Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-04 / 288. szám, péntek

Szadko városa Következő állomásunkra, Nov­gorodba, nem egész egy éjsza­kán át tartott az utazás. Ezt a várost még a 9. században ala­pították. Pétervár létrejötte után azonban csökkent a jelen­tősége. A forradalom idején 20 000 lakosa volt. Lakosainak száma jelenleg 130 000. Fejlett iparral — főleg elektro- és rá­diótechnikai iparral — rendel­kezik. Amikor kiszálltunk a vo­natból, az állomás falán nagy cseh nyelvű feliratot pillantot­tunk meg, melyen ez állt: „A szovjet és a csehszlovák nép örök barátságáért". Egyébként itt már szokatlan hideg foga­dott bennünket. lilső utunk a Szadko nevét vi­selő szállóba vezetett. Rimszkij­Korszakov operájának hőse eb­ben a városban élt. Ezért nem­csak a szállót nevezték el ró­la, hanem számtalan szuvenír is megörökíti Szadko figuráját. A reggeli elfogyasztása után egye­nesen a szakszervezetek házába szállítanak bennünket, hogy részt vegyünk egy ünnepi műso­ron, melyet tiszteletünkre ren­deznek. A városi nemzeti bizott­ság alelnökének üdvözlő szavai és küldöttségünk vezetőjének válasza után egy ajándékot ve­szünk át, amely — mivel Nov­gorodban vagyunk — nem más, mint Szadko szobra. A kromé­rízi járás képviselője külön üd­vözli a testvérváros lakosait. A színes kultúrműsor kíilön érde­kessége, hogy magyar népi tánc is szerepel benne. A rendkívül nehéz csárdást nyolc pár tán­colta és nagy sikert aratott. A városnézés főleg a legré­gibb épületekre irányul. Ezek közé tartozik a György katedrá­lis, melynek falát felbecsülhe­tetlen értékű freskók díszítik. A katedrális közelében jellegzetes orosz sapkás gyerekek csúsz­kálnak a jégen. Egy közülük a közelünkbe merészkedik. V ita­ltinak hívják, és bár a hidegtől piros az orra, nem fázik. Ami­kor egy jelvényt nyomok a ke­zébe. illően megköszöni és el­szalad, hogy társainak megmu­tassa az ajándékot. Az utcákon a gépkocsik mellett itt-ott lófo­gatok is közlekednek. Áthala­dunk a Kreml parkon, melynek első fáit még Napóleon katonái illtették. A várost a Volhov fo­lyó szeli át, amelyen 1920-ban épült az első szovjet villany­erőmű. Rövid tartózkodásunk elle­nére nagyon sok szép emlékkel hagytuk el Novgoiod városát. Az ünneplő Moszkva Novgorod után már csak egy város, utunk fő célja: Moszkva, várt bennünket. A pályaudvaron szállingózó hó, cseh polkát ját­szó fúvószenekar és fényképé­szek pergőtüze fogadott bennün­ket. A Szovjet—Csehszlovák Ba­ráti Szövetség nevében Aszmo­lov tábornok, a Szlovák Nemze­ti Felkelés részvevője köszön­tött bennünket, majd Gula elv­társ lépett a pályaudvar előtti téren felállított mikrofonhoz... Első utunk egyenesen a már ün­nepi díszbe öltözött Vörös térre vezetett. Mivel éppen 10 óra volt, megtekinthettük a mauzó­leum díszőrségének őrségváltá­sát. Nem győzünk belelni a szovjet főváros szépségeivel, me­lyek közül újabban kiemelkedik a KGST óriási palotája. Felhaj­tatunk a Lenin hegyekre, ahon­nan pompás panoráma tárul elénk: a város tornyai, a luzs­nyiki sporttelep, a kanyargó fo­lyó. Hátunk mögött a Lomono­szov Egyetem és háborította fe­nyők. A friss havon vidám fia­talok szánkáznak, síelnek. Moszkváról írni nem könnyű feladat, hiszen az emberek már oly sokat tudnak róla. Még azok is, akik sohasem jártak itt. Ki ne hallott volna a Híres Tre­tyakov galériáról. Igaz, erről nem elég hallani. Ezt látni kell! Aki megtekinti ezt a képtárat, az lényegében megismeri és megérti az orosz nép történe­tét. Egyébiránt a képtárat Tre­tyakov műgyűjtőről nevezték el, aki a városnak ajándékozta va­lamennyi képét azzal a kikötés­sel, hogy sohasem vihetik el ké­peit Moszkvából. A szovjet fővárosban négy napot töltünk. A Jaroszlavszkaja szállóban lakunk, mely a szovjet gazdaság sikereit bemutató, 200 hektáron fekvő, 80 pavilont számláló kiállítás közelében van. Itt mered a magasba a vá­ros tv-adójának antennája és a világűr első utasa tiszteletére emelt óriási obeliszk is. Étkezni a belvárosban levő Arbat étte­rembe járunk. Ugyanitt az ün­nep előestéjén egy szórakoztató műsort is végignézünk, mely ének- és táncszámokban, vala­mint akrobatamutatvány okban bővelkedik. Talán mondani sem kell, hogy a színvonal átlagon felüli. A hatalmas vendéglő rendkívül impozáns. Amit Leningrádban az Erini­tázs jelentett látnivalókban, azt Moszkvában a Kreml jelenti számunkra. A Kreml tulajdon­képpen a várossal egyidős. Ud­varán a legmegkapóbb látvá­nyok egyike, a világ legnagyobb harangja, amely 8 méter magas, a súlya pedig 200 tonna. Meg­csodáljuk az orosz cárok koro­názásának helyét, a Mária Mennybemenetele katedrálist. Soká elnézegetjük a fénylő, arany színű kupolákat. Közben figyelünk, nehogy eltévedjünk csoportunktól, ami itt könnyen előfordulhat, hiszen a különbö­ző nyelven beszélő turisták szá zaival találkozhatunk. A Kreml új létesítményei közül az is­mert Kongresszusi Palota emel­kedik ki, azaz nem emelkedik ki a szó szoros értelmében, hi­szen úgy építették, hogy ne bontsa meg a régi épületek har­móniáját. A Kremlben legtovább a Fegyvertár néven ismert mú­zeumban időzünk. Azért nevezik így, mert fegyverek és páncél­öltözetek gyűjteményét őrzi. De nemcsak azt Láthatunk itt arany vázákat, tálcákat. Meg­csodálhatjuk az angol ezüst­gyűjteményt, a német asztali szökőkutat, vagy azt a porce­lánkészletet, melyet Bonaparte Napóleon ajándékozott az ak­kori uralkodónak. Elénk tárul­nak a letűnt korok ruhái, Nagy Péter saját készítményű csizmá­ja. Láthatjuk a tróngyűjte­ményt, melynek egyik példánya a Rjepin képéről ismert Rette­gett Iván elefántcsont trónja. Akad itt gyémánt trón is. Rend­kívül érdekes látvány a korona­gyűjtemény. A mese-világában érezzük magunkat, amikor a nyergek és az arannyal-gyé­mtínttal díszített lószerszámok gyűjteményéhez érkezünk. Ugyancsak itt található a világ legnagyobb hintógyűjteménye. A nagyúri hintókát faragványok, festmények díszítik. Nehéz lenne mindarról beszá­molni, ami az ember figyelmét Moszkvában megragadja. Annál is inkább, mivel szinte minden percben újabb és újabb érde­kességre bukkanhatunk. Egy­szer a város hatalmas méretei ejtenek csodálkozásba, máskor az emberek egyszerűsége és nyugalma. Ismét máskor a vi­lág legszebb földalatti vasútját, a benne uralkodó tisztaságot nem győzzük csodálni. Este a kivilágított város nyűgöz le ben­nünket. Még a levelüket lehul­lajtott fák ágain is színes vil­lanyégők díszlenek. Az ünnepi tűzijátékról nem is beszélve, llven tűzijátékot valóban egyi­künk sem láott még. Magával a felvonulással alig­ha fontos részletesen foglalkoz­nom. hiszen a tv-ben mindenki láthatta. Mi a Vörös Tér tőszom­szédságában, az NOSZF 50. év­fordulója leién állttink; vagyis ott, ahonnan elindult a menet az ünnepi emelvény felé. Köz­tünk elvegyülve NDK-beli turis­ták, mögöttünk pedig a Moszkva Szálló lépcsőin a magyar barát­ság vonatának részvevői álltak, akik a felvonulás megkezdéséig mozgalmi dalokat énekeltek ma­gyar nyelven. Az Ismert induló­kat természetesen a német tu­ristákkal együtt mi is vélük éne­keltük. Egyszóval igazán ünnepi volt a hangulat. De nemcsak a felvonulás alatt. Délután is találkozhattunk az utcákon da­loló fiatalokkal, idősebbekkel. November 7-e a szovjet emberek legszebb ünnepe. Utolsó ebédünk után elkövet­kezett a végső búcsúzás Moszk­vától. Az Int.uriszt képviselője reméli, hogy rövidesen ismét el­látogatunk hozzájuk. Küldöttsé­günk nevében a Dimitrov Vegyi­üzem CSSZBSZ szervezetének alelnöke mond búcsút vendéglá­tóinknak. Még néhány jelképes ajándékot veszünk és adunk át, majd elindulunk a pályaudvarra, hogy nekivágjunk a hosszú út­nak. A vonatban elbeszélgetek dr. Fedor Gula elvtárssal, kül­döttségünk vezetőjével, aki el­mondja, hogy a barátság vona­ta teljesítette küldetését: hoz­zájárult a két ország népei ba­rátságának további megszilár­dításához. Valamennyiünknek ez a véleménye. És az, hogy ba­rátságunk megbonthatatlan. FÜLÖP IMRE A moszkvai Kalinyin sugárút. ZBYCH ANDRZEJ: KLOSS SZÁZADOS KALANDOS TÖRTÉNETE 19. Liza ismét kicsúszott az ölelésből. Kloss kissé durcásan ült az asztalhoz, kezebe vette a Fiihrer könyvét. A lapok eléggé elnyüttek voltak, látszott, hogy forgatják. Aztán a telefonra nézett, em­lékezetébe véste az állomás számát: — Kétszázkilenc tizenhárom — mondta hangosan. —- Nem fogom elfe­lejteni. A lány hallgatott. Kloss megsi­mogatta a haját: Úgy látszik megbántad, hogy meg­hívtál. , — Nem, nem — tiltakozott a lány. — Oriilök, hogy eljöttél, ezt meg kell ün­nepelni. Készítek valami inni és harap­nivalót. — Ünnepi tartalék? — Nem készítettem az ünnepekre — valaszolta Liza. — Hol töltöd az előestét? — kérdez­te Kloss. - Miért gondoltál most erre? — né­zel! rá a lány. -.Mer1 ez a fenyőfa — gondolkozott Kloss —, ez a fenyőfa ... hol is láttam ehhez hasonlót? - Mimin pvben magam készítem el a fenyői. — S mindig így? Nálunk egészen másként díszítik. Egyszerűbben, ride­gebben, takarékosabban. Minden német házban takarékosabban díszítik a fe­nyőt. — Nem értem, mit akarsz ezzel mon­dani? Ilyen fenyőfát eddig csak Lengyelor­szágban láttam, Liza. Csak Lengyelor­szágban. Igen — mondta kis gondolko­zási idő után — ez lengyel fenyőfa, Li­za. Közben azon meditált, hogy kicsoda tulajdonképpen ez a lány? Valóban a Gestapo embere, vagy az övéké? — Azt akarod — kérdezte Liza —, hogy szedjem le a fáról a színes papíro­kat? Nem árt. Legalább Is remélem, hogy nem ártanak nekünk a lengyel fe­nyőfák. Ne beszélj így, ilyen idegesítőn! — Miért? Azt gondolod, hogy a né­met tiszteknek nem tetszhetnek például u lengyel fenyőfák? — kérdezte Kloss, kötekedve. — És a lengyel lányok? — villan! fel Liza szeme. — jártam Lengyelországban - mond tu Kloss. — ök gyűlölnek minket Liza. Ezért ilyen nagy boldogság hozzátok si­mulni — mondta, 9 magához ölelte a lányt. Onta már a Játékot. Nagyon únta. Megcsókolta, 3 észrevette, hogy Liza mereven lecsukja a szemét. — Engedj rázkódott meg a lány. — Miért? — ígértem valami harapnivalót —• mondta. Már újra mosolygott. -— Nem vagyok éhes ... — Nyugalom kedves, van még időnk. Nagyon sok időnk van — mondta a lány, s kisietett a szobából. Kloss felkattintotta a rádiót. Híreket mondott. Erős harcok Sztálingrád térsé­gében Kloss elmosolyodott, hiszen Paulus hadserege már egy hónapja ha­rapófogóban volt. Ledőlt a heverőre. A konyhából tá­nyérok és evőeszközök zörgése hallat­szolt. Arra gondolt, hogy egy ilyen lánnyal igazán kellemesnek kellene len­nie az estének. BehSnyta a szemét, az­tán hirtelen felugrott. Átsétált a másik szobába, minden apróságot alaposan szemügyre vett, benézett a képek alá, a bútorok mögé, dé sehol sem találta azt, amit sejtett: a Gestapo lehallgató készülékét. Liza igazán jó háziasszonynak bizo­nyult. Kitűnő volt a paradicsomos kol­bász, jó ízű a bor, amelyből Kloss már elég sokat felhörpintett. A vacsora rom­jait nézve az jutót! az eszébe, hogy Li­za bizlosan bőségesen kap élelmiszerje­gyel, az alkalmi vendégekre is számít­va. Liza alig ivott néhány kortyot. Latszó lag érdeklődés nélkül folyt közöttük a társalgás, de Kloss gyorsan észrevette, hogy a lány rutinosan vezeti a beszélge­tést. Megkönnyítette hát a dolgát. Be­szélt egy barátjáról, aki páncélos had­iestével együtt a nonhoz került, egy másikról, akit Sztálingrádhoz VPZPIU/PÍ­tek . . . — És te? — kérdezte Liza — Téged nem küldenek? Kloss tettetett részegséggel felneve­tett: • — Nem tudom Liza. De ha hadosztá­lyomat, a legjobb páncélos hadosztályt tényleg átvezényelték Franciaországból a Volgához, akkor én is oda megyek. Oda, de hozzád visszajövök, kicsi Li­zácska —-mondta, s ráborult a lányra. — Mind így beszéltek — mondta fö­lényes hangon a lány. — Aki néhány napra idevetődik, az mind így beszél. Aelán küld még néhány lapot és meg­írja, hogy éppen mos! fagyot! le a fü­le, vagy pedig haslövéssel kórházltan fekszik. Sokat ismertél? 7? Mi az, jéltékenységi jelenet. Hans? Néni gondolod, hogy kicsit korai? Klošs magához akarta húzni a lányt, de éles berregéssel megszólalt a csen­gő. - Telefon? — kérdezte Kloss. - Nem, az ajtó. Nem vártam senkit -- szólt vissza a küszöbről. Kloss útánd lopakodott. Látta, amint a lány idegesen kiakasztja a láncot és kinyitja az ajtót. Vasutasruhás férfi lé­peti he, kefében pisztoly: — Liza Schmidt? — kérdezte a vas­utas. — Igen, — a lány hangja remegett. Mit akar? — Artúr megbízásából — mondta Kuschka. Kloss egyetlen mozdulatlal kivágta az ajtói. Kezében pisztollyal, rászólt Horst­ra: — Kitűnő céllövő vagyok — majd in­lett a kezével. — Eldobni a pisztolytI Kloss óvatosan emelte jel a fegyvert, s közben pisztolyával sakkban tartotta a másikat. — Kezeket feli*— majd a lányhoz ­Gondolom Liza meghívod az ural is egy pohár borra? Horstot az ajtóhoz lökte, majd l.izut figyelte, aki olyan sápadt volt, mint u jal. Horst azt mondta, hogy Artúr meg­bízásából ... Tehát Artúr nem vonta vissza a parancsot. Vagy nem kapta meg az üzenetet. De miért nem kapta meg? Talán az orgonista ...? Ez az em­ber itt csak végrehajtója az ítéletnek. De mit kell tennie ilyen helyzetben egy német tisztnek? Kloss még nem határozott, de azt tud­ta, hogy nem szabad kiesnie a szerepé­ből. Horst a falnál állt, feltartott kezek­kel. Rákiáltott: — Beszélj, ki küldött'? Amaz dühös tekintettel nézett rá, s a fogai között sziszegte: —• Semmit sem tudok mondani. — Meglátjuk — mondta Kloss. — Be­szélsz majd másutt. — Lizához fordult. — Ki ez az ember? Ismered? — Igen ... azazhogy nem ... Valahol mintha már láttam volna ... — 'Hagyjuk a mesét. Emlékeztetlek, hogy amikor belépett azt mondta: ..Ar túr megbízásából..." A lány sírva fakadt. Olyan termesze­tesen csinálta, hogy ha Kloss nem tu­dott volna semmit az előzményekről. alighanem most magához húzta volne vigasztalni. — Mindent megmondok — szipogta. — Most már mindent értek. O Artúr bátyja, én pedig csúnyán elbántani sze­gény Artúrral. A mese nagyon egyszerű volt. de el­fogadható. [Folytatjuk j 1H7U Xti. '

Next

/
Thumbnails
Contents