Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-06 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

WALTER JENS Néhány évvel ezelőtt, 1950 őszén közölték az újságok a hírt, hogy a Santa Maria del Palatino templomban tönkretették Luigi Florentini híres festményét, a Keresztrefeszítés-t. Abban az Időben épp Olaszországban tartózkodtam, s mivel sajátos módon izgatott a tettes sorsa — egy pisai születésű hadirokkant, Carlo Pedrini tette tönkre a képet —, utánajártam az ügynek. Egy befolyásos római tisztviselő közbenjárására sikerült megszereznem a tárgyalási iratokat, s néhány tanú segítségével pontosan rekonstruálhattam az eseményeket. Nyomozásom eredménye mindenesetre alaposan eltért a bírák felfogásától: ezért kérvényt írtam a legfelsőbb bírósághoz, s reméltem, hogy annak alapján megváltoztatják a Pedrini-per ítéletének indoklását. Most már be kell látnom, hogy hasztalan reménykedtem, tehát nincs más választásom, a nyilvánossággal kell közölnöm nyomozásom eredményét. 1950. december 21-én Rómában börtönbüntetésre ítélték a Santa Maria del Palatino templom idegenvezetőjét, Carlo Pedrini ötvenkét éves, pisai születésű férfit, mert — az ítélet indoklása szerint — „Luigi Florentini őrizetére bízott oltárképét gálád és aljas elhatározással késszúrásokkal és vágásokkal előre megfontolt szándékkal tönkretette". A vádlott, aki — nyilvánvalólag azért, mert más gondolatok foglalkoztatták — nagyon figyelmetlenül követte a tárgyalás menetét, amiért a tanácselnök többször ls figyelmeztette, nem tiltakozott az ítélet ellen, úgyhogy nem lehetett tudni, vajon megint nem figyelt-e, vagy igazán elismerte az indoklást, hogy tettét „aljas és gálád elhatározásból" hajtotta végre. Carlo Pedrini Pietro Pedrini pisai kerékpárkereskedő legidősebb fia volt. A szolgálatkész, ügyes s amellett jóakaratú és engedelmes gyerek már kora ifjúságában növelte apja bevételét: különböző kerékpáros mutatványokat tanult meg, s ezeket aztán este bemutatta az udvaron, apja üzlete előtt. Mikor Carlo nem gyakorolta a mutatványokat, a homályos kis üzletben üldögélt, figyelte a járókelők lépéseit, várta, hogy megszólaljon az öreg csengő, s arról ábrándozott, hogy egyszer neki ls lesz üzlete, tizennégy kirakattal, méteres üvegtáblákkal, a távoli, sosem Játott fővárosban: „Carlo Pedrini kerékpárüzlete". De aztán kitört a háború, Carlo bevonult, s az Isonzónál egy ~ gránátszilánk megsebesítette a lábát. Mivel az olasz csapatok akkoriban súlyos veszteségeket szenvedtek, sebét nem kezelték kellőképp, gyulladásba jött, úgyhogy végül is le kellett vágni a lábát. Minthogy emiatt egyszer s mindenkorra le kellett mondania a mutatványokról, most már kerékpárüzléte sem érdekelte Carlo Pedrinit. Hiába beszélt az apja: Carlo szerint semmit sem ér az olyan kerékpárkereskedő, aki nem tudja tökéletesen a magasiskolát is. Amikor Carlo Pedrini 1920 tavaszán először bicegett végig a főváros utcáin, már elfelejtette a tizennégy üvegtáblás nagy üzletet. Az az állás foglalkoztatta, melyet egyik volt bajtársa közbenjárására az olasz oktatásügyi minisztériumban kapott. Carlo portás lett, s mivel bevált és bebizonyította, hogy körültekintő és megfontolt ember, két évvel alkalmaztatása után kinevezték a Chieša Santa Maria del Palatino Idegenvezetőjének. Ebben a kis, klasszicista homlokzatú templomban Luigi Florentininek a quattrocentóból származó oltárképén kívül alig volt valami műtörténeti értékű látnivaló. Az oltárkép azonban, melyet Bonelli professzor 1912ben igen ügyesen restaurált, lassanként annyi látogatót vonzott, hogy végül elhatározták, a remekművet áthelyezik a jobb oldalhajóból a templomtól faajtóval elválasztott sekrestyébe, s megtekintéséért egy múzeumi szolga megfelelő belépődíjat szed maH. Így alkalmazták a Santa Maria del Palatino templomban Carlo Pedrinit, Pedrini pisai kerékpárkereskedő fiát, s meg kell mondani, hogy miiiden cselekedetével ós gondolatával a megbízható és előzékeny idegenvezető mintaképe volt. Reggelente, mielőtt megkezdte szolgálatát, Sacchi barátjának sorsjegyüzletében ellátta magát aprópénzzel, hogy arra is fel legyen készülve, ha az első látogatók közül valakinek sajnálatos véletlen folytán csak ezerlírása lenne, ezután, három perccel nyole előtt — előbb még kicsit beszélgetett signore Neccóval, a templomszolgával — kinyitotta a sekrestyét, kihúzta támlátlan székét az asztal alól, fejére tette szolgálati sapkáját, majd mindenekelőtt ellenőrizte, vajon megegyeznek-e a számok a bejegyzésekkel kis viaszosvászon noteszében, melyet mindig magánál hordott. Csak ha már mindezzel végzett — s megkondultak a Santa Maria harangjai — adta ki a várakozóknak az első belépőjegyeket. „Most önök következnek, uraim" — mondotta udvariasan, s aztán. megkezdte tulajdonképpeni munkáját, a látogatók felvilágosítását és vezetését. Napról napra, hónapról hónapra ugyanaz játszódott le: a blokkfüzetek elrendezése után következett a vezetés, a vezetés után a képeslapok eladása, az eladás után a déli szünet; a déli szünet után következett a délutáni vezetés, a délutáni vezetés után az esti bejegyzések a viaszosvászon noteszbe, s végül az elszámolás monsignore Rettinivel. A pisai ferdetorony Carlo évről évre egyre jobban beletanult a mesterségébe; egyre szakszerűbben magyarázott, egyre jobban tudott bánni az emberekkel (ami nagy segítségére volt a levelezőlapok eladásánál), egyre jobban tökéletesítette toborzási módszereit. Még az államügyész is újra meg újra hangsúlyozta a tárgyalás során, hogy Carlo Pedrini 1949 őszéig nemcsak megbízható, hanem kiváló alkalmazott volt, hűségesen szolgálta az államot, s felettesei megelégedetten vették tudomásul javaslatait és kezdeményezéseit. Mi történt tehát 1949 őszén? Miért változott meg Carlo oly gyökeresen ez év októberében. Mért késett el olyan gyakran, s mért felejtette el kellő időben bezárni a sekrestyét, úgyhogy olykor még este is ott találták gondolataiba merülve? Mért kellett az öreg monsignore Rettininek többször is figyelmeztetnie, hogy pontosabban számoljon el, ha nem akarja, hogy egy szép napon elbocsássák? Végül pedig mi okozta, hogy Carlo, ahelyett, hogy megjavult volna, inni és játszani kezdett, megbetegedett és ingatag jellemű lett? A bírót és az ügyészt láthatóan nem érdekelték ezek a kérdések: ők megelégedtek a tények megállapításával. Nekik elég volt, hogy Carlo ivott és játszott — az okok legfeljebb a pszichiátert érdeklik. A tett indoka eléggé nyilvánvaló volt: monsignore Rettini október 15-én Necco sekrestyéssel jelentést küldött a hatóságoknak, melyben kérte, mondjanak fel Carlo Pedrininek. Pedrini október 17-ről 18-ra virradó éjjel, miután a sekrestyéstől értesült közelgő elbocsátásáról, „gálád és aljas elhatározással" összehasogatta a drága képet, hogy megbosszulja magát Rettini úron: mégpedig nem őrjöngve, vak dühében, hanem józanul és megfontoltan, hiszen bizonyítottnak látták, hogy a kést, mellyel a képet tönkretette, már reggel magával vitte. Felmerülhetett-e ezek után bármi kétely, hogy az WALTER JENS 1923 március 8-án Hamburgban szülletett, a hamburgi és a freiburgi egyetemen klasszikafilológiát és germanisztikát tanult, 1949 óta a tübingai egyetemen a klasszika-filológia tanára. Első regénye A FEHÉR ZSEBKENDŐ, egy katonai szolgálatot teljesítő diák vallomása és éle a militarizmus ellen irányul. Hirnevét az 1959-ben megjelent A vak cimű kisregénye alapozta meg. Stílusa, lélektani ismeretekre alapozott emberábrázolása az ELFELEJTETT ARCOK cimű regényében érlelődött ki. Az irodalomtudomány területén is jelentós műveket alkotott, s mint a klassziku s művek fordítója is ismeretessé vált. események így s nem másképp történtek? Nem vallotta-e Nécco sekrestyés, hogy Pedrini, miután értesült tőle ' közeli elbocsátásáról, rettenetes haragra gerjedt, š szörnyű bosszúval fenyegette a papot? Š nem hállgatott-e Carlo a tárgyaláson, mikor a sekrestyés ezt mondta? Valóban, úgy látszott, a kör bezárult, a büntetés jogos és igazságos. Mégsem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy a bíróság a tárgyalás egyik szakaszában sem vizsgálta meg a vádlott megváltozásának okát. Ezen a ponton kezdtem el kutatásaimat. Megállapítottam, hogy Carlo 1949. október 17-én, egy évvel tettének elkövetése előtt apja temetésére hazautazott Pisába. Reméltem, hogy Pisában megtalálhatom az okát az addig oly lelkiismeretes Carlo hirtelen megváltozásának, én is odautaztam hát, hogy az 1949 októberében lezajlott események gondos rekonstruálásával adalékokat gyűjtsek a tett indítóokának felderítéséhez. Először Carlo rokonaival beszéltem. 1949 októberében várták a pályaudvaron, s nem tűnt fel nekik semmi. Carlo nyugodtnak és megfontoltnak látszott. Hangulata csupán néhány nap múlva változott meg, ekkor már sokat töprengett, s magában beszélt. Az is meglepte rokonait, hogy ettől kezdve nem akarta átlépni az apai ház küszöbét, sőt még azt a negyedet is gondosan kerülte, ahol született. Rugeria Betti is, Carlo gyermekkori barátnője, aki az első nagy háború előtt egyszer társnője volt akrobatikus kerékpármutatványnál, hasonló észrevételeket közölt velem. Ahányszor emlékeztetni akarta barátját a régi élményekre, Carlo szinte ingerülten tiltakozott: mintha félt volna visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még kerékpárkereskedő akart lenni, s tizennégy ablaktáblás üzletről álmodozott. Ehelyett mindig a városon kívül csavargott, vagy a dómban és a keresztelőkápolnában tartózkodott; Luigi is bizonyíthatja. Beszéltem Luigi Cianzetti idegenvezetővel, aki megerősítette Rugeria állításait. Igen, Carlo rövidesen feltűnt neki; olykor naponta három-négy vezetésen is részt vett, s a végén busás borravalót adott. Luigi vállat vont: eleinte, mikor megtudta, hogy ez a furcsa idegen kollégája, kissé bizalmatlan volt, de később úgy gondolta, végeredményképp semmit sem jelent, ha egyszer egy kollégája is tanulni, akar tőle ... Mikor elbúcsúztam Luigitől, biztosan tudtam már, mért hibás a bíróság indokolása. A bíró és az államügyész hanyagul dolgoztak, mert nem érdeklődtek a pisai események után. Néhány nap múlva, miután beszéltem két öreg szomszédjukkal, akik azt állították, látták Pedrinit az elutazása előtti éjszakán a kerékpárüzlet közelében, elutaztam Pisából, s azonnal Rómába mentem. Első utam Necco sekrestyéshez vezetett, és fejére olvastam hamis vallomását. Nem is igyekezett tagadni, azonnal bevallotta, hogy már rég áhítozott Pedrini jövedelmező állására, s ezért vallott hamisan. Beismerte: Pedrininek nem volt tudomása arról, hogy rövidesen elbocsátják. - • Nem szeretném, ha Neccót utólag megbüntetnék. De kívánom, hogy annak az embernek, akit „gálád és aljas szándék" alapján ítéltek el, adják vissza a becsületét. Értsenek meg, nem azt kívánom, hogy Pedrinit mentesítsék tette következményei alól, de szeretném meggyőzni a bíróságot, hogy éppúgy tévedett, mint néhány évvel ezelőtt a vádlott. A bíróságnak meg kellett volna értenie egy ember lelkivilágát, aki húszéves száműzetés után rádöbben, hogy ő is ember, akinek vágyai, reményei, emlékei vannak. A bíróságnak meg kellett volna értenie, mit érez valaki, aki életében először szemléli önmagát és önnön sorsát bizonyos távolságból, mint egy kívülálló. Ha a bíróság ismerte volna a vádlott gondolatalt, mikor Cianzetti idegenvezetőben felismerte önmagát s önnön sorsának nyomorúságát? ha a bíróság hallotta volna régi társnőjével, Rugeriával? ha a bíróság látta volna, mit beszélt a vádlott arca az elutazása előtti sötét éjszakán; ha a bíróság észrevette volna — és észre kellett volna vennie! —, hogyan osont be a vádlott apja kerékpárüzletének oldalbejáratán, hogyan tapogatózott be a sötét szobába, s hogyan hitte, hogy megint hallja, éppen úgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, az ajtó kis csengőjének halk csilingelését, a kerekek suhanását s az éjszakában felvillanó neonreklám bugását: „Carlo Pedrini kerékpárüzlete" — akkor másként kellett volna ítélkeznie. J A bíróság nem vette figyelembe, mit jelent a rabnak, hogy vissza kell térnie zárkájába, s a távolról jövőknek és messzire menőknek meg kell magyaráznia zárkája szépségeit. A bíróság nem tudott arról, milyen zavar támadt a bilincsbe vert ember lelkében, aki egy pillanatra összetévesztette a Keresztrefeszített képét börtönőrével... s aki ezért némán akart szenvedni. Közzéteszem ezt az írást, holott most, a közlés időpontjában, látszólag már nincs is értelme. Közvetlenül azután, hogy a szöveget kiszedték, 1954. május 12-ről 13-ra virradó éjjel Carlo Pedrini vádlott Pisában öngyilkos lett. Gyurkó László (ordítása