Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-06 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

_L « TJ Q "'O g — c E ONE a m C o 'U o u: C 's o o K 2? 2-° £ •2:2-o ô-o * .a E .M "w-3 -x o E o - E * ö _ •o Dl « >. tt> S ° •o .3 'O r -í"O -o — 4) í:0 Ž P ® S E M ~ f> i/> •»- 4) I Ui c •aj N Dl O o a T) C « CTI V E a> T3 C ľ. w w o c E a í ť 51 xi y: _C C "Ä ° O N akadályát az jelent), hogy a mozihálózat európai vagy amerikai kézben van napjainkban is (kivéve néhány országot, mint Algéria vágy Guiijeá). Természetes, hogy a fejlődő országok čsak összefogva tudnak ellenállni a nyugati forgalma zók gazdasági és kulturális nyomásának. Különösen nehéz helyzetben ' vannak Fekete Afrika francia nyelvű országai, melyekbén a 220 mozi nagy részét két francia forgalmazó vállalat üzemelteti. Az Egyesült Arab Köztársaság mellett Afrika másik aktív filmgyártó országa Algéria. Az algériai film az ellenállási mozgalomban és a száműzetésben született. A 16 mm-re forgatott, technikailag olykor tökéletlen filmeket később jobb, kidolgozott alkotások követték (Algéria lángokban, rendezője René Vautier; A szabadság fegyverei, rendezője Lakhdar-Haminaj. A függetlenség kivívása után a mozihálózatot államosították. Mint mindenütt Afrikában, a •A kontinensek közül Afrikában a legelmaradottabb a filmgyártás. Az Egyesült Arab Köztársaság kivételével — mely mindenkor különlegességnek számított — még 1960-ban sem akadt olyan afrikai ország, mely önálló filmgyártással rendelkezett volna. Szinte hihetetlen — ha figyelembe vesszük ezt —, mit változtak a tények tíz esztendő alatt. i J - - " .V- - ' .— •' ;-> hetőség nyílik magánkezdemé nyezésre is. Az országban mű ködő 70 mozi egy részét az ál lam, fennmaradó hányadát pe dig magánvállalkozók kezelik. Marokkóban a 300 moziból ál ló hálózat teljesen magántulaj donban van. Az ország film gyártó tevékenységét a Marok kői Filmközpont irányítja. Az eddig készített 230 rövidfilm mellett furcsa kontrasztként hat a mindössze 3 játékfilm. A „hivatalos" álláspontot képvise lő filmek (Győzni az éleiért Mire megérnek a datolyák,. Ta vaszi napfény) kudarca után sokat várnak Hamid Bennani Nyomok és Idriss Karim Haouz gyermekei című, társadalmi ten dencíájú filmjeitől. A szenegáli Ousmane Semberne, az elefántcsontparti Dé siré Ecaré és a mauritániai Med Hondo tehetsége és akarása elegendő biztosítéka annak, hogy Fekete-Afrika filmművészete áttörje a kontinens határait. A lehetőségek országonként változnak. Szenegál — 70 moAZ AFRIKAI FILMMŰVÉSZET •f * SZÜLETÉSE A független nemzetté válás a fiatal afrikai országokban a filmművészet terén is éreztette hatását. A komoly művészi és történeti hagyománnyal rendelkező egyiptomi filmgyártásban is a hatvanas évek elejére tehető a megújulási törekvés. A hatvanas évek elején az egész afrikai kontinens — a filmgyártást tekintve — Szaharának számított. Az Egyesült Arab Köztársaság azonban már 1930 óta komoly filmiparral és mozihálózattal büszkélkedhetett. Fantasztikusnak tűnhet, hogy a második világháború idején például előfordult, hogy az egyiptomi filmek száma elérte az évi 140-et. Bár Kairót már régóta nem nevezik „Közel-Kelet Hollywoodjának", még ma is felmegy évi 40-re a játékfilmek száma. Általános jelenség, hogy az egyiptomi filmművészekre bénító hatással van a jelen — bár nem ők az egyedülállók Afrikában ebben a vonatkozásban. Sokan a múltat választják, de a legtehetségesebbeknél a múlt felidézése a jelenre utaló gondolatokat ébreszt a nézőkben. Jó példa erre Juszef Sahin — aki már a huszonkettedik játékfilmjénél tart — A föld című műve, melynek cselekménye 1933-ban játszódik. A film a mai palesztinai helyzet allegorikus ábrázolása; a harmincas évek és napjaink parasztjainak drámája között lé tező hasonlóság senki számára sem kétséges. A többi afrikai ország jelentkezése a függetlenség elnyerése előtt csak a ragyogó helyszínek felkínálásával volt egyenlő. Eltekintve a Dél-Afrikai Köztársaság — évi 2—3 film — középszerű termésétől, Afrika többi részében a filmgyártás megindítása 1960-ra tehető. Ezek közt is jelentős hely illeti meg Fekete-Afrika és a Maghreb országok (Algéria, Tunézia, Marokkó) filmeseit. Néhány rövid, illetve játékfilmtől eltekintve (Szomália: Város és lalu, rendezője Hagi Mohamed Giumale; Ghana Ne sfrj többé Anaseért, rendezője Sam Aryeetee) az angol nyelvű országokbán ma sem találunk komoly erőfeszítést a nemzeti filmgyártás megteremtésére. A kontinens megosztottsága — mely a gyarmatosítás következménye — a filmművészet kialakulását is gátolta. Teljes az egyetértés Afrikában abban a tekintetben, hogy a filmművészet fejlődésének legfontosabb forgalmazásra átvett íilmek színvonala közepes és nagyobbrészt a nyugati országokból származik. Az algériai filméletben jelenleg igen nagy élénkség tapasztalható. A tizenkettedik játékfilmjüket készítik Forradalmi történetek címmel. Még alig ült el a sikert követő öröm zaja, mely a fiatal Ali Ghalen Megtub? című alkotását kísérte — dokumentumhűségű megjelenítése egy algériai segédmunkás franciaországi viszontagságainak — már két koprodukció került műtermébe: az egyiket az olaszokkal (Apuleiusz Arany szamár című regénye nyomán Sergio Spina rendezi) a másikat franciákkal forgatják (a színészként jól ismert Jacques Perrin első rendezése lesz, Ideiglenes címe Guillaume, és egy dezertőr francia katona kalandjait meséli el). Tunézia lényegesen kevesebbet áldoz filmre, mint szomszédja, mégis már a hetedik játékfilmjüknél tartanak és több alkotás előkészítése folyik. Algériától eltérően a filmtermés tematikailag igen változatos. Történelmi visszapillantás (A hajnal, A lázadó, rendezőjük Omar Khlifi), társadalmi-politikai problémák (Mokhtar, rendezője Ben Aisha; Olyan egyszerű történet, rendezője Ben Ammar), pszichológiai dráma, sőt politikai-erotikus kihívás egyaránt fellelhetők közöttük. A filmgyártás állami irányítás alatt él), de kis mértékben leztjával — ma a legtöbb tehetséget ígérő ország. Már a függetlenség elnyerése előtt, 1955ben három szenegáli fiatal hozzálátott Afrika a Szajnán című rövidfilmjük elkészítéséhez, melyet ina a szenegáli filmművészet kezdetének tekintünk. A dolgok minőségileg változtak Ousmane Sembene jelentkezésével, akit ,,az afrikai film pápájának" neveznek. Legújabb filmje (A villámlás istene) egy fétisimádó törzs körében játszódik, mely a végsőkig ellenáll a gyarmatosítást törekvéseknek. Európa háborút visel, a gyarmatosító hatalmaknak pénzre van szükségük, amit Afrikából igyekeznek megszerezni. A lakosság ellenállása azonban meghiúsítja a pénzszerző akciót. Désiré Ecaré (Koncerto a száműzetésért, Te meg én. Francé) filmjeit a legjobb afrikai filmekként tartják számon. Művei középpontjában az afrikaiak európai adaptálódásának nehézségei, a vegyesházasságok problémái állanak. A mauritániai Med Hondo Oh nap! című filmjéről a legnagyobb elismeréssel ír a francia sajtó. Pedig ez a film a legkevésbé sem hízelgő, mivel döbbenetes őszinteséggel veti fel a Franciaországban élő afrikaiak problémáit, a francia munkások és szakszervezeti vezetők elporgáriasodását, az állandó faji megkülönböztetést, az újonnan alakult afrikai polgári réteg politikai és társadalmi szűklátókörűségét. Végül érdemes néhány szól szólni a guineai filmgyártásról. Costa-Diagne — akinek Tegnap, ma. holnap című filmje 1968ban Lipcsében a Joris Yvensdíjat kapta — a törzsi maradványok felszámolása folyamán keletkező konfliktusokról készíti új, Egyensúly című filmjét. A másik guineai film az Algériában forgatott Bantában folyt a vér, mely Portugál-Guinea ellenállóinak harcáról szól. Tíz év alatt az afrikai filmművészet elérte, hogy felhívta magára a nemzetközi kritika fi' gyeimét, díjakat szerzett a legkülönbözőbb fesztiválokon, áttörte a kontinenst hörülvevé tájékozatlanság és közöny gátját. 1970 lezár egy korszakot, ugyanakkor nyit egy másikat, mely filmtörténétl jelentőségőnek ígérkezik. A FESZTIVÁLOK FESZTIVÁLJA Az első belgrádi nemzetközi filmszemle A Jövő év január 9-e és 16-a között Belgrádban megtartandó szemle, amelynek „Bátor új világ" a mottója, a fesztiválok fesztiválja lesz. Az idei év legjobb filmjein kívül bemutatják a nagy rendezők és a fiatal tehetségek legújabb műveit is. Az egyik műsorban tehát azokat a filmeket vetítik, amelyek a különböző nagy fesztiválokon díjat nyertek, a másik műsor összeállításakor pédig nem az lesz a fontos, bemutatták-e a fesztiválokon a filmeket, hanem az, hogy neves rendezők vagy kivételes művészi színvonalat elért fiatal alkotók művei legyenek. A kezdeményező bizottság kettős célt tűzött ki. Az egyik az, hogy a hazai közönségnek bemutassák a világ filmművészetének legjobb alkotásait, és tájékoztassák a nézőket a legújabb jelentős törekvésekről. A másik pedig az, hogy megkíséreljék visszahódítani a mozi elpártolt közönségét, és új filmbarátokat is toborozzanak. A fesztivál ötlete nem új, körülbelül hat éve született, de megvalósítása csak most vált lehetővé. Mivel a fesztivál a modern film értékeinek szemléje lesz, énnek meg felelően nem lesz versenyjellegfl, és hivatalos díjakat sem osztanak ki. A 25 filmből álló programban helyet kapnak a követke ző filmek is: M. A. S. H. (az idei cannes-i fesztivál nagydíjas filmje), a Nyomozás egy minden gyanún felül álló személyiség ügyében, Az utolsó Leo, Eper és vér, A féltékenység drámája, Ha... Adalen—31, Oliver, valamint a San Sebastian-i, a Karlovy Vary-i, a Mar del Plata-i„ Rio de Janeiró-i és pulai fesztivál díjnyertes filmjei. A belgrádi fesztivált a forgalmazók és a Beográd Film vállalat is támogatja. Ha nyolc nap alatt nem lesz legalább 50 000 néző, akkor a következő fesztivált valószínűleg meg sem tartják. Mert nincs szükség a fHmeseknek és a kritikusoknak szánt újabb fesztiválra, hanem olyan ra, amely a nézőközönséget is érdekli.