Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-29 / 307. szám, kedd

QDOEIDEIEinODDElDDOÖ --0J FILMEK• •••••• G •••••••• TÉMA EGY RÖVID ELBESZÉLÉSHEZ Szergej Jutkevics szovjet rendező filmje Csehov életének egy jelentős epizódját, a Sirály megírásának körülményeit s a felszínes és sznob közönség meg nem értése következtében furcsa bukással végződő 1896. október 17-1 pétervári premiert tárja elénk. A kiváló rendező — Csehov stílusában és felfogásában — Csehovról készített filmet, ám nem ragaszkodott az életrajzfilmek bevált „kliséihez", hiszen nemcsak az eseményeket és a körülményeket ecsetelte, hanem Csehov jellemét és lelki világát is ábrázolja. A film cselekménye ismert: az ír6 fiatal éveiben vonzódott egy énektanárnőhöz, Lika Mizinovához, de a szerelem beteljesületlen maradt, mert Csehov a házasságért képtelen lett volna feladni a művészetet, mely felfogása szerint teljes embert kíván. Ez az ellentmondásos kapcsolat és furcsa viszony ösztönözte az frót a Sirály megírására. A film visszapillantással kezdődik. Csehov a Sirály bemutatójának napján nővérével a pályaudvaron várja Lika Mizinovát, aki Párizsból érkezik a premierre. Az író itt idézi fel a tanárnőhöz fűződő első emlékeit. Jutkevics a mű megszületésének belső körülményeit, a gondolatok formálódását igyekszik megértetni a nézőkkel. A kissé furcsa kapcsolatot — Csehovhoz illően — vlszszafogottan és némi Iróniával ábrázolja. Nem kíván többet adni, mint azt, hogy a néző bepillanthasson Csehov világába, megismerhesse azokat a körülményeket, amelyek között alkotott, ős bemutassa azt a társadalmat, amely nem értette meg az frót. A rendező Csehov alakítóját Nyikolaj Grinyko ukrán művész személyében találta meg. Jutkevics Jól választott, hiszen a főszereplő nemcsak külső adottságaival, hanem bensőleg is azonosulni tudott a figurával; kifejező mimikájával híven érzékelteti a keserű, de Ironikus egyéniséget. A film egyik érdekessége, hogy Marina Vlady játssza Lika Mizinova szerepét. Jól illeszkedik be az orosz világba, s elbűvölően formálta meg a női főszereplő Jellemét. Az epizódszereplők közül említést érdemel Ilja Szavina, aki az fró nővérét személyesíti meg, kitűnően. AZ UTOLSÓ UGRÁS Bartolomé Bennassan regénye alapján Édoard Luntz rendezésében készült ez a francia—olasz koprodukciós film, melyet felületesen a krimik közé sorolhatnánk, az alkotás ugyanis magán viseli a könynyebb fajsúlyú filmekre jellemző vonásokat. Am a látszat csal, mert a nálunk még ez ideig ismeretlen rendező pszichológiai filmet készített, két férfi barátságáról. A keret csakugyan a krimikre emlékeztet: egy gyilkossági eset kivizsgálása, melynek során kiderül, hogy a tettes a férj. A rendezőnek azonban nem az a szándéka, hogy a történet adta lehetőségeket kihasználja és feszültséget teremtsen, mindvégig izgalomban tartsa a nézőt. Korátnsem. A férj — a vietnami és az algériai háborúban megedződött katona — és a rendőrfelügyelő egyéniségében sok közös vonást vél felfedezni, s ezt a hasonlóságot Igyekszik kihasználni arra, hogy bemutassa: a két férfi lelki tulajdonságai, a magány, illetve a helyzetükből és hivatásukból eredő társadalmi kiszorftottság az a„közös kapocs, mely összeköti őket. Illetve elősegíti a baráti szálak szövődését. Am ez a közös sors, baráti közelség sem elegendő ahhoz, hogy elkerüljék a kenyértörést: a rendőrfelügyelő mihelyt elegendő bizonyítékokkal rendelkezik, őrizetbe veszi barátját, az igazi tettest. A film számos pozitívuma mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a cselekmény bonyolítása, a konflikus kiteljesítése kevésbé meggyőző, s a rendező a társadalmi mondanivalót is a háttérbe szorítja. A két főszereplő játéka viszont mindenképpen figyelemre méltó. Maurice Ronet a férj, 11 letve a volt ejtőernyős katona szerepében kiváló alakítást nyüjt; telitalálat a rendőrfelügyelőt játsző Michel Bouquet is, akiben Jeles szlnészegyénlséget ismerhetünk meg. f— MAGÁNYOS FARKAS Hűim Nem olvastam róla semmilyen hivatalos kimutatást, de úgy hiszem, a krimi- és detektívfilmeket jóval több néző látogatja, mint az igényesebb (ún. intellektuális) alkotásokat. Nem akarom lebecsülni a bűnügyi darabokat, de annyit meg kell mondani: sok köztük a közepes vagy gyenge alkotás. Edoard Logreau, a tehetséges francia rendező új filmmel, a Magányos farkassal mutatkozott be a közönségnek. A vásznon itton látunk Jó ötleteket, a jelenetek azonban nem eléggé dinamikusak, sok bennük az unalmas, részletező párbeszéd, s ez vo"

fatr,ttS teszi a filmet. Miről szól a film? Különbözik-e a többi krimiktől? A téma régi: csempészek, nyomozók, üldözöttek és üldözők egymás elleni fondorlatai (színesben), a „magányos farkasnak" becézett női főszereplő ügyessége, éjszakai „házkutatása" (amikor ég és föld között kifészített kötélen imbolyog a kiszemelt szobák ablakai felé), pístoly villan, repülők landolnak, rászedett emberek zsémbelődnek beosztottaikkal. Levegőben, földön, háztetőkön, országutakon peregnek az izgalmas képek, egészen a különösen bizarr befejezésig. (vira.) A radarmeteorológia IbAu-eiEkRE DESAGNAT rendező debütáns munkája a francia—német—olasz koprodukcióban készült GYÉMÁNTOK című kalandfilm. A legsikerültebb amerikai westernek hagyományaira épült alkotás a legelső filmkockától a legutolsóig rendkívül izgalmas, feszültséget teremtő ereje a rendező kvalitásait dicséri. A film erkölcsi tanulságot ls tartalmaz: a gonosz minden esetben elnyeri méltó büntetését, bár az alkotásban az igazságosság és a fog fogalma safátos értelmezést kap. A ftlm a kalandot kedvelő nézőknek jó szórakozást ígér. A felvételen: a Gyémántok egyik jelenete. A radarmeteorológia, akárcsak maga a rádiólokátor (radar) fiatal, fejlődő tudomány, amely katonai titok jegyében született meg, és amikorra néhány éves kort elért, már túlnőtte addigi kereteit, s hovatovább nyilvános közkinccsé vált. S amint sok más tudományág esetében hasonló a fejlődés útja, a radarmeteorológiáról is az első átütő nagy sikerek nyomán azt tételezték fel, hogy egy csapásra megoldja az időjárás megbízható előrejelzésének valamennyi problémáját. A további fejlődés is megfelelt annak, amit sok más tudományágnál tapasztalhattunk; a túlzottan vérmes reményeket csalódás követte. Ma azonban a radarmeteorológia a maga reális lehetőségei, körülményei között a tudományok sorában már elfoglalja az őt megillető helyet, és valóban sok hasznot hajt. Erről számolunk be az alábbiakban. MIT „LAT" A RADAR? Először nézzük meg azt, hogy mit „lát" a rádiólokátor, amikor a repülőtéri irányító torony személyzetének legnagyobb kétségbeesésére esik az eső, esik és egyre csak esik. A rádiólokátor elméleténél kell kezdenünk. A rádiólokátor eredetileg arra készült, hogy repülőgépeket tudfon felfedezni és bemérni. Minden repülő tárgy — akár 50 méteres fesztávolságú repülőgép, akár néhány mikron méretű ködszemcse — szórja az elektromágneses hullámokat és így az adó sugárzásának egy része a vevőhöz visszaverődik. A repülőgépről visszaverődő parányi energiát a korszerű rádiólokátorok több száz kilométeres távolságból is megbízhatóan észlelik, viszont az egyes esőcseppről visszaverődő energia már oly kicsiny, hogy nem is detektálható. Amíg a repülőgép esetében a rádiólokátor kezelőjének egyetlen céltárgyat kell követnie az impulzusok segítségével, addig a meteorológus a rádiólokátort sok millió vagy sok milliárd esöcsepp és ködöt alkotó vízrészecske mérésére kívánja felhasználni. Vegyünk egy rendkívül erősen irányított, mindössze 0,1 fok széttartású radarsugarat és tegyük fel, hogy a kibocsátott impulzus hossza 1 mikromásodperc. A másodperc milliomod része alatt az elektromágneses hullám 300 métert tesz meg és az impulzus 100 km-es távolságon több mint 300 millió köbméter (pontosabban 357 millió köbméter) térfogatot érint. Ebben a rendkívül hegyes kúpban minden részecske — eső, köd — az impulzus energiájának parányi hányadát a vevő Irányába visszaszórja. Ne feledjük el, hogy ebben a 300 millió köbméter térfogatban esetleg köbcentiméterenként 100—200 esőcsepp lehet, vagyis pl. egy összefüggő esőfront esetében valóban csillagászati a visszaverőképes részecskék száma. Minthogy a részecskék ebben a térfogatban teljesen összevissza, rendezetlenül oszlanak el, ezért a visszavert energia meghatározásához nem is kell figyelembe venni fázisviszonyalkat. Ha elvégezzük a viszonylag egyszerű átlagoló számítást, akkor kiderül, hogy a fenti esetben legalább olyan erős visszaverődést kaphatunk a rádiólokátor ernyőjén, mintha egy hatalmas repülőgép haladna át ugyanilyen távolságra a légkörön. Amíg azonban a repülőgépről kapott jel eléggé állandó és alig van ingadozásoknak kitéve, addig az ilyen viharfrontról vagy zivatarról kapott kép a lokátor ernyőjén villódzik, állandóan változó erősségű lesz. A mai rádiólokátorok általában 3 mm és 40 cm közötti hullámhosszakat használnák. E hullámhosszakhoz képest bármely repülőgép vagy rakéta joggal tekinthető nagynak. Ezzel szemben az esőcseppek néhány mikrontól legfeljebb .néhány milliméterig terjedő méretűek, úgyhogy Itt éppen a fordított képet kapjuk: a hullámhossz tekinthető nagynak a mérendő tárgyhoz képest. Az átmeneti állapot tulajdonképpen a legérdekesebb: a Jégeső szemcséi nagyjából ugyanakkorák, mint a felfedezésükre használt rádiólokátor hullámhossza. Érdemes megjegyezni, hogy éppen ebben az esetben szolgáltatott az elméleti elemzés és a gyakorlati kutatás nagyon érdekes és tanulságos eredményeket. JÖL ISMERT GÉLTÁRGY Akárcsak a repülőgépeket kereső lokátoros katona, ugyanúgy a jégesőre és a pusztító zivatarra vadászó meteorológus ls abban a kedvező helyzetben van, hogy jól ismert a „céltárgyat". A légvédelmi lokátoros elsősorban könnyűfémekből, főleg alumíniumból, legfeljebb rozsdamentes acélból készült tárgyak után kutat, a meteorológus pedig igen jól tudja, hogy céltárgya egészen közönséges anyag: HzO. Ennek ismeretében most már tisztázhatja a helyzetet. A részecskék méretelosztását ésszerűen megválasztva és a lokátor kimenő teljesítményét ugyancsak megállapítva meg lehet határozni, hogy milyen távolságról lehet az adott lokátorral pl. viharfelhőket, viharfrontokat felismerni. Sajnos, ez a maximális távolság tulajdonképpen az egyetlen egzakt adat, amelyet a meteorológus híradástechnikai segítőtársa egyértelműleg megállapíthat, és tulajdonképpen ez a legfőbb oka azoknak a nehézségeknek ls, amelyek a rádiólokátor meteorológiai célokra való használatát gátolják. Helyes az a megállapítás, hogy a rádiólokátor nem meteorológiai műszer a szónak abban az értelmében, hogy valamely fizikai menynytség egyértelmű és pontos jellemzését szolgáltatja, mint ahogy pl. a hőmérő megadja a hőmérsékletet, va?y a barométer a légnyomást. ÁRVÍZ-ELŐREJELZÉS A helyzet mégsem ad okot túlzott pesszimizmusra. Kiderült, hogy a rádiólokátor sokkal alkalmasabb az eső detektálására, mint a felhőkére. Ez tulajdonképpen természetes is, hiszen a rádiólokátort elsősorban arra szerkesztették, hogy a lehető legrosszabb optikai viszonyok között a repülőgépeket akkor is felderíthesse, amikor erre a klasszikus optikai eszközök teljességgel alkalmatlanok (éjszaka, köd, felhős idő stb.). Ha tehát a lokátor teljesítményét megfelelőképpen választották meg (vagy egy adott lokátorral megfeleld távolságban „keresnek"), akkor a lokátor biztonsággal felismert az esőt vagy a jégesőt, tehát a nagy részecskékből álló csapadékot, de a felhők jelenléte teljesen „hidegen hagyja". Minthogy a meteorológusok rendkívül gondosan gyűjtik adataikat, nem meglepő, hogy nem csupán durva megállapításokat tudnak levonni a lokátorernyőn mért adatokból, hanem sokkal pontosabb számításokra ls képesek. Igaz ugyan, hogy mindez a nagy számok törvényén alapszik, és éppen ezért „átlagtörvénynek" tekinthető, de a pillanatnyi visszaverődés erőssége (a radarkép fényereje J mégis az eső sűrűségének hasznos mértéke. A meteorológust az is nagyon érdekli, hogy adott idő alatt adott területre mennyi csapadék jut, mert azt pl. tudja, hogy a vízgyűjtőhálózat és a vlzgyíjtőmedencék mekkora vízmennyiség felvételére képesek, és fgy következtethet arra, hogy esetleg milyen árvízvédelmi intézkedések lesznek szükségesek. MUNKÁBAN A RADARMETEOROLÓGUS Nézzük meg most a rádiólokátor tényleges felhasználását, úgy, ahogyan ez a meteorológusok mai gyakorlatában előfordul. Az előbb elmondottakból láthatjuk, hogy a meteorológus olyan eszköz birtokába Jutott, amely azonnal megmutatja neki, hogy hol esik és nagyjából milyen erejű eső esik. S eközben nem kell tartania attól, hogy a csapadékot nem adó felhőkről kapott hamis visszaverődések eltorzítanák a képet. Mindez nagyon fontos tény. Általában ugyanis a normális meteorológiai előrejelzésekben sem elsősorban az érdekli az átlagembert, hogy vajon felhős lesz-e az Idő vagy sem, hanem inkább az, hogy megázik-e vagy sem. Általában azt is kiszámíthatják a földi megfigyelésekből, hogy vajon egy adott helyen néhány órán belül fog-e esni vagy sem, viszont azt már nem tudják, hogy mikor fog esni, mikor hagyja abba, és hogy mennyi eső esik. Ez viszont az a terület, ahol a rádiólokátor igazi elemében van. Éppúgy, amint egy repülőgép jövőbeli helyzetét a lokátor segítségével meg lehet mondani (feltéve, hogy a repülőgép adott irányban és sebességgel halad), ugyanúgy az esős terület megfigyeléséből és az esőfront tovahaladásí sebességének méréséből előre meg lehet mondani, hogy egy-két órán belül hol várható eső. Sajnos csak egy-két órán belül helyesek ezek a prognózisok, mégpedig két okból. Egyrészt, mert az enyhe esőt a rádiólokátor kb. 50 km-es távolságból tudja csak észlelni, mégpedig az esőfrontok akár 80—100 km-es óránkénti sebességgel is haladhatnak. Másrészt pedig azért, mert az esős területek hol terjeszkednek, hol összehúzódnak, úgyhogy egyegy esőfront lokátorképe a viszonyok változékonysága miatt legfeljebb egy-két órás előrejelzésre használható fel. Kiterjedt — akár kontinentális vagy országos — esőfrontok esetében hosszú órákon vagy napokon keresztül fennmaradhat a csapadékos helyzet, de maga a lokátor ebből csak egy igen kis területet láthat. Ha a meteorológusoknak sikerül kiterjedt lokátorhálózatokat létrehozniuk, akkor ebből a szempontból sokkal kedvezőbb helyzetbe juthatnak és ekkor a lokátoros mérések a mesterséges holdakról kapott időjárásképekkel egybevetve és más adatokkal kiegészítve az eddiginél sokkal megbízhatóbb prognózisokhoz vezetnek el. Ml VÁRHATÓ? A lokátor már mai formájában is igen hasznosan támogathatja a meteorológust. Egyelőre több hasznot hajt a légiforgalmi meteorológus zámára, mint a „fOldť', hétköznapi Idöjárásje. intéseket készítő társának, de a viharzónák követésével, az esőzónák előrejelzésével földi viszonylatban is igen hasznosnak bizonyulhat. Még több lehetőség nyílik majd a meteorológus előtt, ha valóságos lokátorhálózatokat építenek és szerveznek meg, minthogy ezekkel olyan területeket is bevonhatnak a meteorológiai észlelések hatókörébe, amelyeken a szokásos meteorológiai észlelőpontok létesítése lehetetlen. A lokátortechnikában az utóbbi néhány évben egy fontos új fejlődési vonal is észlelhető. Ma már ugyanis nem csupán a visszavert Jelek futásidejétől (tehát az impulzus adása és a visszavert Jel beérkezési Ideje között eltelt Idő alapján) tudnak méréseket végezni, hanem egyidejűleg az ún. Doppler-mérés ts lehetséges. A Dopplerhatás alapján (vagyis a mozgó céltárgyról visszaverődő Jel frekvenciaváltozása alapján) a céltárgy sebességét is meg lehet állapítani. A meteorológus pedig lokátorával éppen ilyen mozgó céltárgy, a tovahaladő Időjárásfront, a hull 5 esőcseppek után kutat. Az esőcseppek mozgását pl. vízszintes Irányú szél erősen befolyásolja. A két sebességösszetevő a lokátorral most már mérhető. A radarmeteorológia jellemző példája az öszszefonődó komplex modern tudományoknak. A technika segítségére siet az alkalmazott természettudománynak. Ennek eredménye a gazdasági szempontból ls óriási jelentőségű ldöjárásprognózisok minőségi Javulása. Ma már a meteorológusok nem azt vitatják, hogy kell-e rádiólokátor a meteorológiai szolgálatban, hanem csak azt hogy hány és milyen készülékeket tudnak a lehető legjobban alkalmazni. (d]-| XII.