Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-17 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

Sokáig csörgött a kulccsal, míg végül -beletalált a aurba. Miért van itt ilyen sötét? Végre kinyílt az ajtó. Mihail Nyikiforovics ujját a szájára tette és hangosan sziszegett: — Pszszszt! Zajosan végigment a folyosón a szobájához és egy másik kulccsal újra a zárral bajlódott. Végül bejutott a szobájába. Világosságot csinált, és anélkül hogy levetette volna a kabátját lehuppant a székbe. Fáradtan hallgatta a szíve dobogását. Ma az igazgató is elismerte fáradhatatlan kitartását: „Nagyra értékelem a beszerző osztály teljesítményét és buzgóságát, élén Voronyihin elvtárssal." Az idei fakitermelésből készült deszkák már megérkeztek. Régi pajtása Szenya Maszíurín is vele dolgozott. Egy kicsit elcseveglek, eliszogattak. Mihail Nyikiforovics rágyújtott, sokáig kabátban üldögélt és pihent. A kalapját sem vette le. Még a kezét sem akaródzott megmozdítani. Szívta a cigarettát, a hamut az asztalra verte és a szabályos füstkarikákat bámulta. Későre járt. Tizenegy óra volt. Különben Mihail Nyikiforovics mindig későn járt haza. Hiába, ilyen a kereskedelmi utazó sorsa. Egész nap futkározik. Fiatal kora óta mindig úton van, nagy ég, hány éve már? Ma azt sem tudja az ember, hol hajtja le holnap a fejét. Lehet, hogy szállodában alszik, de könnyen megeshet az is, hogy a szövetkezeti irodában, talán a gépkocsivezető mellett az öttonás kocsi kabinjában, vagy valamelyik istenháta mögötti vasúti váróteremben. Amit megszokik az ember, lassan meg is tetszik. Mihail Nyikiforovics már el sem tudná képzelni az életét véletlen női ismeretségek nélkül, az idegen utasokkal folytatott hoszszú eszmecserék nélkül. Megszokta az étkezőkocsikat, állomási büféket. Néha csak három órát aludt naponta, máskor meg le sem hunyta a szemét. Mióta felesége elhunyt, nem csábította kötetlen szabadsága. Legszívesebben dolgozott. Jól keresett, főleg fiatalabb korában. Most már oda a fiatalság, más idők járnak. Nem, soha nem csalt, padig az ő szakmájában is vannak mindenféle görbe utak. Mihail Nyikiforovics elszívta a cigarettát, felsóhajtott, levetette a kabátját és letette a kalapját. Fáradt tekinettel mérte végig az ismert tárgyakat. Anynyira ismerte őket, hogy többnyire észre sem vetto. Például ott a sarokban az az öreg óra. Tornyából valaha kikukkantott egy katona, eltrombitálta a pontos időt és visszament. Az ósdi szerkezetben azonban valami elromlott, és azóta a katona nem bújik elő. Mihail Nyikiforovics ujjával végigsimította a tornyot. A porban fényes csík maradt. Most eszébe jutott, hogy az órát egy bazárban vette. Miért? Azt csak az isten tudja. Volt egy kevés felesleges pénze, hát megvette. Az óra alatt a földön hatalmas halászcsizma állt, megvolt talán fél pud is a súlya. Réges régen kapta ajándékba. Asztrahánbari a balászszövetkezet vezetőjétől. Elnevette magát, mikor az egykori asztraháni szállodára gondolt. A vendégek többnyire cipőben aludtak, nehogy ellopja valaki. Mihail Nyikiforovics a halászcsizmát nem rejtette el, ha ellopják, vigye ördög, legalább nem kell Leningrádig cipelni ezt a súlyos terhet. És lám, nem lopták el. Mihail Nyikiforovics fel s alá sétált a szobában és cigarettázott. Űjra a mai estére gondolt és barátjára, Szenya Musztarinra. Ekkor eszébe jutott, hogy valahová eltett egy csomó fényképet még a háború előtti időkből. Rajtuk volt Szenya is és több régi jó barát. Már rég meg akarta keresni e képeket, de valahogy soha nem jutott rá ideje. Kihúzta az íróasztal fiókját. Sokáig turkált az öreg papírok, zseblámpaelemek, orvosságok és rozsdás zsillettpengék között. A képeket nem találta. — Ugyan hol lehetnek — bosszankodott. És kitartóan tovább kereste. Kinyitotta a konyhaszekrényt, de ott csak néhány piszkos tányért és elfonnyadt uborkát talált. A fényképeknek semmi nyoma. Mihail Nyikiforovics leült és rágyújtott. — Ugyan hová tűnhettek? Az ágy alatt két bőrönd és egy öreg kosár volt. Talán ott lennének? Eloltotta a cigarettát kihúzta a kosarat és belekotort. Csupa ócska holmit talált benne. Felesége ide gyűjtögette a hasznavehetetlen dolgokat: csip kéket, kesztyűket, virágos sálat, amely inkább abroszra hasonlított, selyemharisnyákat, divatjamúlt blúzokat. A kosár alján egy csomagol talált. — Megvan! Nem a fényképek voltak, hanem valami levél köteg, amelyet gondosan becsomagoltak és fekete zsinórral átkötöttek. Mihail Nyikiforovics olvasni kezdte az első megsárgult levelet: „Kedve$ Katinka! El sem képzeled, milyen csigalassúsággal múlik ez a hét. Nélküled nagyon szomorúan telnek a napok. Nem is élet ez így, nélküled ..." „Nézzük csak" — csodálkozott el Mihail Nyikiforovics. Igaz, hogy nagynéha 6 is hűtlenkedett, de nem azért mintha mást szeretett volna, hanem unalomból és a szolgálati utak nagy magányosságában. De most, hogy rájött felesége csalfaságára, fejébe tódult a vér. Mindig hitt a feleségének, soha nem féltékenykedett, mikor útra kelt. Hűségében soha nem kételkedett. „Ugyan miért tette?" Folytatta a levél olvasását. „Utoljára a kedvenc világoskék kosztümödben láttalak. Nagyon illett a szemedhez!" Mihail Nyikiforovics elgondolkodott. Egészen elfelejtette milyen is volt a felesége szeme. Valóban kék volt? Elkomorodva fordította meg a levelet, a végén a nevét kereste annak a semmirekellőnek. És egyszerre csak ... egyszerre kitört belőle a kacagás. A levél végén ez állt: „a te M isád". Hiszen ez ő. Igen ő az, őt szólította ilyen szépen. No és a kézírás? ... Hogyhogy nent ismerte meg nyomban?! Persze hogy az ő írása. .. kicsit más, még gyerekes. Ez aztán igen! Mikor is irta? A levélen nem volt dátum. A hónap és a nap rajta volt, de az év hiányzott... Jó harminc éve írhatta. Talán n ég az esküvő előtt. „Igy van az" — bólogatott. Letelepedett az asztalhoz és szétrakta a leveleket. Minden szó érdekelte. Érdekes megtudni, milyen volt három évtizeddel ezelőtt. Milyen volt a gondolatvilága, mi izgatta. Mihail Nyikiforovics gondolataiban visszatért a harminc év előtti időkbe. Nyurga legényt látott maga előtt, feltűrt ujjú kabátban, vagy ahogy a műszaki főiskola termében az előadást hallgatja. A diákszoba kalitkának tűnt. Látta Kátyát az édesapjától kapott magasszárú cipőben. Ojra elővette a levelet. „Kátyenka a legutóbbi két nap Schillert olvasom, elraga dó. El sem tudod képzelni azt a különös érzést, emit berniem ébreszt. Mintha Schiller kitárna nélkülöző szívét, és neked, nekem és mindenkinek szétosztaná ..." Mihail Nyikiforovics ingerült lett e sorok írójával szemben. Néha még arról is megfeledkezett. liogy önmagára haragszik. Nem, ez az érzelgős és szószátyár fiú nem lehet ő. Idegen és visszataszító volt. Végigsétált a szobán és megpróbálta felidézni emlékezetében az írót, amely akkor annyira felzaklatta. „Schiller, Schiller, Schiller" — ismételgette. Kitűnő német klasszikus. Es kész! Ha hétfelé vágnák akkor sem tudna többet róla. „Mikor is olvastam utoljára? És mit?" — döbbent rá egyszeriben. Hiaba erőltette az eszét „Az lehetetlen. Semmit? Az utóbbi években egyáltalán semmit?" Ha Mihail Nyikiforovics meg is volt a könyvek nélkül, de azért ez borzasztó. Összeráncolta a homlokát, és eszébe jutott valami: „Az őrmester a címe annak a könyvnek, melyet a múlt héten a vonaton olvasott." Kedve lassan újra visszatért. Mégis csak olvas, ő sem roszszabb mint a többiek. Schillcu! Az ördög emlékszik már rá. Mikor olvasson? Nap közben az irodában ül, vagy úton van. Esténként néha a televíziót nézi, vasárnap elmegy a labdarúgó-mérkőzésre és néha a barátaival is el kell beszélgetni. Másik levelet fogott a kezébe. „Szalmakazalban fekszem és az eget bámulom. Őrülten szeretem figyelni a mély éjszakai égboltot. Amott a nagy Göncöl, és a rúd végén egy aprócska csillag. Az már régen az enyém, és úgy tűnik, hogy csakis rám pislog... Mindenkinek kellene választani egy csillagot." Mihail Nyikiforovics további levelet kezdett olvasni. „Az éjszakát egy gőzhajón töltöttem. A folyó szinte világított a sötéten. Becsületemre úgy tűnt, hogy világít. Mellettem egy lány ült. Hallgatott és mosolygott. Arca kedves volt, és az is fénylett, mint a folyó, és nagyon hasonlított rád ... Te is gyakran mosolyogsz magadban, és akkor én nagyon jól érzem magam! ... A fedélzeten ültem és arra gondoltam, hogyan játszottál a múltkor. A kacsákat kergetted. Emlékszel? Egészen belefeledkeztél a munkádba. Szívesen gondolok Rád. De nemcsak Rád, hanem mindenre, ami Terád emléke'ztet. Hányszor látom magam előtt büszke Bobi kutyátokat, meg a papagájt. Azt mondtad, hogy az a legpletykásabb madár!" Különös, hogy minél kedvesebb volt u levél, Mihail Nyikolorovics annál rosszabbul érezte magát. Egyáltalán nem akart közösséget vállalni azzal a firkásszal. „Szavak" — gondolta. A szégyentől elpirult. Mintha az a fiú más lett volna. Létezik az, hogy 6 így élt? Nem, nem, ő helyesen elt. Nem dolgozott reggeltől estig? Nein pihent talán, amikor egy hétig az áru berakására felügyelt? Nem, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Megint beleolvasott a levélbe és felbosszankodott. Miért írt az a fiú olyan folyékonyan és könnyedén? Ha Mihail Nyikiforovicsnak fel kell szólalni a gyűlésen, szürkén és összefüggéstelenül beszél. Az a fiatalember miért fecseg annyit a hangulatáról, a könyvekről, a világító folyóról és más badarságokról? És méghozzá olyan gondtalanul. Érezte, hogy azért lelke mélyén irigyli. Azt sem tudta pontosan, hogy mit irigyel. Talán a tisztaságát nyíltságát, vagy a finom szavakat, amelyeket már íéges régen ki sem ejtett a száján. Mihail Nyikiforovics felhajtotta a pokrócot, levetkőzött és lefeküdt, de aludni nein tudott. Nyitott szemmel feküdt sokáig. Fél órát, egy órát. „Hiszen semmi nem történt — biztatta magát. — Azok a levelek? Badarság az egész!" Másik oldalára fordult, és becsukta a szeméi. „Hát akkor alszom!" De nein aludt el. Ügy rémlett, hogy a ház felett, a mély égbolton egy sziporkázó kiscsillagot lát. Szíve elszorult, mintha valami jóvátehetetlen dolog történt volna. Mintha egész élete feltartóztathatatlanul egy lejtőn gördülne lefelé. SZ. tí. fordítása STAUDT-CSENGELI MIHÁLY: ASSZONYOK BORISZ RAJEVSZKIJ