Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

KARÁCSONYKOR Egyik orvosismerósöm megkéri: este, ha ráérek nyolc óra után menjek el a mentőállomásra, mert ügyeletes lesz, és — ha nem hívják beteghez — unatkozik, csak tesz-vesz, az idő pedig ilyenkor mintha ólomlábon járna . Szívesen tettem eleget meghívásának Arra gondoltam, legalább jól kibeszélgetjük magunkat. Ha pedig vidékre hívják, autózunk kicsit. Barátom ugyanis soha nem használta a mentőautót. Néhány évvel ezelőtt vásárolt egy fekete Ford Cortlnát és azzal járt munkába. Akkor is ha ügyeletes volt. Amikor megérkeztem, egy cédulát találtam az ajtón. Ezt olvastam rajta: „Várj meg, néhány perc múlva jövök". Rágyújtottam. Alig szívtam kettőt a cigarettából, a kocsi begördült a mentőállomás udvarára. — Csak itt jártam a közelben, egy kisfiú belázasodott... Kezet mosott, leült az asztalhoz, beírta a szolgálati könyvbe: hol járt, mi baja a betegnek, azután rágyújtott ő is. Több inint tíz éve ismerjük egymást. Egy ködös, nyirkos őszi estén a fűtött lakásban kirázott a hideg, kiszáradt a torkom. Éreztem: beteg leszek. Éjfél felé orvost kellett hívnom. Szimpatikus, nyugodt, átható tekintetű férfi lépett a szobámba. Először a szememet nézte meg, utána a torkomat, majd hallgatókészülékével megvizsgálta a hátamat, mellemet. — Ragályos náthaláz — állapította meg —, négy napig' feküdnie kell, és nem szabad látogatókat fogadnia . .. Receptet írt, összeszedte a holmiját. Éppen távozni készült, amikor az éjjeliszekrényen megpillantotta Ady Endre „Vér és arany" című verseskötetét. — Megengedi egy percre? — Természetesen, doktor úr. — Harmadéves medikus koromban sokat olvastam Adyt. Aztán jöttek a komolyabb vizsgák és félre kellett tenni a szép szót. Otthonosan leült az ágyam szélére és belelapozott a könyvbe. — Nem fél a ragálytól? — Öh! dehogy... Mi orvosok napjában annyi bacilust összeszedünk, hogy ez a néhány meg se kottyan! — Kölcsört adná a könyvet? J— Nagyon szívesen. Sőt, ha kívánja a költő összegyűjtött verselt is odaadtam. Ezt a kötetet vitte el, és ezzel kezdődött a barátságunk. , Azóta, ha van ideje, felhív telefonon és elbeszélgetünk irodalomról, zenéről. Mind a ketten szeretjük az éjszaka csendjét. Magnóról, gramofonlemezről Bachot, Beethovent hallgatunk. Ha pedig ügyeletes, cigarettázunk és beszélgetünk. A mai éjszaka nem mutatkozott unalmasnak. Alig váltottunk néhány szót, csengett a telefon. A várostól huszonegy kilométerre levő faluból kértek orvost egy beteghez. — Gyere ki velem — invitált —kocsival semmi sincs messze, a fűtés kitűnően működik. Míg végzek, körülnézel a faluban. Jócskán „bent jártunk" már a decemberben. Kellemétien éles szél fújt, s a higanygőzlámpák alatt tanácstalanul kavarogtad a gyéren hulldogáló hópelyhek. A kocsi hangtalanul siklott az elnéptelenedett utcákon. A főtéren nagy fenyőfa állt, ágain különféle színű égők világítottak. — Van valami tündéri ebben a karácsonyvárásban, ugye? — szólalt meg a barátom. — Bólintottam és gondolatban a régi karácsonyesték hangulatát idéztem. Eszembe jutott egy levél is, amelyet hatéves koromban a „Jézuskának" írtam. Petőfi összes költeményeit kértem tőle. Anyám még ma is büszke erre a levélre. Gyakran emlegeti: „Látod fiam, te már akkor ls, olyan kicsi korodban könyvet akartál..." Elhagytuk a várost. Az orvos bekapcsolta a fényszórókat, majd megszólalt. —• Te, eszembe jutott egy néhány évvel ezelőtti karácsonyi bonyodalmam. Míg élek, el nem felejtem. Ha akarod, elmesélem. — Nagyon szívesen meghallgatom, mondd csak. Belekezdett. Elmondta, hogy az orvos gyakorlatilag soha nem lehet magánember. Gyakran megtörténik, hogy mozi- vagy színházjegyet vásárol, elhatározza, este hangversenyre megy. Amikor családjával már menni készül, cseng a telefon, és szimfonikus zenekar helyett zörejes szívek, sípoló tüdők hangját hallgathatja. Hasonló a helyzet az ebéddel, a vacsorával is. Leülnek a megterített asztalhoz, csengetnek, és menni kell. — Házasságom ötödik évében elhatároztuk a feleségemmel: lesz, ami lesz, a karácsonyestét együtt töltjük. Kislányunk, Anikó akkor inégcsak négy éves volt, de nagyon örült, hogy az ünnepi asztalnál együtt ültünk. Néháňy évig sikerült is minden. Háborítatlanul múltak el a karácsonyesték. Ha évközben az ebéd vagy a vacsora kellős közepén fel kellett kelnem az asztaltól, a család tréfásan megjegyezte: Nem baj apu, majd karácsony este együtt vacsorázunk! No de nem akarok ennyire elkanyarodni a dolgoktól. Két vagy három éve lehetett... Karácsonyeste volt. Megborotválkoztam, felvettem a kikészített fehér inget és elindultam az ebédlőbe. Feleségem és kislányom már a terített asztalnál ültek. Kedvenc ételem, a tűzdelt fácán ott illatozott egy hosszú tálon. Anikó elém tette a csemegét, hogy kezdjem meg, amikor csengett a telefon. Egymásra néztünk. Mit tegyünk? Az ünnepi hangulat egy pillanat alatt szertefoszlott. A család nem mozdult. Elindultam a készülék felé. Feleségen) vádló pillantása azonban megbénított. Ezt éreztem belőle: „Hál egy évben egyszer sem szentelheted az estédet a családodnak!" Anikóra néztem. Halvány rózsaszínű arcán két nagy könnycsepp gurult végig ... Határoztam: bárki is hlv, nem megyek! Szóltam Anikónak vegye fel a kagylót és mondja azt, hogy még nem érkeztem haza! A kislány úgy tett, ahogy mondtam. Fél percig sem tartott az egész, majd visszaültem az asztalhoz. A boldogság, a békés ünneplés kék madara azonban messzeszállt. Furcsán összekevert érzések kavarogtak bennem: nyugtalanság, felelősségérzet, szégyen. Vajon ki lehetett? Képzeletemben haldoklók vonagló arca jelent meg, segélyt kérő kezek nyúltak felém, átvillant agyamon még az orvosi eskü is. Csak ültem és egyetlen falat nem ment le a torkomon. Az orvos azután elmondta, hogy a felesége jeleneteket rendezett. Elhidegüléssel, a család iránti közömbösséggel vádolta. — Menj csak él. Fuss a betegeidhez és ne törődj a családoddal! Majd meglátjuk, hogy ők eljönnek-e, ha egyszer neked lesz szükséged rájuk! Míg az orvos beszélt, gondolataim mondatait megelőzve az események elő röppentek. Találgattam, hogy is végződhetett ez a nem mindennapi törlénet, amikor a kocsi zökkenve megállt. — No barátocskám, meg is érkeztünk. Nem állítom le a motort, nehogy megfázz. Pár perr múlva jövök. Ezzel fogta a műszeres táskáját, és fürgén kiszállt az autóból. A faluban egyetlen lelket sem lehetett látni. Bekapcsoltam a rádiót. Csavargaitam az állomáskereső gombot jobbra-balra, míg végül egy távoli adón halk, andalító zenét találtam. A motor di/ruzsolása, a zene kellemes hangulartba ringatott. Labdázgattam a gon/olattal: ha író lennék, hogyan fejezném be a történetet? Mit tenne az orvos, mit a család. Milyen Tenne a karácsonyestéjük? Számtalan megoldatlan probléma foglalkoztatott: az ajándékozás, a karácsonyfa közös feldíszítése és még valami: ki lehetett és főleg mit akarhatott a telefonáló? Lehét hogy ismerős volt, aki kellemes ünnepeket akart kívánni, lehet hogy súlyos beteg hozzátartozói hívták ... — Nagyon megvárakoztattalak? — kérdezte a kocsi melegébe bebújó, didergő orvos. — Nem dehogy ... — Hiába barátocskám, ez már így van. Decemberben „arat" az influenza. Itt is egy idős bácsit kapott el. Nem tréfadolog. Főleg az ő esetében nem, mert reumás és szövődmények léphetnek fel. Hát akkor mehetünk is. A kocsi nekilódult és szaporán nyelte a kilométereket. Az orvos a vírusokról, majd később arról beszélt, hogy sikerült „elkapnia" Chopin Gmoll balladáját Richter előadásában, önzetlenül felajánlotta: átjátszhatom a magnóra. Amikor a főtéren haladtunk el, már jócskán belepte a hó a kivilágított fenyőfát. Nem állhattam meg szó nélkül. — Az előbb meséltél egy karácsonyi történetet, de aztán megérkeztünk a faluba és nem fejezted be. — Ja igen, látod milyen szórakozott vagyok. Hol is hagytam abba? igen, ott, hogy egyetlen falatot sem tudtam lenyelni. Hát kérlek, megkérdeztem Anikót, ki telefonált? Amikor megmondta a nevet, egyetlen szó nélkül felkaptam a kabátomat és beugrottam a kocsiba. Régi ismerős volt. Karácsony előtt meghűlt és antibiotikumot írtam neki elő. Két napig fogyasztotta a gyógyszert, lement a láza és karácsony este borozgatott a szomszéddal. Antibiotikumra pedig nem szabad inni. Múló rosszullét fogta el, és a felesége aggódott, tanácsot akart kérni. Amikor megérkeztem, már rendbe is jött. A Cortina bekanyarodott a mentőál lomás udvarára. Bementünk. — Hidd el — fűzte tovább az orvos a történet fonalát — akkor elhatároz tam, soha nem tagadom le magamat. Még karácsony este se. Ez az eset nem volt veszélyes, de lehetett volna egy infarktus vagy asztmatikus roham is. És még valamit: nem szeretném magam mégegyszer annyira törpének, senkinek érezni, mint akkor este néhány percen át... — Hogy végződött azután a karácsenyeste? — Várakozáson felül jól. A család várt rám. Együtt vacsoráztunk s visszaröppent közénk az a bizonyos kék madár . .. A mondatot a telefon csengetése szakította félbe. — Halló, itt az ügyeletes orvos. Lázas a kisfiú? Igen. .Értem. Szóval hirtelen betegedett meg. Azonnal ott leszek ... — Nos barátom, megint autózhatunk kicsit. A gyereknek karácsonyra meg kell gyógyulnia. Felbúgott a motor, s a Cortina beleolvadt a fehérpettyes decemberi éjszakába ,.. KOMLÔSI LAJOS érkeztek az őrhelyükre. Leváltották az előző őröket, akik kacarászva indullak az állomáshely felé. Mivel Prášil tizedes az őrtoronyban, Tóth pedig a kis átjárónál teljesített szolgálatot, több alkalom nem adódott a beszélgetésre. Elfoglalták helyüket és elmélyültek gondolataikba. A hazai tájra emlékeztek. Szemük azonban éberen pásztázta a hóborította vidéket. Az órák lassan teltek. Éjfél leié Járt az idő, amikor Tóth Jóska három fekete pontra figyelt fel, amelyet azelőtt nem látott. Az első pillanatban azt gondolta, hogy a szeme káprázik. Minél jobban nézte azonban a furcsa fekete pontokat, annál jobban meggyőződött róla, hogy azoknak emberformájuk van. A három fekete pont lassan az államhatár felé közeledett... — Tizedes, a hármas számú iájékozódási ponttól balra három fekete alak mozog — szólt Jóska halkan a tábori telefonba. — Igyekszem a hátukba kerülni .. Figyelmeztesd a szomszédot A higanyszál mínusz 25 fok hideget mutatott, de Jóska mit sem törődött ezzel. Keményen megmarkolta géppisztolyát, amelyet előzőleg élesre töltött. Itt van ránk Őrjárat a Sumavában A Šumava fehérbe öltözött. A fenyőborította hegyoldalban meghúzódó házakat csupán a kémény bodor füstje árulja el. A település közelében állomásozó határőrök örültek a télnek és készültek a közelgő karácsonyi ünnepeknek. Tudták, hogy alig néhányan mehetnek szabadságra, mert ilyenkor gyanús egyének kőszálnak az államhatár közelében, arra várva, hogy alábbhagy a határőrök ébersége. Tóth Jóska már reggel óta tudta, hogy a karácsonyi vacsorát nem fogyaszthatja el barátai körében. Szolgálatra osztották be. A hatos számmal jelzett határszakaszon nem először járt. Barátjában, a magas, szikár Anton Prášil tizedesben is megbízott, mégis furcsa nyugtalan érzés uralkodott el rajta. Ennek ellenére, mint mindig, most is körültekintően kitisztította géppisztolyát, gondosan tárba helyezte a töltényeket. Amikor Prášil tizedes beszólt érte, már útrakészen állott . . . — Fiúk, nem először mentek szolgálatba — mondta az ügyeletes főhadnagy az eligazításnál. — Bízom bennetek. Remélem, nem hoztok szégyent a határőrök „családjára". Jó szolgátot. Aztán kiléptek az alkonyatba burkolódzott šumavai tájba. Egy ideig szótlanul haladtak, majd Tóth Jóska törte meg a csendet. — Az idén tehát nélkülünk eszik meg a bejglit... Mit tehetünk? ... Itt van ránk szükség, itt kell helytállni . . Az ünnepi vacsorából a fiúk félreteszik a részünket ... — Annyi baj legyen, a bejg lit majd elküldik a csomagban — felelte a tizedes. Néhány száz méter ulán megHangtalanul kúszott, úgy, ahogy az egy határőrhöz illik. A távolság egyre fogyott... Már jól kivehette a három emberalakot. Szájukban tőrt tartottak, kezükben pisztolyt szorongattak ... Jóska vigyázott, nehogy észrevegyék. Tudta, ha megérkezik a segítség, piros rakéta röppen a magasba. A percek végtelennek tűntek. Végre halk pukkanás, és piros rakéta kúszik fürgén az ég felé. Az éjszaka csendjét felveri az „Állj, kezeket fel!" kiáltás. Nyomban lövések hallatszanak. Jóska látja, hogy a szemben levő oldalon az egyik katona megtántorodik, majd elvágódik a hóban. Rövid sorozatot ad le fegyveréből és a határsértőkre kiált. — Fegyvert eldobni, kezeket fel! A három határsértő — a helyzetet felmérve — kezét a magasba emeli. Jóska és a segítségül hívott katonák megbilincselik a határsértők kezét és a körlet felé kísérik őket. Jóska látja, hogy a hóban fekvő katonát elsősegélyben részesítik. Akaratlanul is az este mondott szavak jutnak az eszébe. Itt van ránk szükség . . . NÉMETH JÁNOS