak tetsző kimutatások már az első pillantásra elárulják, hogy távolról sem volt tehermentes a tavalyi gazdálkodás. A nagyölvediek egyáltalán nem szorultak „problémaimportra". Annál örvendetesebb, hogy a felmerülő nehézségeket szinte kivétel nélkül sikerült leküzdeniük. A legkisebb túlzás nélkül mondhatjuk tehát: jók, sőt ágazatonként majdnem kiválóak az elért eredmények. Az előző évi átlagokhoz viszonyítva nincs lemaradás. A legtöbb esetben pedig jóval túlszárnyalták a tervezett mennyiségeket. — A tavalyi, másutt nehéznek mondott esztendő számunkra a szövetkezet húszéves fennállása óta a legsikeresebbek egyike volt — fejtegette véleményét az elnök. — A szeszélyes időjárás okozta kisebb gondokat leszámítva, alig voltak termelési problémáink. Az őszi terménybetakarításnál háromnégy napos késéssel már előre számoltunk, ezért az előző évinél jobban igyekeztünk megszervezni a munkát. Egyébként mindenhol sikerült betartani az agrotechnikai határidőt, éppúgy, mint más években. Gabonafélékből átlagosan negyven mázsát csépeltek ki a kombájnosok az árpa négyszáz hektáros vetésterületéről, összesen 15 200 mázsa termésre számítottak. Negyvenegy mázsán felüli hektárhozammal 167 vagon mennyiségét érték el. Kukoricát 282 hektáron termesztettek. Morzsoltan több mint negyvenöt mázsa volt a hozam. Hasonlóan jól fizetett a cukorrépa is. Hetvenegy mázsával sikerült túlteljesíteni az öt vagonos hektáronkénti tervet. A növénytermesztés összbevételi tervét 1 339 000 koronával szárnyalták túl. Cnmagukért beszélnek ezek a számok. Néhány soros magyarázat azonban mégis fűzhető az eredményekhez. A szövetkezet szántóföldjei jő minőségűek. A talajerő-fenntartásról és fokozásról jó gazdaként sokat gondoskodnak a közös vezetői. Az egyhektárnyi területre felhasznált műtrágyamennyiséget Illetően országos méretben is élenjárók. Tavaly minden hektár szántóföldre 374 kiló tiszta tápanyag jutott. Az országos átlagnál 204 kilóval több. . A növénytermesztés mögött nem marad le az állattenyésztés sem. A szarvasmarha- és sertéstenyésztésben egyaránt jók az eredménymutatók. A kilencmillió 225 ezer koronára tervezett bevétel helyett Takács József 10 723 000 koronát könyvelhetett el. A teheneukénti tejhozamot tavaly 2800 literre tervezték. A tartási és a takarmányozási viszonyok megjavításával 3194 literes fejési átlagot értek el. így a tervezettnél 160 000 liter tejjel adtak többet a közellátásnak. A sertéstenyésztés dolgozói is kitettek magukért. Kocánként 16,6 malacot választottak el. A korszerű hizlalási módszerek alkalmazásával 33 vagon sertéshúst termeltek a piac számára. Az sem lebecsülendő, hogy az 55 dekás átlagos napi súlygyarapodás a fizetési borítékok súlyát is növelte. Errefelé azt tartják, hogy egy szövetkezet jó gazdálkodásának egyik legfontosabb feltétele: anyagilag érdekeltté tenni a dolgozókat. Nagyölveden e tekintetben nincs hiba. A falu lakosságának mintegy negyven százaléka dolgozik a szövetkezetben. A környéken egyre több gondot okoz a növekvő munkaerőhiány. Meglepő, hogy itt éppen fordított a helyzet. — A tagok számát tekintve kevés a földünk — kér ismét szót az elnök. — A terület növelésére nincs lehetőségünk. Ezért gyakran kerülünk nehéz helyzetbe, amikor a felvételi kérvények egy részét vissza kell utasítani. Ugyanis csak annyi munkaerőt vehetünk fel, amennyi évente eléri a nyugdíjkorhatárt. Mi az, ami a falu lakosait ennyire ösztönzi a belépésre? —• vetődhet fel a kérdés. A válasz nem várat magára. Takács József elmondta, hogy az állandó dolgozók minden különösebb nehézség nélkül 900—1000 munkaegységet is megszereznek. Ha ezt huszonöt koronájával megszorozzuk, bizony egész szép összeget kapunk eredményül. Ezt növelik még a különböző idényprémiumok, amelyeket elsősorban a kapások művelése után fizetnek. Természetesen ide tartozik az év végi prémium, vagy amint a környéken nevezik, az osztalék is. A már értékelt gazdálkodási eredmények szerint most ilyen címen valamivel tíz koronán felüli összeg jut minden munkaegységre. S ha ehhez végül a természetbeni juttatásokat is hozzászámoljuk, teljes választ kapunk a miértre. Szót érdemel a szövetkezeti tagokról való múlt évi gondoskodás is. Tavaly 260 000 koronát fordítottak kulturális célokra. Az efsz húszéves jubileuma alkalmából a tagság nyolcvan százaléka kirándult Bulgáriába, Romániába, a Szovjetunióba, Magyarországra és Lengyelországba. A faluban gyakori vendégek a különféle színtársulatok. Mind a hazaiak, mind a külföldiek. Így már érthető, hogy miért szeretnék egyre többen otthon, a szövetkezetben megkeresni a megélhetésre valót. Becsületes és eredményes munkát végeztek a jó nevű szövetkezet tagjai. A tavaszi munkák kezdetéig lassan már csak a tervezgetés marad. Az irodákban megint egy újabb év gazdálkodási tervén fáradoznak majd, a családi körökben esténként arról beszélgetnek, hogy mire is lenne legjobb fordítani az osztalékot. Mert nem kevés azoknak a száma, akik ezúttal tízezrekben számolgatnak. Ennyi pénzt hasznosan elkölteni pedig nem is olyan kis dolog . .. LALO KAROLY Űj kiállítási csarnok (ČSTK) — Az Incheba '75 nemzetközi vegyipari nagyvásárt már az új bratislavai kiállítási csarnokban rendezik meg. A csarnok a Duna jobb partján épül fel, 40 hektár területen. Építéséről az SZSZK kormánya a múlt év végén döntött. A csarnok építészeti megoldására pályázatot írnak ki. A beruházási összeg eléri a 450 millió koronát. Az építést 1972ben kezdik el. Az új kiállítási csarnok kiállítási területe kb. 20 000 négyzetméter lesz. BESZÉLJÜNK A Az osztályfőnök becsukja a naplót és végignéz a gyerekeken. — Mai osztályfőnöki óránk témája: a szülők iránti szeretet. Kérlek benneteket, hogy mondjátok el, ki miért, milyen tulajdonságaiért szereti a szüleit? Az osztályban megsűrűsödik a csend. Harmincöt gyerek néz maga elé, egyetlen kéz sem emelkedik a magasba. Hallgatnak. A jelenet kísértetiesen emlékeztet Shakespeare Lear király című darabjának első perceire. Lear úgy kérdezi meg leányaitól, melyikük szereti őt jobban, ahogyan a kisgyerekeinket faggatjuk: mutasd, mennyire szeretsz? S a ránk fonódó karocskák, az arcunkhoz simuló kis arc ekkor még pontosan ki is fejezi a kisgyerek érzelmeit. De hasonlót elvárni a felnőttől vagy a személyiségének éppen most tudatára ébredő, s ezér különösen érzékeny kamasztól? Ntím véletlen, hogy Lear kérdésére Cordélia, leghűségesebb leánya így válaszol: „Boldogtalan énl Ki számhoz nem bírom / Emelni szívemet ..." — És Cordélia tartózkodását Lear úgy értelmezi, hogy legifjabb lánya, akit a legjobban szeret: szívtelen. Hányszor halljuk ugyanezt a vádat a szülőktől, tanároktól. Hányszor mondják el, ismétlik meg szinte gépiesen, míg végül talán el is hiszik: a mai fiatalok ridegek, érzelemszegények. Igy van-e valóban? Vagy csak rosszul kérdezzük őket? Az osztályfőnöki órán a hoszszú csend után, a tanári tekintély hatására végül mégiscsak megszólalnak a 17 éves fiúk és lányok: — Szeretem a szüleimet, mert fölneveltek. — Tisztelem őket, mert becsületesen dolgoznak. — Sokat fáradoztak értem. Az osztályfőnököt kielégítetlenül hagyják ezek a semmitmondó válaszok. Pontosan tudja, hogy ebben a korban sokkal árnyaltabban gondolkodnak, éreznek a tanítványai. De hogyan? Ám voltaképpen éppen erre nem sikerül választ kapnia. Mondanivalója pedig igazán volna minden gyereknek. De túl azon, hogy a kérdésfeltevés módja sem volt szerencsés, az is elgondolkodtató, amit az egyik kislány — óra után — mond: — Kínos kérdések ezek. Sokáig azt hittem, hogy csak a mí családunk zűrös; válások, újabb házasságok, meg ami ezzel jár. Aztán rájöttem, hogy nem vagyok egyedi eset, csak a többiek nem beszélnek róla. SZERETETRŐL? Nagy nyilvánosság előtt én sem szeretném megtárgyalni családi ügyeimet. Akkor meg mit mondhat az ember? Közhelyeket. — Vagy semmitl — kontrázik rá egy fiú. — Mert először is: tőlünk azt kérdezik: hogy miért szeretjük a szüleinket? Vagyis teljesen egyértelműnek tartják érzelmeinket, holott, mintha olvastam volna arról, hogy legalábbis kettősek. — Másodszor — folytatja nagy lendülettel — szerintem nem az érzelmeinkről kellene beszélnünk (én például szégyenlős vagyok, nehezen mondanám ki azt a szót, hogy szeretem), hanem a szüleinkkel való kapcsolatainkról, vagy a családban elfoglalt helyünkről. Néha ugyanis az az érzésem, mintha tanítóink és szüleink szembekötősdit játszanának, és a családról alkotott elképzelésüket a nyelvkönyvekre alapoznák. Az ideális család. Kovács kora reggel elmegy a gyárba, hivatalba, és így tovább. Kovácsné közben elkészíti népes családjának a reggelit. Munkába indul, de előbb kis kosárkájával bevásárolni megy, s délután, mindenkit megelőzve, karját kitárva az ajtóban várja szeretteit, és így tovább, dicsfény, zene. Ezzel szemben mi a valóság? — Hogy mi a valóság, azt nagyjából tudjukl De nem ez a téma — vág közbe egy másik fiú. — A téma egészen másl Én nem éreztem magam kínosan az osztályfőnöki órán, hanem fel voltam háborodva. Sem az általam tisztelt pedagógust, sem az osztálytársaimat nem érzem illetékeseknek arra, hogy saját legbelsőbb, legszemélyesebb ügyeim részesei legyenek. Ügy kezelnek minket, mintha egyformák lennénk, egy kaptafára készültünk volna. Csak meg kell nyomni a megfelelő gombot, és már jön is belőlünk a vallomás. — Ügy érzem, tiszteletlenség velünk, és talán még a szüleinkkel szemben is ilyesmit kérdezni. Ha komolyan veszem saját magamat és az érzelmeimet, nem beszélek róla. Csak a legmeghittebb barátaimmal. Esetleg. De semmi esetre sem az egész osztály előtt. Persze, nagyon jól tudjuk, hogy a beszélgetés a szülői szeretetről: kötelező téma. Elvárják tőlünk, hogy mondjunk valamit. Hát mondunk. Kincstári szöveget. De kinek jó az, ha csak színjáték az egész? A tanító is tudta, hogy csak képmutatóskodunk. Szerintem az ilyesmit nem lehet és nem is szabad kollektíván intézni. Adják meg azt a lehetőséget nekünk, hogy mi választhassuk meg: kinek „gyónunk", és kinek nem. A bizalmat úgy sem lehet kierőszakolni. S végül egy kislány elgondolkodva mondja: — Lehet, hogy igazatok van. A fiúk kevésbé közlékenyek, mint a lányok. Nekem például néha valóban jól esne, ha egy felnőtt és tapasztalt embernek elmondhatnám tisztázatlan gondolataimat, sőt, az érzéseimet is. Most ne nevessetek, ez így van. Az ember fő a saját levében, és nem tudja, hogy ez vagy az csak vele történik, vagy mással is előfordul. Jó lenne megvitatni azt is, hogy meddig terjed a felnőttek beleszólási joga dolgainkba, hol a határ és hol kezdődik az, amire azt mondhatom: ez én vagyokl De hogy felelni kelljen a szülők iránti szeretetből, azt enyhén szólva nevetségesnek tartom. Az osztályfőnöki óra után csak sokára csillapodtak le a gyerekek. Megerősödött bennük a gyanú, hogy környezetük vajmi keveset tud valódi énjükről — és talán nem is kíváncsi rá. Ügy érzik, mintha a felnőttek egy előregyártott ideált állítanának eléjük, és elvárnák, hogy ahhoz legyenek hasonlóak. A mindenkihez, tehát senkihez sem szóló kérdések ezt látszanak bizonyítani. Sz. A. (Tóthpál Gyula felvétele)