Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-17 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

GYURÁK EVA ILLUSZTRÁCIÓJA VIGASZ­TALÁS Amikor Annát megláttam, tüstént ész­"revettem, hogy valami rendkívüli do­logról van szó. Már a csengetése is más volt, mint rendesen, mintha bi­zonytalanabbul nyomta volna meg a gombot és rövidebbeket is csengetett, jmint máskor. És nem is tréfálkozott: bem változtatta el a hangját, amikor megkérdeztem, hogy ki csenget. Igaz, máskor meg-megesik vele, hogy elszo­morodik, kétségbeesik valami miatt. Olyankor mindig hozzámjön megvigasz­talódni. Meg is vigasztalódik. Még min­den alkalommal sikerült bele lelket öntenem, ha valami érte. Legalábbis a válság mélypontján mindig átsegítet­tera^ És az a legnehezebb. Ha az ember azon" túljut, akkor már minden remé­nye megvan arra, hogy újból megtalál­ja régi önmagát, hogy újból erős le­gyen. Anna tudja mindezt, hiszen sokszor hálálkodott segítségemért. Azt mondja, kislánykorában mindig ilyennek kép­zelte el az édesanyját. Hogy tulajdon­képpen felnőtt korára lelt megértő, s ha kell megvigasztaló édesanyára. Igen, anyját korán elvesztette, s mint árva gyermek nem sok biztató szót kapott. A biztatást, a vigasztalást csak nálam ismerte meg. Ezért ilyen őszinte és ra­gaszkodó hozzám. Nem is csalódtam benne még soha. Minden titkát, minden gondolatát ismerem. Én is nagyon ked­velem őt. Amióta ilyen szoros baráti kapcsolat alakult ki köztünk, szinte minden barátnőmet leépítette. Nem is nagyon hiányoznak, hiszen egyikük sem volt ilyen őszinte barátnő, mint Anna. Persze, neki sincsenek más ba­rátnői. . Szerencsére mindkettőnk férje is nagyon jól kijön egymással. Az ér­deklődési körük is hasonló: Dezső rep­rodukciókat gyűjt. Anna férje pedig valóságos bolondja a régi képeknek. És mindketten imádják a költészetet, de kivált Villon verseit. Anna ugyan nem túlságosan rajong a költészetért, s férjének ez nem is tetszik, de azért egész jól megértik egymást. Igaz ugyan, hogy egyszer félévre elhagyta őt a férje, de aztán minden rendbejött. Bár, Anna nagyon nehezen viselte el a meg­rázkódtatást. Ha én nem vigasztaltam volna, akkor talán nem is jutott volna ki a válságból. Igazán boldogok csak ti vagytok, mondogatta akkor. Dezső egy hétig sem tudna meglenni nélküled. Ű sohasem hagyna el téged. Anna tud­ja, milyen nagyon szeretjük egymást... A legnagyobb segítséget akkor nyújtot­tam neki, amikor meghalt egyetlen, nagy nehezen világrahozott gyermeke. Évekig azért kellett vigasztalnom, mert az or­vosok megmondták neki, hogy nem le­het gyermeke. Amikor mégis állapotos lett, nagyon boldog volt. Sajnos, nem soká, hiszen a hét hónapra született gyermeke csak három napig élt. Akkor Anna öngyilkosságot akart elkövetni. Ha nem lettem volna mellette, el is kö­vette volna. Ezt később be is ismerte. De mi érte őt ma? Vajon most miért látszik ilyen feldúltnak. Nem is néz a szemembe. Csak egy pillanatra ért ösz­sze a tekintetünk. Bizonyára majd bent mindent elmond. Persze, nem könnyen oldódik fel a nyelve. Többnyire csak sokára tárulkozik ki. De ez nem csoda, hiszen a bajokról senki sem beszél szí­vesen, mert annál jobban fájnak. Na meg Anna azért is hallgat ilyenkor, mert tudja, hogy az ő fájdalma egyben nekem is fájdalmat jelent. Mintegy en­gem is kímélni szeretne a hallgatásá­val. Olykor nem ís mondja meg, miért szomorú, s azzal is megelégszik, ha csakúgy általában vigasztalom. Amo­lyan örök érvényű, minden körülmé­nyek közt igaz vigasztaló szavakat ke­resek számára. Lehet, hogy most is így lesz. Persze, ha kitalálom szomorúsága okát, tovább nem hallgat róla. — Rosszkedvűnek látszol — szólok még kint az előszobában. Észreveszem, hogy sírt is. — Ági! — mondja, amikor belépünk, de nyomban elhallgat. — Mí történt? — kérdem. Nem felel. Gondolatban kombinálok, de nem talá­lom ki, mi lehet levertsége oka? — Megvan! — villant át agyamon. — Hol­napután lesz öt éve annak, hogy meg­halt a gyereke. Nyilván az évforduló, az első kerek évforduló... Az évfor­duló napja minden esztendőben nagy gyászt jelent Annáéknál. És ez a gyász sohasem kisebb, mint az előző évben volt. Sőt, egyre nagyobb. Érthető, hi­szen ma már egész biztosra vehetik, hogy több gyerekük nem lehet. — Igyál egy konyakotl — mondom, s már hozom is az italt. Ö azonban csak néz, s az ajkát ha­rapdálja. Tudom, hogy sírni fog. Most már egész biztos vagyok benne. Abban is, hogy amíg teljesen ki nem sírja magát, addig nem szólal meg. Talán nem ls fontos, hogy megszólaljon. Be­szélnie annak kell, aki vigasztalni akar. — Nem szeretem, ha szomorú vagy — igyekszem feloldani a hangulatot. — Mostanában már azt hittem, hogy örök­re elfelejtetted, mi a szomorúság. Ma­gad is mondtad, hogy mindenki buta, aki szomorú. Nem is hallja szavaimat. Azért még­is folytatom. Bölcset, valami nagyon bölcset akarok mondani, hogy minél nagyobb hatást érjek el. — Sohsem szabad, hogy az ember életében a múlt nagyobb szerepet kap­jon, mint a jelen és a jövő. Ami pedig megtörtént, az már a múlté. A meg­változtathatatlan múlt, melyet sem a jelen, sem a jövő nem befolyásolhat Tudom, erre azt mondhatná valaki, hogy. a jelen és a jövő a múltat nem befolyásolja, de a múlt annál inkább a jelerrt. Meg a jövőt. Ez valóban igaz, de csak akkor áll fenn, ha nem va­gyunk elég bölcsek. A megtörtént dol­gokba bele kell törődnünk. Túl kell jutnunk rajtuk. Túl kell tennünk ma­gunkat még a legszörnyűbb dolgokon is. Minél hamarább, annál jobb. Előbb­utóbb úgyis mindenen túltesszük ma­gunkat. Ami megmásíthatatlan, abba bele kell törődni. Hogy ez nem'könnyü? Persze, hogy nem. Ám, az igaz barátság ebben is segítségünkre van. Te magad is azt szoktad mondani, hogy ez az egyedül elfogadható életfilozófia. A bo­rúlátás bűn, a lemondás öngyilkosság. Még akkor is, ha kilátástalannak lát­szik pillanatnyi helyzetünk. A kilátás­talannak tűnő helyzetből csak akkor lesz igazán kilátástalanság, ha azt el is fogadjuk. Tehát a kilátástalanságot ki­ki saját maga írja alá. Még mindig nem nézett a szemembe. Láttam, hogy egyre fehérebb lett. Az ájulás kerülgette, s olybá tűnt, mintha megesküdött volna, hogy nem fog sírni. Mintha nem merne előttem zokogni. Mintha attól félne, hogy kitörő zoko­gásával nekem okozna csillapíthatat­lan fájdalmat. — Erősnek kell lenni! — szegeztem le mintegy örök igazságként. Aztán odaléptem hozzá, megsimogattam az ar­cát, s ezt mondtam: — Fel a fejjel! Nem bírta tovább: görcsös zokogás­ban tört ki. Zokogott, egyre csak zo­kogott. És görcsösen ölelt, csókolt, mintha bocsánatot kérne. Mintha csak ő sajnálna engem. Nem tudom, meddig tarthatott ez a kínos jelenet. Csak azt vettem észre, hogy lassan már zokogni sem tud. Hogy kiapadtak a könnyei. S hogy szólni sze­retne, de nincs hozzá ereje. Pedig, ha kimondhatná, mi gyötri, talán jót ten­ne neki. Ismét levegő után kapkodott, talán szólni akart. A szája is mozgott, de hang nem jött ki a torkán. — Na, mondd meg szépen, mi bántl — szólaltam meg hosszú szünet után. — Mi bánti Még mindig nem tudott szólni, pedig egyre jobban szeretett volna mondani valamit. — Tudod, hogy nem állom ki a két­ségbeesést — váltottam át kissé más hangnemre. — Az érzelgősség undorítói dolog. Ebben már régen megegyeztünk. Az érzelgősségre soha sincs szükség. Kivált akkor, ha valami baj ér bennün­ket. Vagy már megfeledkeztél arról, hogy a válságos pillanatokban kell a legerősebbeknek lennünk?! Rámnézett. Most nézett rám először igazán, amióta megérkezett. Már-már szólni akart, de a szavába vágtam: — Na ugye, hogy erős leszel?! —• mondtam, s szentül hittem, hogy meg­tört a jég. — Látod — folytattam —, ezért is szeretlek ennyire. Mert vasszí­vű lettél, akárcsak én. Mert mindig volt hozzá erőd, hogy a végén felemeld a fejed. Mint most is. Kisírt szeme szegletében bizakodást pillantottam meg. Még várt egy kicsit, aztán kiegyenesedett, mint aki a leg­rosszabbra ls elszánta magát. Amikor megszólalt, mégis elborult, majd telje­sen elcsuklott a hangja. De azért vala­hogy kimondta, amit mostanáig nem tudott kimondani: — Meghalt a férjed. A szoba ismét megtelt könnyekkel. FÜLÖP IMRE A vőlegény Barátaim Dromer és Mütyürke boldog családi életet élnek. Mondogatják is mindig. Győző­kém, olyan árva vagy, úgy rád­férne egy takaros feleség. Hiá­ba védekezem, hogy a házasság nagy dolog, nem hamarkodhat­ja el az ember, nem segít. A társaságunkból is eltanácsoltak, úgymond egy Ilyen mamlasszal nem szívják együtt a füstöt, aki még asszonyt sem tud magának szerezni. Elkeseredésemben már majdnem hirdetést küldtem be az újságba, mikor végül is utolért a szerencse. Igen, ké­rem, boldog vagyok. Megtalál­tam az tgaztt. Férj leszek, s Gabika a feleségem. Olyan szép lányt még nem láttak kérem. Csupa mosoly, csupa lelemé­nyesség. De majdnem elfelej­tettem, Gabikával egy búcsubá­lon Ismerkedtem meg. És kép­zeljék, velem még ilyen soha­sem történt. Gabika hozzámsi­mult, rámmosolygott, és azt suttogta: Győző, maga egy meg­testesült férfi, olyan jó ma­gával táncolni. A meghatottság­tól szó nélkül álltam, de mind­járt tudtam, igen ő, Gabika, lesz a feleségem. Azt mondta, egy hónap múlva hazalátogat, ugyanis akkor tudatom vele, hogy legyen a feleségem. Igen ám, de annak valami rendkívü­linek kell lennie. Először is szép fekete ruhát csináltatok. ha Gabika kimondja az igent, kéznél legyen. Az ünnepélyes­ség kedvéért rózsacsokrot is szerzek valahol. Az egyik toll­forgató barátommal alkalmi szöveget állítatok össze, had lássa Gabika, milyen okos em­ber ts ez a Győző. Végre elérkezett a találka várva várt napja. Magamra öl­töttem újdonsült öltönyömet, kezembe a rózsacsokrot, s in­dultam Gabikáékhoz• Es kép­zeljék, mit láttaai, amikor be­nyitottam. Gabika egy negyven év körüli kopaszodó férfi tér­dén ült. Nagyon el voltak egy­mással foglalva. Vagy harmad-­szor köszöntem a „kezét csó­kolom, . Gabikát" mire észrevett. — Maga az Győző? És milyen elegáns... Már értem. Valaki megmondta, hogy ma lesz az esküvőnk. Sajnos csak holnap lesz, de így is kedves magától. A rózsát nekem hozta ugye? Köszönöm. Alfréd engedd meg, hogy bemutassam.. Élhihetik, mennyire elkese­redtem a történtek után. Aztán lassan kezdtem megnyugodni, ugyanis az egyik folyóiratban azt olvastam, a házasság akkor a legideálisabb, ha a férj tíz­tizenöt évvel Idősebb. Köztünk a korkülönbség csak két év lett volna. Tessék: Hogy mi lesz ez­után? Mi lenne, megnősülök. Óriási ötletem támadt• Megkérem a szőke kis angyal Marika kezét. Marika Gabikának a húga, óvo­dába jár, s nemrég múlt öt esz­tendős. Lesz már mivel kibe­szélni magam a barátaim előtt, utóvégre vőlegény leszek. Csak az öltöny bosszant még, félő, hogy addig kirágják a molyok. MARTON IVAN

Next

/
Thumbnails
Contents